Harry Potter világ életében azt hallotta az emberektől, hogy a szülei milyen nagyszerű emberek voltak, hiszen dacoltak az életveszéllyel, és szembeszegültek a Sötét Nagyúr hatalmával, majd feláldozták magukat kisfiúk érdekében. Jamestől örökölte a kviddics szeretetét, fekete haját, és még ki tudja mi sok mindent, míg Lilytől a zöld szemeit és állítólagos tehetségét a bájitalfőzéshez. Az fiatal fiú szívében ők hősök voltak, akárcsak keresztapja, Sirius Black. Harry bele se gondolt, hogy az ő tökéletesnek gondolt rokonai bizony ugyan olyan esendő emberek, mint bármely másik társuk. Hite ugyan meg-megingott, mikor bájitaltan professzora emlékeiben tett látogatást, de végül elhessegette a szörnyű képeket. Nem is sejtette, hogy a Roxforton belül milyen események történtek néhány évtizeddel korábban, melyet mára már csak a falak suttognak.

Átkok repkedtek jobbra-balra a Tiltott Rengeteg egyik kis tisztásán, alkonyodott. A Nap utolsó sugarai vöröses-narancsra színezték az égboltot, a friss tavaszi szellő megrezegtette a rügyező faágakat. Két fiú vívott egymással ádáz küzdelmet, mindkettejük talárja szakadozott volt, arcukon gyöngyözött az izzadtság, testüket apró sérülések borították, melyekből szivárgott vérük. Kimerültek voltak már, de egyikük sem adta volna föl a küzdelmet, félve, hogy a másik még azt gondolná, meghátrál. Sirius újabb és újabb varázslatokat küldött ellenfelére, de egyik sem találta el a leginkább védekezésre kényszerült Perselus Pitont. A sorozatos átkok leginkább a mardekáros mögött álló korhadt fába csapódtak, mire az megadta magát, és hatalmas robajjal kifordult a földből – Piton épp el tudott ugrani előle.

Mindkét fiú leeresztette varázspálcáját, s farkasszemet néztek egymással. A két szempárban a gyűlölet vad lángja tombolt, kezük szinte remegett a visszatartott indulatoktól. A griffendéles unta meg előbb a szemkontaktust, s letörölte verejtékező homlokát.

-         Miért nem ismered be, Black, hogy igazam van? – vetette oda száraz hangon Piton, mire ellensége elindult felé, hogy két kezével fojtsa meg.

-         Talán, mert nincsen. Baromságokat hordasz össze, Pipogyi. Menj és szórakozz másokkal! – szűrte a fogai között, s már csak két lépés volt a távolság kettejük között.

-         Akkor meg minek ez a nagy felhajtás? Kétlem, hogy csak azért akadtál ki, mert a legjobb – na meg persze a leghülyébb – haverod csajáról van szó.

-         Ne merd még egyszer sárvérűnek nevezni őt! – mondta Sirius kemény hangon, szemeiben pedig valami addig ismeretlen láng lobbant fel, majd gyorsan ki is hunyt.

-         Különben mi lesz? – provokálta tovább Piton, mire a másik fiú behúzott neki egy balegyenest.

-         Nem kell többé újra összeforrasztani az orrod, törött pofával is lehet alulról szagolni az ibolyát – Black agya teljesen elsötétült, ahogy ellensége gúnyosan nevetett rajta, s neki esett Pitonnak.

Ütötte-verte, ahol csak érte, nem érdekelte, hogy közben ő is kap nem egy fájdalmas ütést vagy rúgást. Hosszú percekig püfölték egymást, közben már a Nap is lenyugodott, s elfoglalta helyét a Hold. Baglyok huhogása hallatszott a távolból, majd patadobogás. Egy négylábú lény ugrott közéjük, s választotta szét kettejüket a további harcok megelőzése végett. Egy kentaur volt, ló teste emberi törzzsel párosult, hosszú, barna haja jobbra-balra szállt az esti szélben.

-         A helyetekben ezt most azonnal befejezném, már úton van utánatok az igazgató úr – felelte dorgáló hangon, majd szavainak nyomatékot adva az egyik ösvényre mutatott, ahol egy pálca hegyének világítása mellett megjelent Albus Dumbledore.

-         Köszönöm, barátom, hogy elfogta a két ifjú urat, innentől bízza csak rám őket! – fordult kedvesen a kentaur felé Dumbledore, majd rosszallóan végignézett a fiúkon. – Nem kérdezem, min különböztek össze, de remélem, tudják, ennek súlyos következményei lesznek. Büntetőmunka és pontlevonás természetesen, illetve kénytelen leszek majd kitalálni valami egyéb tevékenységet Önöknek, hogy megelőzzük a további összeütközéseket – mondta, s közben elkezdte visszafelé kísérni a delikvenseket a kastélyba. – a legjobb az lesz, ha felkeresik Madame Pomfreyt, ő majd ellátja a sérüléseiket.

Éjfél is elmúlt már, mire Sirius visszatért a Griffendél-toronyba. A kandallóban már nem égett tűz, mindössze a parázs nyújtott némi fényt. Elindult a hálókörletük felé, de pillantása megakadt egy őt pásztázó zöld szempáron. Lily Evans a sötét sarokból figyelte, ahogy Black belép a klubhelyiségbe, s szobája felé veszi az irányt. Nem számított rá, hogy a fiú észreveszi, így egy másodpercre kihagyott a szívverése, amikor az elindult felé.

-         Mért vagy még ébren? Későre jár… - kérdezte kissé rekedt hangon Sirius, s leült egy puffra.

-         Tanultam – felelte a lány, mire egy szemforgatást kapott válaszul -, na meg persze aggódtam. Peter mondta, hogy látott téged Pitonnal elmenni a Rengetegbe. Mi történt? – szavaiból kivehető volt a féltés, ami kiült szép arcára.

-         Csak a szokásos – tért ki a nyílt válasz elől, s lesütötte tekintetét.

-         Párbajoztatok? – Lily szemrehányóan nézett a fiúra, aki aprót bólintott.

-         Sosem fogom megérteni, hogy minek teszitek. James már legalább észhez tért…

-         Persze, James – vágott közbe dühösen Sirius, mire újra megjelent egy eszelős láng a tekintetében – Talán elfelejted, hogy neki van mit kockáztatnia azzal, amivel nekem nincs. Neki itt vagy TE! – kiabálta, mire a lány arrébb húzódott – Nekem nincs senkim… – tette hozzá jóval halkabban, nehogy valaki lejöjjön az emeletről.

-         Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy? – suttogta Lily, s szemeiben könnycseppek gyülekeztek. – Megvolt a lehetőséged, de te nem tettél mást, mint nevettél.

-         Most már hiába akarnám visszaforgatni az időt, örökre leírtál, ugye? – Sirius kétségbeesetten kereste a lány pillantását, ő elfordult, nehogy lássa, ahogy csöndesen sírni kezd.

-         Hat év, Sirius, hat évig csak beléd voltam szerelmes. S amikor végre volt bátorságom neked elmondani, hogy mit érzek, Te kinevettél. Jogom van hozzá, hogy én is boldog legyek, és James mellett az vagyok. És neked most kell rájönnöd, hogy mégis érzel irántam valamit – fakadt ki a lány, s már nem érdekelte, hogy a fiú látja sírni, megállíthatatlanul patakzottak könnyei.

-         Szeretlek, Lily, nagyon szeretlek – suttogta Black, s apró csókokat lehelt Lily puha kezére.

-         Hát nem érted, Sirius? Elkéstél. James a barátod, a legeslegjobb, ha jelent még neked valamit ez a szó, és tényleg szeretsz engem, nem mondod ki többé ezt a szót! – zokogta a lány, mire a fiú csak görcsösen szorította a kezét.

-         Mit kéne tennem, hogy mégis engem válassz? Miattad párbajoztam Pitonnal ma délután, mert megsértett téged. Mit tegyek még, hogy bizonyítsak? – kétségbeesetten nézte a lány arcát, szemeiben megjelentek a könnycseppek.

-         Miattam ne kockáztasd a saját életed. Talán azt hiszed, szeretsz, de hidd el, nem szerelem, amit irántam érzel. Csak nagy valószínűség szerint jelenleg én vagyok az egyetlen lány ebben az iskolában, akit nem kaphatsz meg. Már nem… - szavai hatására Sirius elengedte a kezét, és végképp összeomolva csúszott le a padlóra a puffról.

-         Szereted őt annyira, mint engem valaha is szerettél? – kérdezte végül percekkel később, küzdött, hogy a nagy Sirius Black el ne sírja magát.

-         Soha nem fogok senkit úgy szeretni, mint téged egykor szerettelek, de te túl mély sebet okoztál a szívemen, amit nem tudok elfelejteni. Talán közhelynek hangzik, de legyünk barátok, és mindaz, ami most itt elhangzott, ne álljon a Jamesszel való barátságotok útjába. Kérlek! – Lily szinte könyörögve guggolt le a fiú mellé, s kényszerítette őt, hogy ránézzen. – Ígérd meg!

-         Ígérem, Lily Evans – mondta végül hosszú hallgatás után, s magához ölelte a lányt.

Sirius Black soha többé nem említette érzelmeit a lánynak, titkon szerette őt továbbra is. Kezdeti keserűségén nehezen emelkedett fölül, végül azonban beletörődött keserű sorsába. Vérzett a szíve, hogy James vezette oltár elé a nőt, akit szeretett, Lily a férjének szült fiút, nem neki, majd egy napon veszítette el legjobb barátját, és élete szerelmét is. A férfi Azkabanban raboskodva is csak azért volt képes megőrizni józan eszét és tudatát, hogy ha valaha szabadul, megbosszulhassa a szeretett nő elvesztését.

Harry Potter szívében valószínűleg egy világ dőlne romokba, ha kiderülne, édesanyja halála napjáig gyengéd érzelmeket táplált szeretett keresztapja iránt. Mindez olyan titok, melyre az idő múlása jótékony feledést bocsát, s nem emlékezik rá senki. De Roxfortban örökre suttognak a falak…