Hermione bármennyire is szerette volna a megtalált boldogság tudatában legalább egy rövid időre háttérbe szorítani a külvilágot, nem tehette meg, mert kötelességei voltak, mint a Roxfort professzora, s mint gyermekének anyja is.

Néhány órával Minerva halála után már újságírók hada szállta meg a kastélyt, hogy első kézből informálódjanak a tragikus fordulaton, és természetesen mindenki a nagy bejelentésre várt, ki fog ezután az igazgatói székbe ülni. A kérdés elhangzásakor a tanári kar valamennyi tagja zavartan pillantott egymásra, ugyanis semelyiküknek nem volt fogalma róla, mi is lesz. Úgy vélték, ezzel a kérdéssel a minisztériumnak kell foglalkoznia. Addig is ők a temetést, illetve az igazgatónő búcsúztatóját szerették volna megszervezni, hogy még a januári tanévkezdet előtt mindenki leróhassa a tiszteletét McGalagony professzor ravatalánál.

Hosszas viták és egyeztetések nyomán Hermione el tudta érni a mágiaügyi miniszternél, hogy Dumbledore professzorhoz hasonlóan Minervát is a kastély parkjában temethessék el, és a ceremónián részt vehessenek a diákok, hiszen mégiscsak húsz dicsőséges év állt mögöttük a legnehezebb időkben.

A nőnek a sok tennivaló közepette gondolni sem volt rá ideje, hogy Harry elmondta-e az igazságot Romolának, illetve, hogy Perselusszal való kapcsolata hogyan fog hatni rá és a környezetére a jövőben. Ám ha lett volna egy szusszanásnyi ideje is, akkor sem akart volna belegondolni, hogy a lánya nem hajlandó elfogadni a kialakult szituációt, és esetleg Perselus kételyeinek megfelelően megtagadná az apját, és Harry mellett maradna.

A temetési ceremóniára december utolsó napján került sor, az iskola kapuja nyitva állt bárki előtt, aki részt kívánt venni rajta. Hatalmas tömeg gyűlt össze a kastély parkjában, Hermione az igazgatói iroda ablakából figyelte a sokaság növekedését.

Agyán ezer és ezer gondolat futott keresztül az elmúlt percekben, a kérdés elhangzása óta, de nem tudta, mit kellene felelnie. Hiszen Minerva örökébe lépnie mégiscsak hatalmas megtiszteltetés, ámde felelősség is, melyhez még túl fiatalnak tartotta magát. Fel nem tudta fogni, miért pont őt kérték fel az igazgatói poszt betöltésére, miért nem egy tapasztaltabb, bölcsebb kollégáját.

- Nézze, Mrs. Potter…

- Ms. Granger, nem használom a férjem nevét – vágott közbe Hermione, mire a miniszter bólint, s folytatta.

- Ms. Granger, nem véletlenül döntött úgy a minisztérium, hogy önt kívánja megtenni az iskola első emberének. Az okok összetettek, így csak a legfontosabbakat említeném, mint az ön szakmai tudása és gyakorlata, valamint a diákokkal ápolt jó kapcsolata, és bocsánata a tapintatlan megállapításért, de a fiatal kora. – Ezen szavak elhangzásakor a miniszter arcán két piros folt jelent meg zavara jeléül.

- Attól tartok, nem értem önt.

- Professzor, ha ön végigtekint a tanári kar többi tagján, akkor valószínűleg ön is megállapítja, hogy az átlagéletkor elérte a kritikus határt. A minisztérium úgy találta, hogy célszerűbb lenne évtizedekre előre gondolkozni, nem csupán néhány esztendőre. Ön még abban a korban van, mely biztosítja önnek, hogy sokáig maradhasson a Roxfort vezetésének élén.

- Miniszter úr, én elismerem, hogy a professzorok többsége már igen magas korba lépett, ámde úgy gondolom, van valaki, aki nálam sokkal jobban megérdemelné ezt a pozíciót. Egy olyan ember, akinek a tudása kiemelkedik mindünké közül, igaz, a diákokkal nem éppen tökéletes a kapcsolata, de ez a természetéből fakad.

- Mégis kire gondol?

- Perselus Piton professzora – felelte nyugodtan a nő, s látta a megfontolás jeleit átfutni a vele szemben álló férfi arcán.

- Elég kétes híre van neki a varázsvilágban – mondta végül a miniszter, s Hermione barna szemeibe nézett.

- Nem hiába bízott meg benne sem Dumbledore, sem pedig McGalagony professzor. Ők látták, hogy milyen nagyszerű ember, és mint tanár, egyszer sem okozott egyiküknek sem csalódást. De most éppen én bizonygassam önnek az ártatlanságát, mikor éppen a minisztérium mentette fel nem is olyan régen minden vád alól? Kérem, bízzon úgy a tanácsomban, mint abban a botor ötletében, hogy engem nevez ki a posztra! – Hermione hangja határozottan csengett, szemeiben az eltántoríthatatlanság lángja égett, mely végül is meggyőzte a minisztert, aki aprót bólintott.

Hermione feszülten tekintett Romolára, várta, hogy reagáljon végre valamit az elhangzottakra. Az iroda kis kandallójában vidáman pattogtak a lángnyelvek, mindössze ezek zaját, illetve az izgatott levegővételeket lehetett hallani. A nő félve pillantott oldalra férje, majd pedig szerelme felé, remélte, az ő arckifejezésükből ki tud olvasni valamiféle bíztatást, ám ők is éppúgy feszülten figyeltek a kislányra, mint ő.

- Könyörgöm, mondj már valamit! – fakadt ki végül az asszony idegesen, mire lánya ráemelte sötétbarna tekintetét.

- Mit mondjak mégis, hogy tudtam? Nem akartam, de mégis kihallgattam kicsit önkéntelenül is, kissé szándékosan is azt a beszélgetést, mikor bevallottál mindent szent este. Elhatároztam, hogy ha egyszer végre megmondjátok, nem fogok kiabálni, nem leszek dühös, nem haragszom senkire, de ez nem olyan egyszerű. Nagyon is csalódott vagyok, és nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel – mondta halk hangon Romola, s közben szemeiben könnycseppek kezdtek el gyűlni.

- Úgy sajnálom, kicsim, hogy nem voltam veled a kezdetektől őszinte – felelte elfojtott sírásával küzdve a nő, s könyörgő pillantással az arcán térdelt elé a földre, s kényszerítette, nézzen a szemébe. - Bármit megtennék, hogy megbocsáss!

- Nem tudod visszafordítani az időt! Nem tudod semmissé tenni a múltat! – rázta a fejét a kislány, s lassan Harry felé fordult. – Sosem értettem, miért van az, hogy mások szülei boldogok, míg az enyémekre, ha ránéztem, próbálták eltüntetni az arcukról a bánatot, s letagadni, hogy bizony sírnak, nem is keveset. Nem értettem, ti miért sírtok, de most, hogy rájöttem, már sokkal rosszabb, mert én vagyok a gátja a ti boldogságotoknak, ha most nem bocsátok meg nektek.

- Drágám, bármi legyen is, mindig te leszel a legfontosabb az életemben, és te nem a gát vagy, hanem épp az ellenkezője, a boldogság – győzködte a gyereket az anyja, s mindketten közben már sírtak.

- Romy, ne beszélj ilyen butaságokat! Ennyi idő minden szép emléke nem lesz csak azért semmivé, mert most kiderült az igazság – mondta Harry is, és megbékélve nézett Perselusra, aki értve a célzást, bólintott.

Persze Piton nem tudta elfelejteni a másiknak, hogy tönkretette a boldogságát, megfosztotta őt a nőtől, akit szeretett, de be kellett látnia, ő maga is nagyot hibázott, és Potter valamennyire kiegyenlítette a bűnét azzal, hogy jó apja volt a lányának.

A lányom – gondolt bele a férfi, s ahogy a síró Romolára nézett, úgy hitte, majd megszakad a szíve, hiszen a kislány sohasem fogja őt elfogadni, nem hogy annyira szeretni, mint Harryt.

- Az egy dolog, hogy elváltok, de utána mi lesz? – kérdezte remegő hangon Romy, mire Hermione és Harry egymásra pillantottak.

- A hétköznapok épp ugyanolyanok lesznek, mint eddig, csupán az lesz más, hogy a szünidőket nem hárman töltjük, hanem ha anyádék engedik, majd gyakran meglátogatsz – kacsintott Potter a lányra, mire az szorosan megölelte a férfi derekát.

- Akkor mehetsz majd Harryhez, amikor csak akarsz – fogadkozott Hermione, s megszorította gyermeke vállát.

- Lehetne az, hogy nekem két apukám legyen? – A kérdés elhangzásakor Romy a tekintetével Perselust kereste, s közben kibontakozott Harry és anyja öleléséből. A kislány kérdése nem nevelőapjára vonatkozott, hanem a vérszerintire. Elfogadja-e Piton professzor, hogy van egy már több, mint tizenhárom éves lánya?

- Szeretném, ha lenne – bólintott Perselus, mire Romola odafutott hozzá, és megölelte. A férfi először reagálni sem tudott, majd az első döbbenetből felocsúdva, megkönnyebbült szívvel viszonozta a gesztust. A kislány arcán végigfolyó könnycseppek már nem a szomorúság, hanem az öröm könnyei voltak.

- Akkor én vagyok a világ legszerencsésebb embere – nevetett Romy, s Hermione elérzékenyülve figyelte a számára két legdrágább személyt.

Tudta jól, Minervának igaza volt, mikor hitt Albusban, hitt a jóslatban, kitartott ennyi éven át annak érdekében, hogy a jég és tűz végre ismét egyensúlyba kerüljön. Romola volt az ő közös csodájuk, de az a boldogságmámor, mely szívükbe költözött, még további fantasztikumokat eredményezhet, ha elég kitartóak, s megbecsülik a nehezen kiszenvedett boldogságot. A szerelmük lehet örök, bűnös, ámde gyönyörű, ennél csak az a szebb, hogy a sorstól kapott ajándékuk tisztaságtól csillogó. S az ajándék neve: Romola.

… a Minisztérium így hosszas tanácskozások és egyeztetések után Perselus Piton professzort bízta meg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatói posztjának betöltésével. A tanári kar tagjai valamennyien biztosították a miniszter urat, hogy a tanév végéig feltétlenül kitartanak az oktatás mellett, ám a nyáron vérfrissítés várható.

McGalagony professzor halála sokakat döbbentett rá, hogy bizony lassan mindenki felett eljár az idő, nem kivétel ez alól senki. A megüresedő tantárgyi posztokra a jelentkezéseket már most várják annak érdekében, hogy szeptemberben mindenféle probléma nélkül kezdődhessen az új tanév…

Molly arcán egy lágy mosollyal tette le az újságot az asztalra, majd Harryre emelte tekintetét.

- Nem haragszol már akkor Hermionéra?

- Sikerült megbeszélnünk minden sérelmünket, fájdalmunkat, és tiszta lappal indítunk egymásnál. A házasságunk érvénytelenítése napokon belül megtörténik, és onnantól újra szabad emberek vagyunk. Nincs jogom haragudni rá, csakis hálával tartozom neki.

- És Perselus? – érdeklődött az asszony kedvesen.

- Barátok ugyan sosem leszünk, de Romy érdekében majd igyekszünk normális kapcsolatot ápolni egymással – nevetett a férfi, majd kortyolt egyet teájából.

- És most, hogy újra szabad leszel, mik a terveid? Remete életet élsz, esetleg bejársz dolgozni, vagy megpróbálod végre megtalálni újra a helyedet a világban, s boldog leszel?

- Az lenne a leghelyesebb, ha élném tovább a mindennapokat, de nem megy. Hiányzik az életemből már a boldogság, és csakis én tehetek róla, mert eljátszottam azt, és elveszítettem a szerelmemet. Nem marad más, mint a munka, időnként pedig Romola – mondta lemondóan Harry, mire Molly csalódottan csóválta meg a fejét.

- Ugyan már, a boldogtalanságot nem adják ilyen könnyen. Hiszem, hogy te is rálelsz még az örömre, hiszen Hermione is ennyi szenvedés után végre boldog, bár nem lesz könnyű nekik sem, ha a sajtó jut a válásotok híre, de ha elég erősek vagytok, bármit elérhettek! – győzködte Mrs. Weasley a vejét, mire az megadóan bólintott.

- Egykoron tettem egy ígéretet valakinek, hogy bármi legyen is, erős leszek. Be kell tartanom a szavamat.

- Nagyon helyes – mosolygott az asszony. – Mit szólnál, ha bemutatnálak egy csinos, fiatal hölgynek? – Molly hangosan kacagott Harry döbbent arcán, de tudta jól, már megnyerte a csatát, mert a férfi szomjazza a szeretet, s ő megbocsátása jeléül mindent megtesz, hogy csillapítsa azt a kínzó érzést.

No itt a vége, fuss el véle :) Kérnék szépen mindenkit, legyen olyan kedves, és tiszteljen meg egy végső kritikával, mert jó lenne tudni, mit gondoltok róla, s hogy örültök-e, hogy happy enddel zártam a történetet annak ellenére, hogy egészen tegnap estig nem így terveztem.
Köszönöm szépen a bíztatásul kapott sok szép kritikát, és köszönöm, hogy végigolvastad eme kisregényemet! Remélem, nem okoztam csalódást, és megérte rá ennyi ideig várni.
Puszi: Dorkuci