Hermione Granger álmatlanul forgolódott egész éjszaka, ha néha sikerült elaludnia, alig pár perc múlva felriadt, hogy férje nem fekszik mellette, s erős karjaival nem öleli magához. Meg tudta őrjíteni a magány, amit Perselus nélkül érzett, álmaiban mindig valami szörnyűséget látott, amiktől forró könnycseppek folytak végig arcán, hogy a hálóing nyakánál felszívódjanak a puha anyagba. A boszorkány egy idő után az ablakon kezdett el kifelé meredni, a sötét égbolton világító csillagokat próbálta megszámolni, de minduntalan belezavarodott. Kétségbeesetten vette észre, a falióra mutatói csigalassúsággal vánszorognak, ha egyáltalán hajlandóak voltak megmozdulni. Fél kettő volt, de számára az elmúlt órák egy élettel értek fel. Máskor is volt már, hogy férjét merényletek miatt elszólította otthonról a rend, de általában gyorsabban végeztek a helyszíneléssel. Aztán a nő szemei előtt felrémlett egy hosszú évekkel ezelőtti nap, mikor a professzor vérző sebekkel tért haza, mikor Hermione még csupán házitanító volt. Halk, szinte néma zokogásba kezdett, némán imádkozott, nehogy bármi baja történjen a varázslónak. Túlságosan élénken élt benne az emlék, s az akkor felgyülemlő kérdéseire az óta sem kapott választ. Sőt, az egész életével kapcsolatban rengeteg volt a kérdőjel, amikre még a könyvtárban sem kaphatott választ. Mi történt azon a napon Perselusszal? Hogy élte túl a halált? Egyáltalán miért kellett volna meghalnia? Hogy születhetett gyereke, hiszen neki nem lehetett volna? És még rengeteg hasonló gondolat keringett agyában, amik összefutottak egy nagy kavargó, fekete örvénybe. Végül újra elnyomta az álom…

Bizsergés. Simogatások. Forró lehelet. Cirógatások. Tapogatózó kezek. Szoros ölelések. Szenvedély. Vad csókok. Heves szívverés. Majd egy kép, egy szerelemtől lángoló tekintet. A nő agyában egymást kergették a képek, emlékek. Majd kopogás. Felriadt álmából, azt hitte férje ért haza, de a szoba üres volt, semmi mozgás, egy lélek sem jött be. Biztos csak álmodta… Fáradtan tekintett ki az ablakon, de az ég még mindig koromsötét volt. Majd megpillantott valami foltot az üveg túloldalán, s újra hallotta az egyre hevesebb kopogást. Gyorsan kiugrott a takaró alól, magára kapta köntösét, s egy gyors mozdulattal kinyitotta ablakot, majd berepült egy kuvik. Este is ez hozta a levelet – futott át a nő agyán a gondolat. Most is egy pergamenfecni volt a lábához erősítve. Gyorsan leoldozta a küldeményt, s csipegetnivalót keresett a bagolynak, ő, pedig gyorsan olvasni kezdte a kusza írást.

Hermione!

Harry

A boszorkányt teljesen letaglózták az olvasottak, csupán a madár csipkedése hozta vissza az életbe. Gyorsan felöltözött, majd indult volna az egyik kandallóhoz, mikor eszébe jutottak a gyerekek. Nem akarta őket felizgatni, de azt sem akarta, hogy ne tudják, hová tűnt, így Celeste szobája felé indult. Halkan kopogtatott, majd belépett. Rémülten vette észre, hogy neveltlánya baldachinos ágya üresen tátong a sötét helyiségben. Benézett a fürdőbe is, a lány ott sem volt. Kétségbeesett. Majd nyikorogva nyílt ki mögötte az ajtó, Hermione hátrakapta fejét.

-         Te meg hol mászkálsz az éjszaka kellős közepén? – kérdezte dühösen a nő, mire a lány meglepődve, s talán kissé megijedve lépett be a szobába.

-         Nem tudtam aludni, aggódtam apa miatt, gondoltam sétálok egyet a parkban. De te mit keresel itt? – hangja kissé szaggatott volt, haja kócosan omlott vállaira, s a sötét jótékonyan takarta piruló arcát.

-         Csak szólni akartam, hogy el kell mennem, vigyázz Gabrielre, s ha kérdezi hova tűntem, te nyugodt szívvel mondhatod, hogy fogalmad sincs! – magyarázta hadarva Hermione, mire Celeste idegesen nézett a nőre.

-         Ugye nem apával van valami baj? – hangja remegett, arca teljesen elsápadt.

-         Még nem tudom – azzal a boszorkány lesietett a hallba, s az ottani kandallóba lépett, s távozott az ispotályba.

-… egyelőre nem tudjuk mi történt, de, talán ha magához tért, majd ő elmondja. Most mennem kell, vár a többi betegem. És ne feledd, Hermione: kitartás! – azzal Neville Longbottom, a Szent Mungó egyik legjobb gyógyítója elsietett a folyosón.

-         Ne aggódj, biztos rendbe jön! – suttogta Harry Potter a szavakat barátnője fülébe, miközben a némán zokogó nőt magához ölelte. – Magához tér, elmondja, hogy mi történt, s minden rendbe fog jönni, hidd el!

-         Nem akarom őt elveszíteni, Harry! Annyira szeretem! – szipogta a nő a férfi vállába, s görcsösen ölelte barátját, úgy, mintha elengedné, azzal elveszne a reménye. – Hallottad mit mondott Neville, kritikus az állapota. És ha ő meghalna, mihez kezdenék? Hogy mondanám el a gyerekeknek, hogy az apjuk nem jön többé haza? És egyáltalán, milyen átok az, ami ennyire rossz állapotba sodorta őt? Nyavalyás kérdések, egyre több, de egyikre sem kapok választ!

-         Mert neked mindig mindent tudnod kell – próbálta vigasztalni őt Ron Weasley, de szavai nem a megfelelő hatást érték el.

-         Igen, tudnom kell, elvégre a férjem életéről van szó. Nem tudom, te mit kezdenél, Lavender, vagy akár a lányotok kerülne hasonló helyzetbe, lefogadom, hogy te sem lennél jobb állapotban – felelte dühösen, szinte az idegösszeroppanás szélén állva a nő, s Harrytől is kapott egy szúrós pillantást.

-         Ne haragudj! Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Én is rosszul viselném, ha bármi baja esne a családomnak, nem tudom elképzelni az életem Lavender és Dara nélkül, te is tudod. Sajnálom! – mondta bűnbánóan, szemei könyörgően néztek barátnőjére, aki megenyhülve ölelte magához másik barátját is.

-         Tudom… - suttogta erőtlenül, talán össze is esett volna az eszét vett fájdalomtól, ha barátai nem fogják szorosan.

Az idő nagyon lassan haladt csak előre, s a barnahajú boszorkány üveges tekintettel nézett maga elé. Sírni már nem tudott, annyi könnycseppet hullatott az elmúlt napokban. Már egy hét telt el azóta, hogy a férfi élet-halál közt lebegve feküdt a kórházban, s felesége minden pillanatban ott ült mellette, csupán néha járt haza egy-két órára. Hermione agyában egymást kergették az emlékek, a békés, boldog időkről. Újra, s újra eszébe jutott az első csók szépsége, az öröm, amikor elmondta a férfinak, hogy gyermekük lesz, az esküvőjük boldogsága, majd a férfi szemeiben látott elérzékenyültség, mikor kisfiát először tarthatta karjában. Istenem, csak térne magához – gondolta a nő keserűen, s reménykedve nézte a férfi arcát, görcsösen szorította a kezét. Majd befészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy mondja el Gabrielnek az elmúlt napokban annyiszor feltett kérdésre a választ, mi történt az apjával. Hiszen ő maga sem tudta a választ. Valóban, mi történt? Ki tette ezt a férjével? Túléli, vagy elveszti?

A fene vinné el ezt a sok átkozott felelet nélküli kérdést! – sóhajtott fel szomorúan. Évek hosszú sora alatt annyi megválaszolatlan gondolat halmozódott fel a fejében, s ez megőrjítette. Pedig lett volna olyan, melyet a férje megválaszolhat, de mindig elhárította a válaszadást.

-         Perselus, mért nem mondod el, mi történt akkor, miért mondtad, hogy a te hibád, ha meghalok, mit akartál elmondani, amikor haldokoltam? – unszolta egy este férjét, miközben közös ágyukban feküdtek, s a férfi erős karjai védelmezően ölelték át a törékeny testet.

-         Hidd el, jobb, ha nem tudod! – válaszolta az oly sokszor mondott mondatot a bájitalmester, de ezzel nem tudta jobb belátásra bírni feleségét.

-         Bezzeg, ha akkor meghallgattam volna, akkor elmondtad volna, hadd haljak meg úgy, hogy tudom, miért kellett. Na szép, mondhatom! – dohogta morcosan, s elhúzódott a férfitól.

-         Hermione, ne gyerekeskedj már! Min változtatna az, ha tudnád, mi történt azon a napon, mitől sérültem meg? Semmin, te is tudod. Itt vagyunk, együtt, szeretjük egymást és kész. Ne csináld ezt!

-         Igazán lehetnél velem őszinte! Általában ez egy jó házasság alapja, nem is tudom, minek vettél feleségül! – éppen felállt volna, mikor egy erős kéz kulcsolódott a csuklójára, ami visszarántotta, majd egy forró csókot érzett ajkain, amitől beléfagyott a szó.

-         Tudod te nagyon jól, mért vettelek feleségül. De könyörgöm, ne akard tudni, mi történt akkor. Talán egyszer elmondom, de ha nyaggatsz vele, akkor soha. Megígéred? – azzal lágyan megcsókolta a nyakát, mire a boszorkány megadóan sóhajtott.

-         Remélem, egyszer azért megtudhatom – felelte, majd újra érezte férje erős karjait, amint oltalmazóan ölelik át.

Aztán befúrta az agyába magát egy gondolat, lehet, hogy most már, ha akarja, sem mondhatja el. Csak térne magához – gondolta szomorúan, s a férfi mellkasára hajtotta fejét, s végül elbóbiskolt.