A gyermek fejében a következő pillanatban ezer és ezer gondolat futott át, s keserű déja vu érzése támadt, mintha egyszer már átélte volna, hogy az a szörnyű kígyó Perselus felé kúszik, hogy halálra marja.
Megrémült.
Mikor a kastélyban történt felbolydulás során Potter után szökött, az a cél vezérelte, hogy a férfit megmentse, hiszen a kis Kiválasztott bosszút akart Dumbledore haláláért, ő maga akarta megölni az agg igazgató gyilkosát. Hermione észrevétlenül követte a fiút, s mikor a Szellemszállásra értek, ő elrejtőzött, hogy ha eljön a pillanat, közbeléphessen. Arra azonban gondolni sem mert korábban, hogy rosszabb fogadja, mintsem Harry Potter haragja és bosszúvágya.
A griffendéles fiú arcáról is sápadt döbbenet tükröződött, ahogy smaragdszín szemeivel végigkövette Naginit, amint a professzor felé kúszik.
Hermione agya vadul pörgött keresve a választ a kérdésre, honnan olyan ismerős neki a helyzet. Zokogni tudott volna a kétségbeeséstől, hogy nem emlékszik, s ez a fura érzés már nem először tört rá az évek során. Nem volt azonban ideje a válaszon rágódni, mert ahogy Perselus beletörődően felé pillantott, úgy érezte, cselekednie kell.
A feltétel nélküli szeretet vezérelte.
Egy töredéknyi pillanat alatt vetette magát apja elé, így a kígyó az ő teste köré fonta magát, szorosan, fojtogatóan, hiába próbálta Perselus lefeszíteni róla az állatot. Tompa fájdalmat okozva mart bele a nyakába.
Szivárgott a vér először, majd ömleni kezdett, mint odakint az ország felett az eső. A lány szeméből könnycseppek gördültek ki, de nem a halál közelségétől, hanem Perselus megrettent pillantásától, szerető ölelésétől. Sírt, hogy el kell veszítenie a férfit, nélküle kell tovább lépnie, hátra kell hagynia őt ebben a szörnyű világban. Magányosan… egyedül.
A lány teste remegett, ahogy belebújt az ölelésbe. Érezte, bevégeztetett a sorsa. Villámcsapásként tért vissza minden emlék a fejébe, ami segített neki megérteni, mi az igazi célja az ő életének és tragikusan korai halálának. Büszke volt magára, hogy véghez tudta vinni a feladatát, jobb emberré tehette Perselust, megtaníthatta érezni és szeretni, s ezek által megválthatta a bűneit.
Hermione úgy érezte, Perselus mellett ez a néhány röpke, könnyekkel teli év sokkal több örömöt és boldogságot adott neki, mint az előző, melyben ő túlélte ugyan a háborút, de közel sem vitt véghez akkora tettet, mint most. Hiszen meglágyította a rettegett professzor kőszívét.
Büszke volt, ám de rendkívül szomorú is, mert hátra kell hagynia a férfit.
Mégis könnyű szívvel engedte el, mert egy érző lelkű embert hagyott maga után.
- Ne haragudj, szeretlek, apa! – suttogta még utolsó csepp erejével, mire Perselus keserű könnycseppjei hullottak rá.
- Ne hagyj itt – könyörögte a férfi, de Hermione már csak gyengéden elmosolyodott.
Nyugodt lelkiismerettel hunyta le szemeit, s hagyta, hogy a feltétel nélküli szeretet magával ragadja. Hiszen megtette mindazt, amiért erre a világra született. Ott halhatott meg, ahol mindig is a legboldogabb volt… apja karjaiban.
Harry Potter talán ezt a megrendítő eseményt figyelve döbbent rá, mi is volt ennek a két szerencsétlennek a szerepe az életben. Rádöbbenteni őt, tudni kell megbocsátani, mert a szeretet ereje erősebb minden másnál.
Kihunyt a bosszúvágy a szívéből, s már csak tompán lüktető gyászt érzett, mikor elindult a Szellemszállásról, hogy sorsát ő is bevégeztesse, szembe nézzen a Sötét Nagyúrral. Illetlennek érezte, hogy ott maradjon, és figyelje, hogy a zokogó férfi milyen görcsösen szorítja magához lánya élettelen testét. Abban a pillanatban ő sem a kőlelkű halálfaló volt, hanem egy gyászoló apa.
Perselus számára gyermeke elvesztése nagyobb fájdalmat okozott, mint valaha hitte volna, hogy az ember érezhet keserűséget. Mert a lány érte halt meg, hogy örökre a tudatába vésse, milyen fájdalmas, ám de csodálatos érzés is a szeretet.
Azokban az önkívületi percekben könyörgött, hogy történjen csoda, s kapja vissza Hermionét, majd mikor már feladta a reményt, várta, hogy megkapja Pottertől az élete tragédiáját lezáró halálos átkot. De a fiú már nem volt ott, nem akarta megbosszulni. A sors nagyobb bosszút szánt neki, fényt gyújtott neki a sötétségben, s mikor már végre elérhette volna, visszataszította a feketeségbe.
Hátralévő magányos élete minden percében keserű gyönyörrel susogott a bűvös szó fülében Hermione hangján, mely csak neki szólt:
- Apa.
***
Vér- és könnycsepp hullott megállíthatatlan,
Az éj sötét volt, bűnös, csillagtalan.
A kislány remegve ölelte az elgyengült férfit,
Szeretve szorította, ahogy mások nem értik.
Ölelte őt, el nem akarta veszteni,
Hiába tudta, el kell őt engedni.
Nem viheti magával a túlvilágra,
Hiszen önként, érte lépett a halálba.
A férfinek élni kell, megváltotta bűneit,
Szívét már szeretet lángjai fűthetik.
Tovább folydogált a könny és skarlát vér,
Sírt az ég is az igaz szeretetér’.
El kell őt engedni, tudta a gyermek,
Hiszen az ártatlanok sohasem nyernek.
Ölelte még, s halk-édesen szólt szava:
- Ne haragudj, szeretlek téged, apa!
A férfi zokogni kezdett a drága-kedves szóra,
Keserű könnyeit hullatta a haldoklóra.
Lassan kihunyt a fény a barna szemekben,
A vér sem dübörgött már az erekben.
Meghalt a kislány, hogy apja élhessen,
S ő emlékké lehessen a fájó lélekben;
A feltétlen szeretet lopta el tőlük a békét,
A boldog élet pislákoló reményét.
---
Kérnék szépen egy utolsó kritikát, hogy milyen szájízt hagyott maga után a történetem! Csók!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
