Fagyos tél volt, a környező országutakat vastag jégréteg fedte, ezzel az egyszerű mugli közlekedés teljesen ellehetetlenedett. Apró pelyhekben szállingózott a hó; közben hatalmas löketekkel süvített jobbra-balra a szél, az apró jégkristályokat a hátára kapta, majd arrébb ledobta. A messzeségben egy kis falu vörös cseréptetői látszódtak a méteres hófödél alatt, a kéményekből szürke füst szálldogált fölfelé. Nem volt nagy helység, alig néhány száz lélek volt a lakossága, s így - karácsony előtt néhány nappal - a legtöbben a fővárosba utaztak. Ezzel ellentétben egy fiatal lány ide tért haza az ünnepekre. Hermione Granger hetedéves tanuló volt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, éppen ezért, tanulmányai érdekében csupán a szünidőket tölthette szüleivel. Az ifjú boszorkány arcán egy keserű mosollyal szemlélte körbe a tájat, gyermekkora színhelyét, s valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Ahogy a családi házuk ablakából kitekintett a közeli dombokra, a befagyott tóra és az udvarban álló hóemberre, borzongás futott végig testén. Úgy érezte, mióta Dumbledore professzort nyár elején meggyilkolták, sehol sincs biztonságban, sehol nem lel lelki békét, nyugalmat. Aggodalom járta át szívét, féltette barátait, kiváltképp Harry-t és Ront, akik nem tértek vissza az iskolába, ők az óta is a horcruxok után kutakodtak, míg neki megtiltották, hogy velük tartson. Rettegett a második családjának tekintett Weasley famíliáért is, szülei helyzete, pedig végképp pánikot keltett benne. Mi lesz, ha a halálfalók rájuk lelnek, a lány bizton érezte, hogy nem ismernek majd kegyelmet. Hiszen a kis Kiválasztottat, Harry Pottert, leginkább úgy tudják majd gyöngíteni, ha a barátai támaszát elveszíti. Azokban a percekben Hermione még nyugtalanabbnak érezte magát, mint általában. Valami belülről azt súgta neki, hogy ez a nap életre szóló változásokat hordoz magában. A Főtéren álló kis templomban reggel nyolc órát kongattak, így a boszorkány fogta magát, óvintézkedésből a pálcáját a zsebébe süllyesztette, majd leballagott a konyhába.

Az a látvány, amit várt, elmaradt. Érezte a levegőben a frissen sült palacsinta édes illatát, de keveredett valami mással is. Ahelyett, hogy édesanyja a reggeli készítésével foglalatoskodott volna, s Mr. Granger az aznapi újságot olvasta volna, gúzsbakötve a sarokban feküdt. Rémült tekintetük mindent elárult, ruhájuk cafatokban lógott testükön, bőrüket horzsolások, vágások szabdalták, s valamennyiből sötét vörös nedv folyt végig. Vér. Hermione-ban ekkor tudatosult, hogy az a fanyar bűz, amelyet érzett, szülei vérének szaga volt. Odarohant hozzájuk, szájukról épp le akarta tépni a ragasztószalagot, amikor Mrs. Granger halk nyüszítése és ideges tekintete miatt hátrafordult. Még fel sem foghatta, mit lát, amikor arcát elöntötte a fájdalom, mivel valaki arcul csapta. Lüktetett benne a forró vér, érezte bőrén a forró tenyérnyomot, majd megpróbálta kinyitni barna szemeit, amiben könnycseppek csillogtak. Amint kissé kitisztult a látása, három férfialakot vett ki magától alig bár méterre. Két szőke üstök körvonalai voltak azok, valamennyit feltűnően ismerősnek vélte.

-         Na mi van, sárvérű? Csak nem fáj, amit kaptál? Adhatok még nagyobbat is, ha úgy gondolod – szólt egy gúnyos, vontatott hang. Draco Malfoy volt az teljes valójában, arca sápadtabb volt, mint valaha, szürke szemeiben valami őrült vágy csillogott.

-         Granger, azzal az eminens agyaddal az ember azt hinné, hogy van annyi sütnivalód, és erősebb védővarázslatokat vonsz a ház köré. Csalódtam benned, hogy ily nagyon megkönnyítetted a dolgunkat – Lucius Malfoy szavai olyan mélyen szíven találták, hogy sírni tudott volna, de nem akarta megadni támadóinak az örömöt. - Alkut ajánlunk, Granger! –folytatta az idősebb Malfoy, miközben pálcáját a lány védtelen szüleire szegezte – Megkegyelmezünk az apádnak és anyádnak, amennyiben te elárulod nekünk, merre van Weasley és Potter, továbbá, hogy miben mesterkednek.

-         Tőlem ugyan nem tudnak meg soha semmit, nem árulom el a barátaimat – szűrte a fogai között a szavakat, majd nyomatékot adva mindennek, a három halálfaló lába elé köpött.

-         Úgyis jó. Crucio! – a szőke varázsló átkát Mrs. Grangerre irányította, aki kénytelen volt némán szenvedni a még mindig a száján lévő ragacs miatt. Szemei vérben forogtak, végtagjai görcsösen megfeszültek, mire Hermione kétségbeesetten felsikított.

-         Elég legyen! Engedjék el a szüleimet, mit ártottak ők maguknak? – ordította a szavakat, miközben szemeiből öntudatlanul is ömleni kezdett a könny.

-         Ők maguk semmit, de az olyan fajta élősködők és felkapaszkodott sárvérűk, mint te, igenis sokat. Szégyent hoztok a varázslótársadalomra – förmedt rá Draco, majd belerúgott a földön heverő lány gyomrába, mire az fájdalmában felszisszent.

-         Voldemort sem tiszta vérű, mégis úgy csúsznak-másznak előtte, mint holmi férgek – a boszorkány szavai oly gyűlöletet sugároztak, hogy Malfoy újabb kínzóátkot szórt a lány anyjára.

-         Ezt azért, mert kimondtad a Sötét Nagyúr nevét. Ezt pedig azért, mert becsmérelni merted az urunkat – azzal egy újabb átkot küldött ezúttal Mr. Grangerre. – Beszélj, sárvérű! Hol van Potter? – üvöltötte a férfi, de Hermione csak könnyeit nyelve rázta a fejét.

-         Nem tudom… - hebegte a lány, miközben próbálta szemeit szárazra törölni. – És ha tudnám, sem mondanám meg.

-         Ám legyen. Válassz Granger, melyiküket öljem meg előbb! – Lucius fejével a szenvedő házaspár felé bökött, a lány ugrott volna a szülei elé, de elkésett. A férfi egy zöld fénycsóvát küldött feléjük, ami egyenesen édesanyja szívét találta el. A nő szívverése elállt, üveges tekintettel meredt a semmibe, halott volt.

-         Mocskos gyilkos! – üvöltötte Hermione, nehézkesen talpra állt, majd pálcát rántott a férfira.

-         Capitulatus! – kiáltotta Draco, mire a lány pálcája a kezében kötött ki, míg a boszorkány az átoktól métereket repült hátrafelé, egyenesen a falnak csapódott.

-         Eszetlen liba – kacagott Lucius –, továbbra sem mondasz semmit? – a felelet dacos némaság volt, mire a férfi újabb kínzást ejtett meg Mr. Granger tehetetlen testén.

-         Mondtam már, hogy nem tudom, merre járnak. Nem mondták el nekem… - zokogta Hermione, szemei már teljesen vörösre duzzadtak!

-         Csak nem bizalmatlanok veled szemben, Granger? Tehát nem felelsz?

-         Mondtam már, hogy nem tudom! – üvöltötte végső kétségbeesésében, majd új erőt kapva feltápászkodott és nekirontott a halálfalónak. Puszta kézzel ütötte a férfi mellkasát, ahol csak érte, de egy újabb pofon lett a jutalma, minek következtében a földre zuhant és fejét beverte a hideg kőpadlóba.

-         Adava Kadevra! – mondta ki a végső szót a férfi, majd a halálos átok a sarok felé suhant, s Mr. Granger követte szeretett feleségét a túlvilágra. – Nos kedveském, hát így állunk. A legjobb lesz, ha személyesen a Sötét Nagyúr kezébe adunk, majd ő móresre tanít. Tetszeni fog neki ez a tüzes szuka! – azzal a zokogó lányt úgy fejbe rúgta, hogy az elvesztette az eszméletét.

A boszorkány szörnyű fejfájással ébredt, remegett a hidegtől, s érezte amint testén, több sebből, patakokban szivárog a vér. Szemeit nagyon nehezen tudta csak kinyitni, de rögtön meg is bánta, rögtön egy fekete bakancs talpával nézett farkasszemet, majd újra elsötétült előtte a világ, ahogy arcát egy nagy erejű rúgás érte. Mégsem sikoltott fel fájdalmában, csak magában tűrte a fájdalmat. Érezte, hogy valaki közvetlen fölé tornyosul, majd a hajánál fogva felrántja a földről. Önkéntelenül is kibuggyant néhány könnycsepp a szeméből. Érdes kacaj hatolt elméjébe, majd újra kinyitotta barna szemeit. Egyenesen a Sötét Nagyúr vörös szemeibe nézett. Megborzongott a látványtól, lábai remegni kezdtek, s ha Voldemort nem tartja erősen, össze is csuklott volna. Minden idők leghatalmasabb sötétvarázslója kéjesen megnyalta szája szegletét, majd még közelebb rántotta magához a lányt, és erőszakosan megcsókolta, nem hagyta menekülni a lányt. Hermione azonban nem hagyta magát, kapálózott az erőszakoskodó mágus karjai között, aminek következtében a földön landolt.

-         Igazad volt, Lucius. Ez a sárvérű liba aztán nem adja egykönnyen magát. Éppen ez lesz benne a kifejezet élvezet, betörni ezt a szukát – Voldemort hangjában valamiféle élvezet csengett, mire az idősebb Malfoy mélyen meghajolt a Nagyúr előtt. – Perselus, zárd őt be a pincébe, ott megfelelő „biztonságban” lesz!

-         Igen, Nagyúr! – azzal Piton odalépett egykori tanítványához, és kissé finomabban felrántotta a földről a lányt, majd elkezdte kivonszolni a szobából.

Sötét folyosókon haladtak végig, itt-ott egy-egy fáklya pislákolt, mígnem elértek egy szűk csigalépcsőhöz. A halálfaló letámogatta rajta az ájulás határán lévő lányt, majd belökte egy koszos, rideg cellaszerűségbe. Hermione a mocskos földön landolt, majd egykori tanára valami koszos rongyot dobott oda neki, és végül valami kiismerhetetlen kifejezéssel az arcán, rácsapta a lányra a nehézkes vasajtót. Az ifjú boszorkány megtörten zokogni kezdett, mígnem a hideg kőpadlón elnyomta az álom.

Hermione ajtónyikorgásra ébredt, gyorsan felkapta a fejét, de szinte azonnal meg is bánta, fejébe heves fájdalom nyilallt. Erőtlenül visszahanyatlott eredeti helyzetébe, s onnan figyelte az érkezőt, vagyis érkezőket. Az ajtóban egy házimanó állt, mögötte, pedig Perselus Piton feketetaláros alakja magaslott. A manó odalépett a lányhoz, és letett elé a padlóra egy tálcát, rajta egy pohár víz, illetve egy vekni kenyér volt. Várakozóan a férfira pillantott, majd mire az bólintott, hangos bukkanás kíséretében eltűnt az apró lény.

A boszorkány újból megpróbálkozott felülni, immáron nagyobb sikerrel. Testén érezte a halálfaló tekintetét, éppen ezért fogait összeszorítva megpróbálkozott azzal is, hogy felálljon.

-         Ne erőlködjön, Granger!  A Nagyúr jobb örülne, ha nem félholt állapotban kapná meg magát – vetette oda foghegyről, mire a lány rémületében visszazuhant a földre.

-         Mit akarnak tőlem, mondtam, hogy fogalmam sincs, hol van Harry és Ron. Felőlem még Veritaserumot is itathatnak velem, akkor is ugyanezt fogom válaszolni – nyögte erőtlenül Hermione, mire Piton megcsóválta a fejét.

-         Tegyük fel, hogy hiszek magának, de akkor is tudna más információkkal szolgálni, ebben szinte biztos vagyok, elvégre Potter minden kis titkát megosztotta a barátocskáival. Legyen jó kislány, és mondjon el mindent, annál kevésbé fog sokáig tartani a szenvedése! – a bájitalmester fekete szemei mintha megpróbáltak volna a lány fejébe látni, mire Hermione dacosan felkapta a fejét, nem törődve a hasogató fejfájással.

-         Ne vájkáljon a tudatomban, ott nem lel válaszokat. Ha hiszi, ha nem, megtanultam az okklumenciát! Ami pedig a barátaimat illeti, épp a miatt nem árulom el őket, mert a barátaim. Én nem leszek olyan, mint maga, nem fordulok azok ellen, akik hisznek benne – szűrte a fogai között, mire a professzor dühös tekintetével találta magát szemben. A férfi egy pálcamozdulattal becsapta mögöttük a nehéz vasajtót, majd hangszigetelté varázsolta a helyiséget.

-         Az, hogy megöltem Dumbledore-t, nem jelenti azt, hogy elárultam. Maga nem ismerte sem Albus trükkjeit, és nem ismerheti a bennem lakozó érzelmeket sem! – üvöltötte a lány rémült arcába, mire az elkezdte magát vonszolni a sarok felé.

-         Maga csak egy mocskos gyilkos, Dumbledore professzor pedig hibázott, amikor megbízott magában. Hogy volt képes megölni őt? – Hermione hangja reszketett, de koránt sem a félelemtől, sokkal inkább a szívében lakozó düh miatt.

-         Hallott már a megszeghetetlen esküről, Granger? Áh, persze, ilyet kérdezni magától fölösleges, hiszen miről nem hallott volna már. Én letettem ezt az esküt, ezért kellett megölnöm Albust, és higgye el, ha kellene, újra megtenném.

-         Választhatott volna, hiszen a Főnix-rendje megbízott magában, Dumbledore hitt önben, maga pedig így hálálja meg mindezt – zokogta a lány, és ha lett volna benne annyi erő, most saját két kezével fojtotta volna meg a férfit.

-         Nem tartozom magának magyarázattal a tetteimért, Granger. Ha hiszi, ha nem, hálából öltem meg az igazgatót! – azzal megfordult, és mikor már kilépett a csigalépcső aljához, szólt vissza: - Egyen, mert szüksége lesz az erejére! Megnyugodhat, nincs megmérgezve! – azzal döngve becsapódott az ajtó, s Hermione magányosan maradt újfent a fejében kavargó gondolatok viharával.

Egyre csak zakatolt benne a tudat, valószínűleg itt fog meghalni, de majd csak akkor, ha már Voldemort kellően elszórakozott vele. Aztán újra és újra felrémlett előtte a vörösen izzó szempár, és ő összeborzongott a gondolattól, hát még az erőszakos csóktól. Rettegett, de nem az életét féltette, sokkal inkább a barátait, hiszen míg ő itt fogságban van, addig a barátai mit sem tudva kutatnak a lélekdarabok után. Majd felrémlett lelki szemei előtt szülei üveges, semmibe révedő tekintete, szinte érezte a vér szagát, és testét átjárta a fájdalom, ahogy belegondolt a kínzóátkok okozta fájdalomba.

Tehetetlen rongybabának érezte magát, ahogy egyre csak feltörtek belőle az érzelmek, a düh, gyűlölet és borzadály egyvelegei. Bármit megtett volna abban a pillanatban, csakhogy barátaival tudassa, neki immáron vége, ők viszont küzdjenek tovább, mert messze ugyan még a vég, de már fény pislákol az alagút végén. Újra könnyek patakzottak végig arcán, szemei a rengeteg sírástól égetően szúrtak, a testét borító sebesülések viszont már csak tompa fájdalmak voltak a lelki sérüléseihez képest. Végül így aludt el újra, tudva, hogy a holnap egy újabb küzdelem, amiben harcolnia kell az eszméiért, a barátaiért és saját magáért.

A következő napok a pokollal értek föl Hermione számára, nap mint nap kínozták, hátha elárul valamit a barátai felől, de ő csak összeszorított ajkakkal tűrte a fájdalmat, örökre néma maradt.

Egyik reggelen Bellatrix Lestrange jelent meg a cellájánál, majd megragadta a tehetetlen lányt és elkezdte vonszolni a csigalépcsőn fölfelé. A már megismert sötét folyosókon haladtak végig, de most másfelé tartottak, mint ahol a lány már járt. Egy falikárpit mögött rejtőző titkos folyosóra léptek be, mígnem elértek egy szépen faragott ajtóhoz, ami kitárult előttük. A szoba szépen volt berendezve, de a boszorkány számára most ez a helyiség maga volt az ocsmány vesztőhely. A halálfalónő egy mozdulattal belökte a lányt, aki a puha perzsaszőnyegen landolt, majd Bellatrix távozott. De még ennél is szörnyebb kínzót kapott, magát a Sötét Nagyurat.

Voldemort úgy tornyosult fölé, mint az ártatlan kisállat fölé az éhes vad, és a lány láthatta a vörösen izzó szempárban a vágyat. Hermione nyelt egyet, mikor a férfi jéghideg keze hozzáért csupasz vállához, s újabb könnycseppek gördültek ki gesztenyebarna szemeiből. A férfi magához rántotta, s hevesen lecsapott a lány ajkaira, aki összeszorította száját, kezeivel pedig próbálta magától ellökni fogvatartóját. Válaszként csak egy pofont kapott, majd Voldemort egy egyszerű mozdulattal a baldachinos ágyra nyomta a gyenge lányt, majd fölémászott.

Hiába küzdött, rúgott, kapálózott, karmol és harapott, az eszeveszett férfit semmi sem tudta visszatántorítani, csak még jobban meg akarta kapni a lányt. Hermione bőrét égették a csókok, amikkel a férfi elhalmozta testét, menekülni próbált, de nem volt ereje. Szorosan összeszorította szemeit, majd hallotta, ahogy a ruháját leszakítják róla, majd a hideg kezek végigtapintják testét, mellétől egészen a fenekéig. Érezte, ahogy a férfi kemény férfiasságát hozzászorítja, aminek az lett a vége, hogy ő ösztönösen rúgott egy újabbat fogvatartójába, s végül „jutalomként” kezeit és lábait egy pálcamozdulattal kikötözte Voldemort, hogy nem tudjon szabadulni.

És nem is tudott, annyira ereje végén járt, hogy mire a Sötét Nagyúr magáévá tette, már teljesen erőtlenül nyöszörgött, majd el is ájult.

A cellájában tért magához, éppen akkor lépett be a vasajtón Piton, majd újra bezárta és hangszigetelte a szobát. Hermione rettegve nézett a férfira, félelem és undor járta át testét, lelkét egyaránt.

-         Öltözzön, Granger, nincs vesztegetni való időnk! – sziszegte a férfi, majd a lányhoz dobott valami ruhaszerűséget. Mikor látta, hogy a lány nem reagál arra, amit mond, felmordult. – Merlinre, mit vár, hogy majd én öltöztetem fel? Siessen már, menekülnie kell innen! – Hermione csak értetlenül rázta a fejét, de azért a ruha után nyúlt, mert didergett a téli hidegben. – Jól figyeljen, mert csak egyszer mondom el! Potter úgy látszik célhoz érkezett, a Sötét Nagyúrral még ma megütköznek, és ha a varázsvilágnak szerencséje lesz, akkor ma végre eldől a háború végkimenetele. Addig maga el tud menekülni, újra kezdheti az életét, segítek megszöknie! Gyerünk, öltözzön! – parancsolta a halálfaló, de amikor látta, hogy a lány szégyenlősen néz rá, morogva hátat fordított.

Két perccel később a lány már a szakadt rongyokba bugyolálta magát, de annyi ereje sem volt, hogy saját lábain megálljon. Piton odalépett mellé, és megtámasztotta. A boszorka értetlen szemekkel bámulta a férfit, aki erre vészjósló szemekkel pillantott rá.

-         Legyen magának magyarázatképp annyi elég, hogy ez is a Megszeghetetlen esküm része. Megígértem Dumbledornak, hogy Pottert ahogy tudom, úgy segítem a harcban, na meg persze magát Granger és Mr. Weasleyt. Ugyan ennek az eskümnek a része volt az, hogy meg kell őt ölnöm. Ne kérdezzen Granger, ennél többet úgy sem mondok! – azzal lezártnak tekintette a témát, és elkezdte vonszolni a lányt.

Természetesen Piton tisztában volt vele, hogy a lány nem tudna kérdezni, tudta, hogy a sokk hatása miatt a lány soha többé nem fog egy szót sem ejteni. Sajnálta a maga módján egykori tanítványát, hiszen a Nagyúr nem épp érzékenységéről híres. A biztonság kedvéért egy kiábrándító bűbájt szórt a lányra, majd célirányosan vezette végig a kihalt, sötét folyosókon. Elhagyván a romos kastélyt, egy erdő szélére siettek, majd onnan Piton vezetésével hoppanáltak. Hermionét elfogta a hányinger, némán fuldokolni kezdett, majd lerogyott a földre. Minden valószínűség szerint Londonban voltak, egy sötét sikátorba érkeztek.

-         Vigyázzon magára Granger, meneküljön minél messzebb a Nagyúr haragja elől. Hallja? Siessen, mert ha elkapják, akkor hiába kockáztattam a magam életét is. Induljon, hagyja el Angliát! – a férfi hangja parancsoló volt, mégis a boszorkány aggódást is felfedezni vélt a szavakban. Hálásan pillantott egykori tanárára, majd lágyan megszorította a férfi kezét. – Nem tesz semmit, de menjen már! – azzal elkezdte a lányt más felé tessékelni, de az csak vissza-visszatekingetett a férfira.

Piton végül nem várta meg, hogy a lány eltűnjön a szemei elől, elhoppanált, hogy a harctéren esküjét teljesíthesse, akár a saját élete árán is.

Hermione amilyen gyorsan csak tudott, az Abszol útra sietett. Esze ágában sem volt elhagyni Angliát, főleg most, hogy a háború a végéhez közeledett. A varázslók utcája oly üresen kongott, hogy az már bántó volt a fülnek. Lassú léptekkel botorkált végig a hosszú és széles utcán, közben nagy pelyhekben szállingózott a hó. Hermione oly gyengének érezte magát, pedig alig két hét telt el amióta a szüleit meggyilkolták, s azóta csak még gyengébbé vált, köszönhetően Voldemort erőszakának. Ahogy egyre jobban előrehaladt, úgy érzett magában kevesebb erőt, mígnem összecsuklott és elsötétedett előtte a világ.

Mikor az ifjú boszorkány magához tért, egy hófehér szobában volt, puha ágyban feküdt, vastag takaró borította be testét, a kandallóban vidám tűz pattogott. Abban a pillanatban lépett be egy gyógyító a helyiségbe, egy tálcán bájitalokat hozott. Lágyan a lányra mosolygott, majd óvatosan belediktálta a gyógyító főzeteket, Hermione pedig ellenkezés nélkül tűrte. Végül a nő kedvesen beszélni kezdett hozzá.

-         Azt hittük már kedveském, soha nem tér magához, immáron két hete, hogy behozták hozzánk. Nagyon rossz állapotban volt, féltünk, hogy meghal. Tudja, hol van édesem? A Szent Mungóban. Ne aggódjon, itt biztos kezekben van. Nyugodjon meg kicsi szívem, meg fog gyógyulni, nem lesz semmi baja sem magának, sem pedig a gyermekének – a gyógyító szavaira Hermione teljesen elsápadt.

Ő, terhes? Bele sem mert gondolni, hogy Voldemort gyermekét hordja a szíve alatt, még a gondolattól is kiverte őt a veríték.

-         Hát ön persze, nem is tudhatja, hogy gyermeket vár. Ne aggódjon, gyermekem, ez a csöppség már egy nyugodt világba fog megszületni. A Sötét Nagyurat legyőzte Harry Potter, igaz, az ifjú Potter is nagyon súlyosan megsérült – a boszorkány látta a lány szemében felcsillanó aggodalmat, ezért igyekezett gyorsan megnyugtatni a beteget. – Ne idegesítse magát, a kis Kiválasztott rendbe fog jönni. Netán személyesen ismerte őt? – Hermione remegve bólintott, szemeivel szinte kérlelte a gyógyítót, hadd láthassa Harryt. – majd ha erősebb lesz, akkor meglátogathatja Mr. Pottert, most inkább pihenjen – azzal magára hagyta a lányt, aki néhány könnycseppet elmorzsolt, s álomba merült.

Az életerő napról napra visszaszállt az ifjú lányba, újra rálelt barátaira, bár nem hiánytalanul. Ron a végső ütközetben egy átok elé vetette magát, ami egyenest legjobb barátja felé tartott, feláldozta saját magát Harry életéért cserébe. Hosszú volt a lista, amely a hősi halottakat hirdette, de szerencsére a halálfalóké még hosszabb. Hermione idővel megtudta, hogy Perselus Pitont tisztázták a vádak alól, hiszen Dumbledornak az volt a sorsa, hogy meghaljon. Mindezek ellenére, Piton eltűnt Angliából, senki nem tudta, túl élte-e egyáltalán a harcokat.

Harry mindenben Hermione mellé állt, támogatta terhes, néma barátnőjét. Ő volt ott vele akkor is, mikor megszületett barátnője gyermeke, egy gyönyörű kislány, aki a Julia Granger nevet kapta. Természetesen az ifjú Potter lett a keresztapa, míg a keresztanya Ginny Weasley. Hermione számára a lánya jelentette a boldogságot, nem érdekelte az sem, hogy ki az apja, hiszen ő már nem élt. Ő már csak békére vágyott, nyugalomra…

Egy reggel levelet írt Harrynek, itt az ideje, hogy a saját boldogságát helyezze előtérbe, ahelyett, hogy Hermione lelkét istápolja. Megkérte barátját, legyen boldog Ginnyvel, őt pedig ne keresse, majd ha akar, úgyis felbukkan. Mikor a férfi kézhez kapta a küldeményt, barátnője már elhagyta Londont, úgy döntött, hazatér.

Már hónapok óta éltek a kis falúban, azon a helyen, ahol az ifjú nő gyermekkorát töltötte. Egy délután Hermione lányával a karjaiban a temetőbe sétált, friss virágot vitt szülei sírjára. Némán elmorzsolt néhány könnycseppet, s már fordult volna el a sírtól, mikor egy fekete csuklyás alakkal találta magát szemben. Egy pillanatra kihagyott a szívverése, megrémült, hogy az illető halálfaló. Magához szorította Juliat, de végül nem volt oka aggodalomra. A férfi leemelte fejéről a csuklyát, így Hermione ráismerhetett egykori bájitaltan tanárára, a férfira, akinek az életét köszönheti.

-         Örülök, hogy épségben látom viszont, Miss Granger – a férfi hangja szavaival ellentétben érzelemmentesen csengtek, de Hermionénak még így is jól esett a férfi mondata. – Londonban éppen önt kerestem, megtudni jól van-e, mikor hallottam, hogy visszavonult a mugli világba – Hermione halványan elmosolyodott és aprót bólintott igenlés képen. – Azt is hallottam, miszerint gyermeke született. Tehát igaz – újabb bólintás volt a felelet.

Piton nem tudta, mit is mondhatna, hiszen nem így képzelte el a viszontlátást. Ez a lány már nem az okoskodó griffendéles volt, sokkal inkább egy fiatal, megtört nő. Sápadt volt, tartása már közel sem volt olyan egyenes, s az a féltés, amellyel gyermekét szorította magához, nagyon is felnőttes volt. A férfi így még szebbnek látta Hermionét, mint amilyenre emlékezett.

-         És minden rendben van az életével? Úgy értem, már amennyire lehet ilyen események után… - a nő újra bólintott, majd közelebb lépett a férfihoz, és gyengéden megszorította a kezét. – Ha bármiben tudom segíteni, akkor megteszem szívest örömest, mert hibásnak érzem magam, hogy maga a Sötét Nagyúr karmai közé került… - a boszorkány erre csak megrázta a fejét, jelezve, hogy ne hibáztassa magát, de szemeiben őszinte köszönet csillogott.

Hermione észre sem vette, még mindig a férfi kezét szorongatta, s abban a pillanatban oly természetesnek érezte, hogy fel sem tűnt neki. Lassan még egy apró lépéssel közelebb ment egykori tanárához, s gyengéden megölelte, s bár Piton először meglepődött, végül viszonozta az ölelést.