A mi végzetünk örökre egybeforrt,
Semmi sem olyan már, mint volt.
Hová tűntek az álarcok, sértések?
A gyilkos vágyakból hogy lettek ölelések?
Jól emlékszem még arra a napra,
Hogyan tartottál engem sakkba.
Hitted volna, hogy beleszeretsz a foglyodba?
Gyilkolni akartam. Téged. Belefojtani a mocsokba.
Mi lett a vége, kedvesem? Látod?
Tetteid, érzéseid következményét még most sem bánod?
Háború volt, de nem a miénk! Másoké!!!
Maradtunk… Könnyek peregnek arcomon, a gyászoké.
Sötétbe borult az ég, te levetted maszkodat,
Urad, apád előtt tagadtad meg voltodat.
Mért, ó kedvesem, miért? Hisz tudtad mi lesz…
Árulásodért életeddel fizetsz.
Láttam, arcod, tested átok marja;
Nem hihetted, hogy szavaidat bárki hallja.
Mit suttogtál? Tán, hogy értem teszed, hála nekem?
Míg a tiedet felnyitottam, lehunytam saját szemem.
Árulók voltunk mindketten, te is, én is,
Más oldal emberei; szerettük egymást mégis.
Két külön világ gyermekei voltunk,
Mégis, egymás szívéhez szóltunk.
Ó kedvesem, maradtál volna csendben,
Lettél volna ellenségem, s titkon szerelmem!
Hát látod? A mi végzetünk örökre egybeforrt,
Szeretlek kedvesem, s én is leszek inkább holt.
Senki sem értette a váratlan fordulatot,
Hogy lett e két ifjú egymásért halott.
Az ellenségek egy pillanatra meglepődtek, s leálltak,
Egy percnyi csönddel tisztelegtek a hősi halálnak.
Majd, ki gyorsabban eszmélt, gyilkolásra emelte fegyverét,
A túlvilágra kergette ellensége seregét.
A győztes hadvezér zokogva hevert el a harctéren,
Remegve pillantott végig a tengernyi véren.
Tekintete megakadt áruló barátja holttestén,
Ahogy ő megpihent ellenségének testén.
Gyászolta az árulót, kinek a győzelmet köszönhette,
Majd kihagyott egyet ziháló szívverése.
Ellensége holtnak vélte teste süppedt, majd emelkedett,
Mérhetetlen fájdalma dühvel keveredett.
Végső tettre emelte kezét,
Hogy megölje azt, ki elvette áruló szerettét.
Vérfoltos kézzel hanyatlott a mocskos földre,
Egyedül maradt, szívét elzárta egy hatalmas kőbe.
Érzéketlen lett már hidegre, szélre, esőre,
A háború hőse szív nélkül került a temetőbe.
Mégis, volt hát értelme ennek az egész csatának?
Nem kegyelmezett senkinek, se családnak, se barátnak.
Két fiatal hiába szerette egymást, egymás karjában érte őket a halál,
Mégis, ők azt mondanák, a másikért még meghalni is akár. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
