A mi végzetünk örökre egybeforrt
Sötét volt és hideg. Február vége felé járt, a jeges nyugati szél a faágakat zörgetve tört magának utat. Az égen nem ragyogtak csillagok, a Hold is csupán halványan pislogott, alig láttam valamit halvány fényénél. Sírtam, soha még olyan kegyetlen fájdalmat nem éreztem, mint a kezemben tartott levél olvasásakor. Imádkoztam, bár csak egy rossz vicc lenne, de rá kellett jönnöm, ilyen durva tréfát még a tulajdon testvérem sem űzne velem.
„Lily!
Mikor évekkel ezelőtt az az átkozott bagoly berepült az ablakunkon, én már éreztem, hogy túl sok jót nem szülhet. Anya és Apa is azt hitte, csak a féltékenység beszél belőlem, hogy Te mágikus képességekkel vagy „megáldva”, míg én egy egyszerű mugli – vagy hogyan mondjátok Ti – vagyok, de ez nem igaz. Én sosem irigyeltem Tőled semmit, hiszen testvérek voltunk, még ha nem is a legjobbak, és akkor is testvérek maradunk vér szerint, ha igazából legszívesebben letagadnám. Próbáltam úgy állni a tényekhez, hogy azzal ne szüljek újabb és újabb konfliktusokat a családban, bőven elég volt, hogy magamra haragítottam Apát, de ez nem mehet így tovább.
Te belecsöppentél egy teljesen más világba, és egyben a varázslók háborújába is. Akaratlanul is kulcsszereplője lettél egy olyan harcnak, mely nem a Tiéd volt, és ezzel a családodat is veszélybe sodortad. Talán önző vagyok, de akárhányszor arra kértelek, minket hagyj ki ebből, nem a saját életemet féltettem, sokkal inkább a szüleinkét, illetve leginkább a Tiedet. Nem voltunk mintatestvérek, de attól még ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Nem akarom azzal kezdeni újfent, hogy „Én megmondtam!”, de Lily, ez az igazság. Anya belebetegedett az aggódásba, hogy lát e még Téged valaha élve, Apát pedig tegnap… csuklyás alakok jártak Náluk, felgyújtották a házat, mert nem mondták meg, hogy Te hol vagy. Szegények, hisz nem is tudták…
Lily, Apa temetése pénteken lesz, nem várom el, hogy jelen légy, tudom, hogy menekülsz, sokkal inkább azt kérem Tőled, tartsd magad távol Anyától és Tőlem! Kegyetlenül hangzik, tudom, de légy tekintettel ránk is, most vesztettük el Apát, ráadásul nekem nemsokára kisbabám születik, nem akarok továbbra is rettegésben élni. Ha jelent még neked valamit a család, megteszed mindezt! Neked vannak barátaid a Te világodban, ott van a férjed is, ráadásul te is hamarosan anya leszel, éppen ezért, meg kell értened Engem.
Remélem, megteszed, és ha már vége lesz a háborúnak, újra tárt karokkal várunk, de addig is, ne akarj minket veszélybe sodorni, ne törd össze még jobban Anya szívét!
Petunia”
Milliószor olvastam el azóta a levelet, hátha kiderül, hogy Apa él, de muszáj elismernem magamban, valóban veszélybe sodortam a családomat. Apa meghalt…
Leroskadtam egy fa tövébe, és bámultam az eget. Vajon Apa is most ott van, az égben? Nem is vettem észre, mikor kezdtem el vacogni. Valójában nem éreztem hideget, égett a szívem a gyásztól, az önvádtól. Miért is jöttem a varázsvilágba, miért nem volt elég a saját életem? Végülis már mindegy, a múlton nem tudok változtatni, de megtenném. Megtenném? Hiszen annyi ember van ebben a világban, akik nélkül nem tudnék többé élni, hiszen itt vannak a barátaim, a férjem, a születendő gyermekem. Eldobnám őket, ha visszakaphatnám Apát? Életemben először, nem tudok válaszolni.
Igaza van Petuniának, őket is megöletném, ha találkoznék Anyával, hiszen akaratomon kívül belecsöppentem a háborúba, amiből már nem hátrálhatok ki. Elárulnám azokat az embereket, akiknek oly sok mindent köszönhetek, cserbenhagynám a férfit, akit szeretek, és akkor Apa is hiába halt meg. Mégsem bízok a nővéremben, érzem, hogy ő már sosem lát szívesen, a férje is elítéli a „fajtámat”. Oh, szegény Anya, vajon mit érez most, Ő is engem hibáztat, s nem akar többé látni?
Eltűnt a Hold az égről, eltakarták azok a hatalmas felhők. Ez lenne a válasz? Idegen lettem a tulajdon családom számára? Már sírni sem tudok, olyan fájdalmas a gondolat, egyedül maradtam. Nincs már se anyám, se apám, sem pedig testvérem, könnyeim még annyira sem. Csöpörög az eső, minden egyes csepp, mint egy apró szilánk a darabokra tört szívemből. Sír helyettem az ég, sír a magányosért.
És még Petunia mondja magáról, hogy önző, akkor én mi vagyok? Magányos biztosan nem. Érdekes, mióta megismertem James Pottert, minden egyes alkalommal ő jelenik meg a képzeletben, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen bennem. Drága Jamesem, mi lenne velem, ha Te nem lennél?
Akárhányszor kiborulok, és úgy érzem, a szívem és lelkem nem bír el több terhet, belefáradok az életbe, elég, ha mellém ülsz, magadhoz ölelsz, s máris szebbnek látom a világot. De mi lesz velem, ha Te egyszer nem leszel mellettem, hogy éljem túl ezt az egészet nélküled? Bűnös az élet, és mi is azok vagyunk mindnyájan. Mikor láttam legutóbb úgy a napsütést, hogy ne arra gondoltam volna, „Lehet, hogy ez az utolsó alkalom”?
James, ha tudnád, mit jelentesz számomra. Mint a szomjazónak egy korty víz, az nekem egy kedves pillantásod, egy édes csókod. Amikor erős karjaid vonják körbe a derekamat, úgy érzem, képes lennék bármire, Te emelsz a sötétségből a fényre. Ha válladon nyugtatom fejemet, érzem, hogy képes lennék minden hegyet megmászni, a csúcsokat meghódítani, a vízen járni, anélkül, hogy elsüllyednék.
Szörnyen önző vagyok, hiszen éppen ez a szerelem a válasz, hogy miért nem forgatnám vissza mégsem az időt. Nem tudnék nélküled élni magányosan a sötétségben. Hiszen Te emelsz engem a fényre, Te nyújtasz számomra támaszt, miattad nem fulladok vízbe, ha járni próbálok rajta, te támogatsz, hogy meghódítsam a csúcsokat. Nem lennélek képes kiszakítani a szívemből, már olyan mélyre befészkelted magad.
Petuniának igaza van, nekem itt van az életem, nem kockáztathatom az övéjüket, hiszen Apát már elvesztettük. Olyan utakat kell járnom, amik elágaznak Tőlük, hiszen hamarosan nekem is kisfiam születik, aki remélem épp olyan lesz, mint az apja. Nem hagyhatom hátra a háborút, hiszen ez az én harcom is, hogy biztos és boldog jövőt biztosítsak a fiamnak, és amíg James mellettem van, bármire képes vagyok.
Elállt az eső, nem süvít már a szél. A felhők szépen lassan újra teret engednek a Holdnak, had ragyogja be az égboltot. Kicsit engedett az önvád gyilkos hurka a nyakam körül. James közeledik, tudtam, hogy hamarosan keresni kezd, nem hagyhatja, hogy elvesszek a sötétben, és nem is teszi. Én rohanok az ölelő karokba, s míg Ő átölel, nem érhet több gond.
- Mi lesz velem, ha Te már nem leszel nekem? – kérdezem, mire Ő elneveti magát.
- A mi végzetünk örökre egybeforrt, együtt élünk, s együtt halunk – feleli, megcsókol, s ezzel végleg a fényre emel.
The End
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
