Ezt az esszét a "Gondold meg, hogy csak az ember olvas" irodalmi pályázatra írtam, amin legnagyobb meglepődésemre és örömömre a fődíjat kaptam meg. Talán sokan nem értenek egyet az írásom tartalmával, talán mégis, mindenkinek joga van eldönteni, mit gondol az olvasásról. Ez pusztán az én meglátásom.

A 21. század kétség kívül a technika fejlődésének korszaka, szinte valamennyi háztartásban fellelhető a számítógép internetcsatlakozással, legalább egy televízió és további, az ember szórakoztatására szolgáló készülékek. Nagyszüleink pedig csodálkozva veszik észre, ami ennyi idősen számukra a szabadidő kellemes eltöltését jelentette, számunkra nem több unalmas időpazarlásnál. Felmérések igazolják, a harmadik évezredben az olvasás háttérbe szorult; az egykori klasszikus regényeket inkább filmen nézzük, mintsem elolvasnánk. Felmerül a kérdés, lassan nem áldoz az ember néhány órát egy izgalmas könyvre, feledésbe merülnek a történetek, fölöslegessé válnak a könyvesboltok, bezárnak a könyvtárak, nem lesz több író?

A legtöbb fiatal napjainkban csak akkor olvas, ha kötelező olvasmányról van szó, de esetenként ekkor is kerülőutat választ, megszerez egy filmfeldolgozást, vagy a világhálón utánanéz a könyv tartalmának. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a diákságnak megteremtették a lehetőséget, hogy megkerüljék a problémát, de lehet kritika is, mely ezek ellen a könyvek ellen irányul. Nincsen egy olyan könyv sem, mely valamennyi embernek elnyerné a szimpátiáját, kiváltképp ezek, azok a történetek, melyekről azt állítják, az alapvető műveltség elsajátításához elengedhetetlenek, de talán nem tizenéves korban.

Nem egy olyan könyvvel találkozunk tanulmányaink során, melyeket akár egy fejezet után leraknánk, s ez nem feltétlenül a könyv minősége miatt van. Például Homérosz eposzai minden bizonnyal sokkal kedveltebbek lennének, ha olyan formában olvashatnánk őket, ami könnyebben „emészthető”. A 21. században sajnos nem tudjuk befogadni a régies stílusokat, kifejezetten távol áll tőlünk az a verses forma, mely még rímeket sem tartalmaz. A legsajnálatosabb, hogy az évszázadok alatt a magyar nyelv is olyan drasztikus változáson ment keresztül, hogy a néhány száz évvel ezelőtti nyelvezetünket már nem értjük.

Jogosan teheti fel a diák a kérdést, miért nem kerül be néhány kedveltebb, egyszerűbb szójárású szerző a listába, mint például Charlotte Bronte, Agatha Christie vagy Margaret Mitchell? A válasz kézenfekvő lehet, de talán nem kielégítő. Ezek azok az írók, akik ugyan híres és populáris műveket alkottak, de azokkal nem tettek hozzá annyit a világirodalomhoz, mint Victor Hugo, Goethe vagy akár Voltaire. Egyébként is, az ember azt olvassa el, ami érdekli.

Az ezredforduló óta megfigyelhető, hogy felgyorsult életünkben akkor sem jutna annyi idő az olvasásra, mint évtizedekkel ezelőtt, ha szeretnénk. A fiatalok mást sem látnak, mint a felnőttek állandó rohanását a munkában és a magánéletben egyaránt, és ők maguk is sietségre kényszerítődnek a környezetük által, és mire eljönne az olvasásra szánt idő, az óra már egy késői időpontot kongat.

Az elmúlt néhány évben általában azok a könyvek keltek el a legnagyobb példányszámban, amelyek a legtöbb bírálatot kapták. Ezek közül kiemelkedik a katolikus egyház által elítélt Harry Potter könyvsorozat, valamint az amerikai Dan Brown bestsellere, „A da Vinci-kód”. Természetesen ezek a könyvek is megosztják a közvéleményt, de legalább az emberek addig is olvasnak. Nem egy olyan gyerek él szerte a Földön, aki J. K. Rowling könyveinek hatására szerette meg az olvasást, én is közéjük tartozom.

Sokan támadják a brit írónőt, hogy egy olyan univerzumot teremtett meg, amely megcáfolja a Biblia tanításait, de Brown ennél is tovább ment, mikor könyvében a Szent Írást szinte csalásnak titulálta. S talán igaz, hogy mindezt csak a fantáziájuk szülte, de az az érdemük vitathatatlan, hogy emberek millióinak adtak kedvet az olvasáshoz.

Az Interneten lépten-nyomon bukkan az ember olyan honlapokra, melyek fanfictionokat tárolnak. Olyan lelkes fiatalok munkáit, írói próbálkozásait, melyeket szeretett könyvük folytatására való várakozás váltott ki belőlük, és túl azon, hogy előszeretettel veszik, ha valaki elolvassa őket, és véleményezi, ők is megteszik, hogy más művét építő jellegű kritikával látják el. Hát nem éri már meg ezért a fiatalokra bízni, hogy mit olvasnak, ha már egyszer a kötelező olvasmányokkal szemben ezek hatással vannak rájuk? Gondolkodásra, további történetek olvasására sarkallja őket egy pozitív élmény.

Persze előfordulhat az az eset is, hogy csalódunk egy könyvben, és elveszik a lelkesedésünk az olvasás iránt. Ekkor azonban mi is épp oly hibásak vagyunk, mint az olvasott mű, mert túl azon, hogy nem tetszik nekünk, hagyjuk, hogy ellopjon tőlünk egy olyan érzést, melyet szinte lehetetlen más úton pótolni.

Ezek után tegyük fel újra a kérdést: Nem áldoz az ember néhány órát egy izgalmas könyvre, feledésbe merülnek a történetek, fölöslegessé válnak a könyvesboltok, bezárnak a könyvtárak?

A válaszokat valamennyi ember tudja, csak hajlamos elfelejteni. Világháló ide - televízió oda, az olvasás örömére mindörökké szüksége lesz az embereknek, hogy legalább egy minimális időre elmenekülhessenek az élet fáradalmai elől, hogy olyan kalandok részesei lehessenek, amiket valós körülmények között nem élhetnének át. És amíg könyvekre igény van, addig nem zárhatnak be sem a könyvesboltok, sem a könyvtárak.

És hogy szükség van-e újabb és újabb írókra?

Természetesen igen. Hiszen a könyvesboltok polcait fel kell tölteni frissebb kiadásokkal, új kalandokkal, könyvek színes skálájával. És ki tudja, hogy az ifjabb nemzedékekben nincs-e ott egy újabb írózseni, egy remek költő, vagy csak egy egyszerű író, aki elgondolkodásra késztet másokat. Én éppen ezért merem hinni, még én is lehetek híres író, mert könyvekre még ebben a felgyorsult világban is szükség van.