Karácsony napjára virradt Észak-Anglia felett; a hó továbbra is szüntelenül hullott alá, a közeli hegyeket fehérre festette, az egész tájat járhatatlanná téve. Évek óta nem hullott annyi csapadék, mint azon a télen. A Roxfort kastélya szinte megközelíthetetlen volt, csupán egy sínpár vezetett arra, s pöfögött azon végig egy piros vasút, közben szürke füstöt eregetett. A vonat egészen Roxmorts faluig ment, hogy másnap korán reggel hazaszállíthassa az iskola diákjait, hogy a családjukkal töltsék el a szünidőt.

Természetesnek mondható volt, hogy ebben az évben is lesznek olyan diákok, akik nem szándékoznak elhagyni a biztonságot nyújtó kastélyt, hiszen Albus Dumbledore személye önmagában is a remény halvány szikráját biztosította. Az iskolában készült tölteni az ünnepeket Hermione Granger is, hiszen a szülei halálát követően nem volt számára senki, akihez hazatérhetett volna; ámbátor hívták őt a Weasley szülők, de nem fogadta el a meghívást, hiszen két barátjával nem szívesen töltötte az idejét.

A kastélyban egész nap nagy volt a sürgés-forgás, hiszen csomagoltak is a diákok, és készülődtek az esti bálra, mindenki a lehető legjobban akart festeni. Kivételesen ezzel így volt a griffendéles iskolaelső is, nem akart lebőgni Draco oldalán, bár a külvilág számára ők még mindig ellenségek voltak; csak ők tudták, hogy ők már barátok; sőt, Hermione nem tagadhatta le maga előtt sem, vonzódik a fiúhoz. Természetesen mardekáros társa érzéseivel nem volt tisztában, csak azt tudta, legalábbis gondolta, az ifjú Malfoy számára nem lehet annyira fontos, mert akkor őt is ellökné magától, pont úgy, mint unokatestvéreit.

A lány belátta magában, a fiú sosem lehet számára több, mint ami most, hacsak nem győzi meg őt arról, hogy amitől ennyire retteg, nem fordulhat elő még egyszer. Elhatározta magában, ha az este nem tudja a fiút elcsábítni, akkor nem is érdemes tovább fáradoznia, jobb lesz nekik, ha megmaradnak ezen a nem-vagyunk-egymásnak-senkiei kapcsolatnál. Érezte, hogy van még a fiúban jóság, akkor is, ha ezt próbálta elrejteni, nem akarta teljesen elveszteni a bizalmát, félt, hogy újra ellenségekké válnának, s Draco beállna halálfalónak.

A boszorkány a délelőttjét a könyvtárban töltötte, kivételesen nem tanulással, csak szimpla olvasással. Ami azért mégsem volt átlagos, hiszen ki hitte volna az eminens Miss Grangerről, hogy a „Csábítási hadműveletek” című kötetet olvassa. Végül mérgesen csapta be a könyvet, és elhatározta, a legjobb lesz, ha természetesen viselkedik, és nem játssza meg magát, hiszen nem azt akarta, hogy valaki más, hanem hogy ő csavarja el Draco Malfoy fejét.

Végül visszament a klubhelyiségbe, majd gyorsan fel is iszkolt a szobájába, mikor újfent Harry és Ron bocsánatkérési szándékkal című beszédüket szerették volna előadni. A hálókörlet sem volt sokkal jobb hely, ott a vihogó, csacsogó Lavender-Parvati párosba botlott, akik éppen a ruhakölteményük kiválasztásával bajlódtak.

- Hermione, szerinted melyik a jobb, a piros vagy a fekete? – fordult a lányhoz Parvati, maga elé emelve két extra vékony és extra mélyen dekoltált ruhát. – Vagy jobb lenne a fehér? – bökött fejével az ágyon heverő ruhadarab felé, ami a másik kettőnél is extrémebb volt, szinte átlátszó anyagból készült.

- Talán a… a fekete? – tétovázott a lány, mire szobatársa arcán egy széles mosoly futott végig.

- Na és te miben jössz? Hisz le sem jöttél vásárolni, csak azt nem mond, hogy a negyedikesben! Vagy egyáltalán meghívott valaki? Hisz Ronnak is és Harrynek is van párja – mondta magától értetődően Lavender, mire a barna hajú lány arca elsötétült. – És még Sandro is dobott! Te szegényke! Bár gondolom azok után, ami a szüleiddel történt, nem is akarsz szórakozni, mi megértjük, hidd el! – folytatta a boszorkány, mire Hermione sértődötten bevágta maga után a fürdőszoba ajtaját.

- Tehát nem hívta el senki sem a bálba, szegényke – dünnyögte Parvati, majd mit sem törődve tovább a szobatársnőjével, újra magához próbálta a fekete estélyijét.

*
Este háromnegyed hétkor már nagy volt a tömeg az előcsarnokba, ki-ki a partnerét várta, míg mások csak az ajtónyitást. Ott volt a sokaságban Draco Malfoy is, tejfölszőke haja szinte világított a sok barna és fekete üstök között. Fekete selyem dísztalárt viselt, hosszú haját egy méregzöld szalaggal kötötte hátra; tekintete nem tükrözött érzelmeket, felvette a szokásos arisztokratikus arckifejezését. Szíve mégis hevesen vert, ahogy eszébe jutott, kivel is fog megjelenni a bálon; az egyetlen olyan emberrel, akit magától sohasem hívott volna el, de mégis pont azzal, akivel most szívesen lesz. Idegesen tördelte kezeit talárja ujja alatt, remélve, hogy gyorsan túl lehetnek a protokoll dolgokon, mely szerint, mint iskolaelsőknek kell majd táncolniuk.

A nagyterem ajtaja kinyílt, és elkezdtek befelé szállingózni a diákok, lassan kiürült az előcsarnok, csak az ifjú mardekáros állt a lépcső aljánál, mikor megjelent rajta egy angyalnak ható jelenség, Hermione. Draco maga előtt sem tagadhatta le, ez a lány már nem ugyanaz volt, mint akit megismert, nem a sárvérű griffendéles, hanem egy gyönyörű nő, aki már rengeteg fájdalmat és keserűséget élt át; a lány, akinek csupán a jelenlététől is hevesebben vert a szíve. A lány méltóságteljes léptekkel indult le a lépcsőn.

Gyönyörű ruhája tökéletesen illeszkedett teste minden vonalára, haját kontyba fogta, bár egy-két kósza tincs lógott szabadon hagyott vállára. Arca enyhén volt sminkelve, pont amennyire kellett, száján halvány csillogó szájfényt viselt, míg szemhéjait ezüst csillámporral kente ki. Tartása egyenes volt és kecses, pont úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Mikor leért, Draco enyhén meghajolt, Hermione arca kicsit rózsaszín lett, de ő is pukedlizett, majd a fiú feléje nyújtott karjába karolt, és elindultak a Nagyterembe. Pont akkor léptek be, mikor az igazgató felkonferálta nyitótáncot járó párost, így több száz szempár szegeződött rájuk, nyilván arra volt mindenki kíváncsi, a két esküdt ellenség képes-e pár órára félretenni az érzelmeit.

Minden lélegzet elakadt a két fiatal láttán, olyan jól mutattak, és olyan szépek voltak, mintha egy divatlapból léptek volna elő. Arcuk nem tükrözött utálatot, szemük inkább fényesen csillogott, aki nem ismeri a kettejük kapcsolata közötti előzményeket, azt hihette volna, ők egy pár. Ahogy a táncparkett közepe felé igyekeztek, Hermione látta, ahogy Lavender és Parvati arcára fagy a mosoly, Ron és Harry hitetlenkedő arcát, Ginnyt, ahogy drukkol neki, Vicktoria mosolygós arcát, majd Sandro és Pansy sápadt tekintetét. A lány végre úgy érezte, elégtételt nyert a könyvtáros incidens miatt.

A parkettre libbentek, majd szembefordultak, és a lassú zenére keringőzni kezdtek; testük olyan közel ért a másikéhoz, mint csak a vigasztaló öleléskor, szinte érezték a másik meleg leheletét, bódító illatát. Az a három perc volt életük legszebb időszaka, mikor Draco anélkül ölelhette a lányt, hogy lenne következménye, hisz ha nem is vallotta be, többet érzett a lány iránt, mint mutatta, de nem akarta, hogy ő viszonozza érzelmeit, mert ha megszeretné, nem tudná elveszíteni. Inkább soha ne legyen az övé, minthogy még valakit elveszítsen, azt nem tudta volna elviselni. De akkor és ott az övé volt a lány, nem vehette el tőle senki és semmi, és minden amit tett, legális volt.

De a zene lassan véget ért, ők pedig elhúzódtak egymástól, majd a fiú az egyik négyszemélyes asztalhoz vezette a lányt, s hozzájuk csatlakozott még Kelly Sparks és Diego Hernandez, akikről köztudott volt, nemrégen újra együtt jártak. Vacsora közben alaposabban is tanulmányozhatta a griffendéles lány a díszítést, ami éppolyan csodálatos volt, mint minden évben. Tizenkét fenyőfát állítottak fel, mindegyiket más színbe öltöztették; az elvarázsolt mennyezetről hó hullott alá, de eltűnt, mire bárkinek is a fejéhez érhetett volna. A világítást gyertyák ezrei adták, s részt vettek az ünnepségen a szellemek is. Minden diák és tanár elegánsan öltözött fel, szebbnél szebb báli ruhákban a lányok, míg a fiúk dísztalárban.

Mikor már túl voltak a desszerten is, Dumbledore igazgatóúr bejelentette a Walpurgis leányai zenekart, és mindenkinek boldog karácsonyt kívánt. Az asztalok a terem széleibe húzódtak, majd felhangzott az első dal, a táncparkettet pedig párok sokasága lepte el. Hermione legnagyobb meglepetésére a legifjabb Weasley fiú is táncolt Vicktoria Malfoy Pitonnal. De ha neki ez volt a szenzáció, másoknak az, hogy ő újra táncolni kezd Dracoval. Hisz mindenki azt hitte, hogy csak együtt megjelennek, táncolnak az iskolaelsőkhöz méltóan, majd vacsoráznak, aztán mennek a maguk útjára. Erre újra együtt kezdtek el táncolni.

Hosszú ideig voltak csak a tánccal elfoglalva, majd mikor egy gyorsabb szám kezdődött, félre vonultak, hogy valami hűsítőt fogyasszanak. Egészen egy sötét sarokba húzódtak, és a falnak vetették hátukat. Némán itták vajsörüket, majd egyszerre vörösödtek el, mikor Hóborc, a kopogószellem felhívta rá figyelmüket, miszerint egy fagyöngy alatt állnak. Egyszerre fogta el őket valamiféle hév, hogy itt az alkalom, végre több lehet köztük, mint eddig, majd arcuk elkezdett közeledni, orraik összeértek, és megízlelték egymás puha ajkait. Először csak sok apró puszit adtak egymásnak, majd átcsapott szenvedélyes csókba, nyelveik vad táncot jártak, majd hirtelen Draco elhúzódott a lánytól.

- Nem szabad… - suttogta, majd eltűnt a kavalkádban.

Hermione amilyen boldognak érezte magát egy perccel korábban, annyira lehangolt lett addigra. Végül úgy döntött, elege van aznapra a bálból, és elindult az emeletre, még az ajtóból hallotta Piton mérges hangját, ahogy magából kikelve üvöltözik valakivel, bár azt nem hallotta kivel. Kettesével szedte a lépcsőket, majd hirtelen elhatározástól vezérelve a Szükség szobája felé vette útját. Szokásához híven a rétre lépett be, de még jobban meglepődött, amikor Dracot ott találta. El akart menni, mérges volt a fiúra, de az még idejében észrevette, s intett neki, hogy menjen közelebb. A boszorkány lassú, puha léptekkel közeledett a fiúhoz, majd leült mellé a patakparti fapadra, oda, ahol először beszélgettek barátságosan.

- Sajnálom, nem kellett volna – felelte halkan Draco, majd a lány barna szemeibe nézett. – Nem akarom tönkretenni a barátságunkat ilyen hülyeségekkel, mint ez a csók, csak hirtelen elkapott a hév, és nem tudtam ellenállni.

- Ne szabadkozz, értelmetlen és fölösleges. Megtörtént, nem tehetünk ellene semmit – vonta meg a vállát a boszorkány, de tekintetét nem tudta levenni a fiúról, elveszett annak szürke szemeiben.

- Nem akartam tönkretenni ezt az estét, minden olyan szépen indult, hisz gyönyörűbb vagy, mint egy angyal. Ráadásul minden szempár minket figyelt, ki tudja, lehet, hogy éppen a mi megjelenésünk miatt lesznek ezentúl jobb viszonyba a házaink, és akkor nyilvánosan is barátok lehetünk.

- Én nem pusztán a barátod akarok lenni, én többet akarok belőled… - suttogta a lány, de utána szíve szerint leharapta volna a nyelvét, hisz magával abban állapodott meg, ha nem kell a fiúnak, legalább a barátja akar maradni.

- Hermione, értsd meg, nem lehet! – rázta meg a lány vállait a fiú, mire az elkezdett pityeregni. – Egész életemben attól kéne rettegnem, mikor veszítelek el, és az nem lenne jó, nem tudnám elviselni, hogy elvesztettelek.

- Tehát te is szeretsz engem? – kérdezte reményteljesen a lány, mire a fiú átölelte.

- Nem tudlak téged nem szeretni, hiszen annyi mindenben hasonlítunk egymásra, de értsd meg, kérlek, nem szabad! – suttogta Draco a fülébe, mire Hermione elhúzódott tőle.

- Valld be, Draco Malfoy, gyáva vagy szeretni engem, de tudd meg, az élet nem ér semmit kockázatok nélkül! – üvöltötte a lány, majd lekevert egy jókora pofont a fiúnak, mire az első meglepődöttségében nem tudott mit mondani, csak látta, ahogy a lány elkezd futni a szoba ajtaja felé.

Draco utánarohant, elkapta a karját, maga felé fordította, s látta a lány dühtől eltorzult arcát, kontyából egyre több hajtincs szabadult ki, apró kezei pedig hevesen verték a szőke fiú mellkasát. Végül Malfoy lefogta mindkét kezet, és elkezdte szenvedélyesen csókolni a lányt, olyan hévvel, mint még soha senkit, úgy vágyott rá, mint még soha senkire. Hermione nem ellenkezett, visszacsókolt, majd elkezdte lefejteni a fiú feketeselyem talárját. A varázsló is el volt foglalva a lány ruhájának zipzárjával, s közben hevesen csókolta a lány nyakát, aki időnként kéjesen felsóhajtott.

Lekerült a fiúról a talár, láthatóvá téve kidolgozott felsőtestét, ami valószínűleg a sok kviddicsezéstől voltak olyan, amilyen. Az izmai tökéletesen ki voltak munkálva, fehér bőrével olyan volt, akár egy ókori görög szoborremek. Más kérdés volt, hogy ennek a mesterműnek volt szíve, ami hevesen dobogott, a lány érintésétől egészében libabőrös lett, s még nagyobb hévvel kapott annak ajkai után. Lassan a lányról is lekerültek a ruhadarabok, akárcsak a fiúról, és mindkettejük meztelenül hevertek a puha fűben, szívük egyszerre dobbant, elhalmozták egymást ölelésekkel és csókokkal, majd beteljesült kettejük szerelme, eggyé váltak mind testileg, mind lelkileg.

Testüket elárasztotta valamiféle különleges melegség, a boldogság melege. Megszűnt számukra tér és idő, csak ők voltak ketten, nem érdekelte akkor őket, hogy mi lesz, csak a másik közelsége, annak édes csókjai, melyek finomabbak a legérettebb gyümölcsnél is. Egymás karjaiban aludtak el, s Hermione újra álmodta szokásos álmát, kiegészülve azzal, hogy érezte az őt ölelő férfi friss mentaillatát, olyat, mint amilyen illata szerelmének van.