Hervadt rózsa

Három keserves és véres esztendő telt el azóta, hogy Albus Dumbledore az örök jóhiszeműségének áldozata lett, hogy a Roxfortban annak az embernek a keze által halt meg, akiben a végsőkig megbízott. Perselus Piton. Ma már legalább tudjuk, hogy kinek az oldalán áll, de hatalmas árat fizettünk ezért, elvesztettük azt az embert, aki addig elhitette velünk, hogy győzhetünk, hisz ő volt az egyetlen, akitől Voldemort félt. De szeretett igazgatónk elment, s nélküle kellett felvennünk a harcot, Harry Potter élete céljának tűzte ki, hogy megbosszulja, s a hatalmas feketemágust megöli.

Mi meg persze vele tartottunk, Ron Weasley, és én, Hermione Granger. Ott voltunk vele, mikor megtalálta és elpusztította az összes horcruxot, ezzel lehetőséget nyerve a végső dicsőségre, hisz Voldemort lelke már elpusztult, mind a hét darabja meghalt, ő is egyszerű halandó emberré lett, már ha ember volt. Kegyetlen módon gyilkolt, nem volt fontos, hogy az áldozat férfi e vagy nő, gyermek vagy idős. Számára csak a gyilkolás öröme volt fontos, érezze mások fájdalmát, szenvedését, mely számára puszta szórakozás volt.

Ez a három év a remény lángjának életbentartását szolgálta, túl sok öröm nem ért bennünket. De mégis, volt egy érzés, melyet egyikünk sem tudott elhatárolni magától, kiűzni a lelkéből, ez volt a szerelem. Harry a rengeteg háborúzás ellenére még mindig tudott szeretni, szívből szerette Ginnyt, míg nekem ott volt Ron. Lassan találtunk egymásra, kevés időt tölthettünk együtt, de az szenvedélyes pillanatokat, és örökkétartó emlékeket nyújtott.

Ha időnk engedte, kedvenc titkoshelyünkre mentünk, egy hatalmas rétre, ahol gyönyörű fehérrózsákat nyíltak. A levegőben a virágok bódító illata terjengett, színes pillangók repkedtek, madarak csiripeltek, s a jövendő békét, nyugalmat hirdették dalukkal. Mi kézenfogva sétáltunk, éreztük a másik megnyugtató közelségét, s szavak nélkül is tudtuk, hogy mire vágyunk. Csendes séták voltak, ritkán esett szó, de Ron sohasem felejtette el megemlíteni, én vagyok a legszebb rózsa az egész réten.

Aztán elérkezett a végső háború, és mindenki elhitte, nyerhetünk. Harry erősebb volt, mint Voldemort, és rengeteg halálfalót küldtünk már Azkabanba, túlerőben voltunk. Talán a sors csúnya tréfája, de a csatára a fehérrózsákkal borított tisztáson került sor. A két ellenséges tábor azonnal egymásnak ugrott, repkedtek az átkok, össze-vissza, minden mindegy alapon. Harry azonnal a sötétnagyurat kezdte keresni, s mikor ráakadt, hosszú, fájdalmas harc kezdődött közöttük. Ron Pitonnal küzdött, közben én elkábítottam Lucius Malfoyt, majd a másvilágra küldtem Bellatrix Lestrange-et. Fél szememmel végig barátaimat, szeretteimet figyeltem, ők jól állták a sarat.

Egyre többen hanyatlottak a rózsák közé, a fehéret lassan vörösre színezve, a tövisek ezer apró sebet ejtettek a testeken, így nem volt olyan, aki ne vérzett volna. Lassan vértóvá változott a csatatér, a halálfalók csuklyái már nem fedték az arcukat, így mindenki tudta, kivel harcol. Már minden eldőlni látszott, Voldemort fáradt, a Kiválasztott utolsó erőtartalékait mozgósította, s lesújtott egy végső átokkal. Zöld fénycsóva lövődött a magasba, s a nagyúr holtan zuhant a rózsák közé. Szemei vérben forogtak, kígyószerű orrából és szájából alvadt vér csorgott. Barátom fáradtan esett össze.

A legtöbb kisebb párbaj abbamaradt, márcsak két ember szórta az átkait, Ron és Piton. Nem érzékelték a külvilágot, csak szórták egymásra átkaikat, mikor verbálisan, mikor nem verbálisan. Aztán Piton elkiáltotta magát, „Sectumsempra”, mire Ron mellkasát és hasát meg lábait egy láthatatlan kard hasította szét. Szerelmem összerogyott, egykori tanárunk arcán pedig egy önelégült mosoly jelent meg. Nem gondolkoztam, halálos átkot küldtem felé, ő pedig meglepődött, de holt arccal hanyatlott a rózsák közé.

Hanyatt-homlok rohantam haldokló szerelmemhez, ezer sebből vérzett, de mosolygott.

-  Te vagy a legszebb rózsa az egész világon… - suttogta, majd lehunyta szemeit, s karjaimban már csak ernyedt testét tartottam. Arcán még mindig egy lágy mosoly tűnt fel, a körülötte nyíló rózsákat pedig meleg vére vörösre festette.

Elveszettem a férfit, akit egész életemben szerettem, azt, aki a legfontosabb volt számomra. A háború tudtam, mégsem csak nekem volt fájdalmas, hisz nem volt szinte olyan család, ahol ne lett volna áldozat. Mégis, az én szívem ezt nem tudta feldolgozni, és ha én is voltam valaha a legszebb, ma már csak egy hervadt rózsa vagyok, akit nem vízzel, hanem vérrel locsoltak meg, a szeretett férfi vérével.