Halvány narancsvörös napsugarak törtek utat maguknak a London felett gubbasztó felhők sűrűjében, gyenge fényük hirdette a hajnal érkeztét. Egyre több zsibongó hang hallatszott az utcákon, ahogy az emberek munkába igyekeztek. Mégis, egy kis külvárosi ház környékén nyomasztó csend uralkodott. A verandán egy fiatal nő járkált fel s alá, nem épp szép, de annál vonzóbb arcát dús, göndör barna haj keretezte. Vonásai idegességről árulkodtak, melegbarna szemeiben aggodalom és egyben fáradtság volt fellelhető. Az utóbbi az egész éjjelen át tartó virrasztásnak volt betudható. Halk susogással tört magának utat egy hűvös légáramlat a kert fái között, s elérte a fiatalasszonyt, aki megborzongott, szorosabbra húzta keskeny vállain kendőjét. Végül kimerültsége hatására lehanyatlott egy fonott karosszékbe, s bár próbált éber maradni, szemeire mégis jótékony álmot hozott egy jótündér.  

Szinte visszarepült az időben, oly valóságosnak tűnt a kép, hogy már tényleg azt hitte, újra az ódon Roxfortba igyekszik. Egy thesztrál húzta fiákerben ült, látta az ablakon keresztül a robosztus kastély körvonalait, égbeszökő tornyait, csipkés oromzatát, miközben barátai társaságában átértek a birtokot határoló kovácsoltvas kapun. Elhaladtak az iskolai nagy Fekete-tó mellett, melyből az óriáspolip kinyújtotta egyik lábát, úgy integetett az érkező ifjúságnak. A lányt újra átjárta az a kellemes borzongás, amit mindig érzett, ha visszatérhetett iskolájába. Márpedig akkor, néhány évvel az után, hogy befejezte tanulmányait, újra ellátogathatott oda, amit szinte otthonának tekintett hosszú esztendőkön keresztül. Oldalán egyik legjobb barátja, a nyurga, égővörös hajú, s vidám kékben csillogó szemű fiú, Ron Weasley ült. Vele szemben a Fiú-aki-túlélte, avagy a kis Kiválasztott foglalt helyet, fekete tincsei a villámalakú sebhelybe lógtak, zöld szemeit kör alakú szemüveg keretezte. Harry Potterhez szorosan hozzásimult barátnője, Ginny Weasley. A lány az évek során szinte kivirult, főleg azóta, hogy a gyermekkora óta tartó rajongásból forró szerelem lett Harry iránt. Ám a várttal ellentétben Ron és az ifjú Hermione megmaradtak a barátságnál. Hosszú ideig hitték, talán lehet köztük valami, de idővel belátták, amit a másik iránt éreznek, inkább hasonlítható a testvéri szeretethez, mintsem a szerelemhez. A fiatal férfi gyakran randevúzott más lányokkal, míg barátnője inkább a könyvekkel töltötte szabadidejét, ez már csak így volt rendjén. De azon a kora tavaszi estén, ahogy a fiáker egyre közeledett az épülethez, Hermione szívébe valami különös izgalom áradt szét. Barátainak nem említette meg, ő betudta a ténynek, miszerint hiányoznak neki a diákévek. Örült a lehetőségnek, hogy sok egykori tanuló visszatérhet a kastélyba egy hétre, hogy az elsőtől a hetedévesekig minden évfolyam számára elbeszéléseket tartsanak a saját iskola emlékeik, élményeik alapján. Az ötletnek több oka is volt, az egyik, hogy az iskola hírnevét újra magas szintre emeljék, hisz a háború idején túlontúl sok halálfaló került ki a falai közül, míg a legfőbb, hogy így a jó és rossz oldal közötti végeláthatatlan csata közepette felkészítsék a fiatalokat a jövőre, a Sötét Nagyúr elleni védekezésre. Márpedig erre a célra nem is lehetett volna megfelelőbb személyeket választani, mint Harry és barátai.

Ahogy Hermione Granger újra végighaladt a kastély folyosóin, végigpásztázta az oly sokszor látott portrékat, találkozott a kísértetekkel, többek között a szeleburdi Hóborccal, és a jóindulatú Félig Fej Nélküli Nickkel, majd több egykori tanárával; szemeiben örömkönnyek gyülekeztek. Fel sem tűnt számára nagy boldogságban, hogy egy sötét szempár hogy figyeli minden apró rezdülését. A diákok kitörő örömmel fogadták a négy ifjút, s érkeztükkor hangos zsivaj fogadta őket. Fenséges lakomát készítettek látogatásukra, így a tanulók is finomabbnál finomabb falatokkal tömhették hasukat. Április eleje volt, így az elvarázsolt mennyezeten ezerszámra ragyogtak a csillagok, míg mindenki elköltötte vacsoráját. Végül Dumbledore igazgatóúr aludni parancsolta a gyerekeket - mondván, hogy másnap tanítás – ő maga, pedig megmutatta vendégeinek, hol fognak lakni a következő napok folyamán. Egy ötödik emeleti folyosón haladtak végig, mígnem az agg férfi megállt egy festmény előtt. A vásznon - nem kis meglepődésükre – egy hatalmas fekete kutya futkározott fel-alá, Harry rögtön meg is jegyezte, egy pillanatra azt hitte, keresztapját, Siriust látja állatalakban.

-         Nem véletlenül – mosolygott az igazgató, félholdalakú szemüvege mögött megbúvó kék szemeiben őszinte jókedv csillogott, látva a négy fiatal megdöbbent tekintetét. – Nos, helyezkedjetek el kényelemben, holnap reggel találkozunk, a jelszó Szipák – kacsintotta a fekete hajú fiúra, majd irodája felé vette az irányt.

Egy ideig csak meredten bámultak az öreg után, de a portrékutya hangos csaholása visszarántotta őket az emlékeikből. Harry elfátyolozott tekintettel bámult az állatra, s közben lelki szemei előtt újra és újra látta, amint Sirius beesik a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon a boltív mögé, a függöny meglebben, és keresztapját örökre magába fogadja. Arra eszmélt, hogy a kép elmozdul, s feltárul előttük egy kis folyosó, s a végén egy közös helyiség. A fiatal férfi lábai mintha földbe gyökereztek volna, barátainak úgy kellett szinte betuszkolniuk a járatba. Fél perccel később már a klubhelyiségben álltak, a szoba, pedig igazi griffendéles színezésű volt. Vörös és arany színre festett falak, vastag perzsaszőnyegek, kanapék, és szépen faragott bútorok sorakoztak. A kandallóban vidám tűz pattogott. Harry és Ginny számára közös szoba jutott, míg Ron és Hermione két kisebbet kapott. Azok berendezése is hasonlatos volt a kintihez, igazán otthonosan érezték magukat. Egy falióra tizenegyet kongatott, így mindenki jóéjt kívánt a többieknek, s ki-ki visszavonult saját szobájába. Hermione, miután gyorsan lezuhanyozott, ágyba bújt, próbált elaludni, de nem jött álom a szemére. Másik oldalára fordult, így pont kilátott a csillagos égboltra, a Tiltott Rengeteg fáinak lombkoronájára, a távolból hallotta a baglyok éjszakai vadászatra induló huhogását. Vágyódást érzett egy kellemes séta után, így kimászott a baldachinos ágyból, gyorsan átöltözött, majd halk, puha léptekkel kiosont szobájából, meg sem állva az előcsarnokig. Óvatosan kinyitotta a nagy tölgyfaajtót, mire kellemes esti szél csapott arcába. Vidáman szaladt ki a parkba, meg sem állt a tó partjáig, majd jólesően nevetett fel. Élvezte az éjszakai hűvöset, ahogy a szél végigsimítja testét, göndör tincseit táncoltatja, hallgatta a tücskök ciripelését, s jókedvűen nyúlt el a harmattól nedves fűben. Oly boldognak érezte magát, mint még a háború előtt, itt a roxforti birtokon újra békét és nyugalmat lelt, melyből úgy sejtette, addig nem lehet kizökkenteni, míg itt van. Tévedett…

-         Granger, mégis mit keres idekint? – csattant egy gunyoros hang a háta mögül, melytől fagyos borzongás futott végig minden egyes porcikáján. Hermione jól ismerte ezt a hangot, a férfiét, akit sosem kedvelt.

-         Tudtommal semmilyen szabályt nem vétek meg, hogyha itt tartózkodom – válaszolta csípősen a fiatal nő, miközben felállt, s tekintetét a fekete alakra szegezte.

-         Most egyszer sajnálom, hogy már nem diák, nem vonhatok le a házától jó sok pontot az éjszakai bóklászás miatt. Bár ha jól emlékszem az Potter szokása volt, kivéve, amikor nem… - gúnyolódott tovább, mire a lányt elfutotta a méreg.

-         Jól mondja, már nem vagyok diák, felnőtt nő vagyok, aki azt csinál, és akkor, amikor akar – vágott vissza sértetten, majd azon kijelentésére, hogy „felnőtt nő”, az alak szemmel láthatóan tetőtől-talpig végigmérte, majd hangosan felsóhajtott.

-         Szó, mi szó, már nem gyerek, de gondolom, tisztában van vele, az ily későn megejtett kiruccanások igen sokfajta veszélyt tartogatnak…

-         Akkor ön, Piton professzor, mit keres idekint, szinte éjfélkor? – vágott közbe méregtől vöröslő arccal Hermione, de a férfi csak harsányan felkacagott. A nő szinte megrémült ettől, még sosem hallotta egykori tanárát nevetni, mégis most mi történt vele. Majd amilyen hirtelen kezdődött el, oly gyorsan is lett vége az egésznek, s kínos csönd telepedett kettejükre.

-         Nem válaszolt a kérdésemre, Granger, mit keres idekint? – törte végül meg a csendet a férfi fagyos hangja, mire Hermione vállat vont.

-         Feltettem ugyanezt a kérdést én is, választ én sem kaptam – feleselt a lány, s közben farkasszemet nézett Pitonnal. Egy pillanatig mintha látni vélt volna egy aprócska lángot az éjfekete íriszben, de az hirtelen el is tűnt. Végül komoran hátat fordított, és elindult visszafelé a kastélyba.

A tanár csak hosszan nézett utána, ahogy a fiatal nő sziluettje eltűnik a bejárati ajtó mögött, majd mély sóhaj tört elő belőle. – Átkozott liba – dohogta magában, miközben lassú léptekkel ő maga is az épület felé ment. – Ki kell vernem azt a nyomorultat az emlékezetemből, nem gondolhatok arra a szörnyű ballépésre! – szűrte fogai között, majd eltűnt a pince felé vezető lépcsősor sötétjében. Mindeközben Hermione szinte zokogva vetette magát az ágyába, gondolatai élete talán leghatalmasabb tévedése körül zsongtak. Végül szép lassan álomba merült, tudva, hogy túl kell lépnie azon a hibán.

A fiatal nő a következő napokban teljesen megnyugodott, túl tudta tenni magát az első este történteken, s élvezettel mesélt minden egyes nappal a kíváncsi diákoknak egykori kalandjairól. Ő bizonyult a legjobb mesélőnek, szinte csüngtek ajkain, bár több mesélnivalót kénytelen volt barátaira hagyni, mert neki bizonyos időpontokból nem voltak emlékei. Bár ő is képes volt olyan eseményeket felidézni, amire a többiek nem emlékeztek. Amikor pedig nem ezzel volt elfoglalva, olyankor a könyvtári ismereteit elevenítette föl, a kastélyban kóborolt, vagy a parkban tett hosszú sétákat. Nem egyszer haladt el fájó szívvel óriás barátja, Hagrid kunyhója mellett. Üresnek érezte magát a jámbor férfi nélkül, bár tudta, ő most ott boldog, ahol van. Márpedig időnként sok helyesírási hibával ellátott levelet kapott tőle Franciaországból, ahol Madame Maxime-mal élt békességben. Olyan idegennek érezte az új vadőrt, pedig egy jóságos fiatalember volt, aki többször próbált a lány bizalmába férkőzni, de kudarccal járt mindannyiszor. A Granger lány kereste a magányt, addig is elmerenghetett a múlton, s mindazon, ami a jövőben várt még rá. Tudta, a háború még közel sem ért végett, még sok véres küzdelem áll előtte és barátai előtt, s csupán a képzelt béke tudata tartotta benne a lelket, hogy mindennek van értelme. De mindezt másokkal nem osztotta meg, amikor a diákoknak mesélt – minden este egy újabb év kalandját -, sosem felejtette el megemlíteni, hogy ha összefognak, gyorsan véget lehet vetni az értelmetlen csatározásnak. Utolsó estéjét is magányos sétával töltötte, a tó partja mentén rótta az utat, mikor falevelek ropogását hallotta a háta mögül.

-         Maga meg mit keres itt, követ? – csattant fel a fiatal nő, ahogy egy fekete alakkal találta magát szemben.

-         Úgy tudtam a park közterület – felelte gúnyosan Piton professzor, szemeiben, pedig valami különös csillogás volt felfedezhető. Hermione vissza akart vágni, de a torkán akadt minden mondanivalója. – Jobban örültem – kezdte végül kissé rekedtes hangon a férfi, megtörve a csendet -, míg nem volt a kastélyban, nem zavarta meg senki esti sétáimat. Legalább addig nyugodtan merenghettem… - hangjából eltűnt a gúny, csupán keserűség csengett, amit Hermione nem tudott mire vélni.

-         Ne aggódjon, holnap visszatérek Londonba, s maga legalább nem róhatja fel nekem bármely tettemet is – mondta szinte suttogva a boszorkány, majd fejét magasra emelve, göndör tincseit hátravetve tovaindult.

-         Úgy látom, végre valóban felnőtt, Granger! – szólt utána a férfi, mire a lány megtorpant, s egy 180 fokos fordulattal szembefordult a varázslóval.

-         Vagy szólítson a keresztnevemen, vagy ne mondja ki a nevemet, egyszerűen idegesítő a maga szájából hallani! – vetette oda dühösen, mire a férfi kissé meglepődött, de aprót bólintott. – Hogy érti azt, hogy felnőttem? És mi az, hogy végre? Húsz éves vagyok, immár három éve nagykorú!

-         Sokszor mit sem számít az embernek a kora – legyintett a férfi -, én arról beszélek, hogy képes beletörődni az eseményekbe.

-         A múlton nem lehet változtatni – szúrta közbe a boszorkány, de a férfi csak megrázta a fejét.

-         Változtatni nem lehet, de ilyen könnyen elfogadja? – kérdezte Piton, mire a lány olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy úgy érezte a férfi, ha tekintettel ölni lehetne, ő holtan esne össze.

-         Tehát innen fúj a szél, lelkiismeret furdalást akar bennem kelteni, mert magát sokként érte az a… az a… szóval tudja micsoda. Hát megnyugtatom, rémálmaimban még mindig kísért, de maga szerint tehetek ellene valamit? – a barna szemekből olyan meggyötörtség áradt, hogy a férfi testén a hideg futkosott tőle, s megolvasztotta egy pillanatra a hideg szívét is.

-         Tehát nem élvezte? Pedig akkor mást mondott… - húzta elő újra gúnyos álcáját, nehogy felfedezhetővé váljon megingása.

-         Maga egy mocskos disznó, tűnjön el végérvényesen az életemből. Úgy beszél erről az egészről, mintha élvezte volna, pedig pont az előbb mondta, hogy maga nem tudja elfogadni – heveskedett a lány, de a férfi leintette. Testét forró bizsergés járta át, ahogy látta a holdfénynél a boszorka méregtől kipirult arcát. A vágy, mint egy éhes fenevad, marta belülről.

-         Nem azt nem tudom elfogadni, hogy én részeg voltam, maga meg isten tudja milyen szer hatása alatt állt, és amit emiatt tettünk, hanem abba vagyok képtelen beletörődni, hogy az óta csak maga jár a fejemben, Granger – felelte fagyosan.

-         Mondtam már, hogy ne hívjon Grangernek! – fakadt ki a lány, mint aki nem fogta fel mit is mondott az előtt a férfi. Majd hirtelen felocsúdott – Én jártam a fejében? Persze, mint legrosszabb rémálma! – kacagott fel Hermione, de semmi jókedv nem volt felfedezhető benne, sokkal inkább ingerült és keserű volt.

-         Nem úgy értettem! – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon a bájitaltan tanár, majd megfordult, és a kastély felé vette útját.

-         Várjon! – kiáltott utána a nő, mire Piton kelletlen hátranézett. – Akkor mégis hogy értette, amit az előbb mondott? – immáron csak kíváncsiság csengett hangjából, szemei értetlenségről árulkodtak, szemmel láthatólag össze volt zavarodva.

-         Mégis mit gondol, hogyan? – azzal, lassú léptekkel elindult a lány felé, s mikor közvetlen elé ért, kisimított egy kósza hajszálat egykori tanítványa arcából.

Majd olyan közel hajolt az arcához, hogy érezte a forró leheletet, a nő parfümének bódító illatát, s már csak arra vágyott, hogy újra megkóstolhassa a cseresznyepiros ajkak zamatát, érezze az apró kezek ölelését a testén. Végül minden bátorságát összeszedve ajkait a nőéhez érintette, s lassan tapogatózva megízlelte az egykor már csókolt területet. Kellemes meglepetésként érte, hogy a nő viszonozza a csókot, s végül a férfi karjai a lány dereka köré fonódtak, míg Hermione a professzor tarkóját simogatta. Végül a csók egyre szenvedélyesebb lett, s egyre forrt köztük a levegő, mígnem elváltak ajkaik.

-         Most már érted mire gondoltam, Hermione? – kérdezte szinte ragyogó tekintettel Piton, olyan volt, mint azelőtt még soha, akár egy szerelmes kamasz.

-         Mondd még egyszer! – csillant fel a lány szeme a szavakra, s kérlelően nézett a férfi fekete szemeibe.

-         Mit? Azt, hogy érted-e miről beszéltem? – a férfi kicsit értetlen volt, de a lány csak rázta a fejét.

-         A nevemet mondd ki még egyszer!

-         Hermione – mondta halkan, mégis tisztán érthetően a bűvös szót, mire a lány megcsókolta.

A fiatal nőnek a keresztneve elhangzása többet ért, mint egy szerelmi vallomás, végre szabadjára engedhette az elmúlt időben benne felgyülemlett érzelmeket, s bevallhatta a férfinak, hogy kezdetben megvetette azért az éjszakáért, később már csak újra kívánta. Az éjszakájuk igazán szenvedélyessé sikeredett, s a másnap egymás karjaiban érte őket. Ezúttal nem volt szükség sem alkoholra, sem bódító hatású gyógynövényre ahhoz, hogy együtt töltsenek egy gyönyörű éjszakát, már csupán az érzelmeik fűtötték őket. Másnap reggel megbeszélték, hogy titokban tartják a hírt mindenki előtt, hiszen a férfi egyelőre kém, s ezzel csak kockáztatnák az életüket, ha minderre fény derülne. Onnantól kezdve a tudat, hogy a háború után nem állhat senki és semmi közéjük, tartotta bennük a lelket. Elhatározták, addig nem találkoznak újra.

Az események után három évvel Hermione Granger sírva ébredt fel a verandán, a nap már magasabban járt, olyan kilenc óra lehetett. Könnyektől maszatos arcán továbbra is idegesség és aggodalom volt fellelhető. Hiszen ezekben a percekben valahol néhány száz kilométerre a végső csata folyt, melyben eldőlt, a kis Kiválasztott le tudja-e győzni Voldemort nagyurat. A fiatal nő átkozta már magát, amiért megígérte barátainak, hogy nem fog harcolni, hisz nem olyan rég súlyos betegségen esett át, s oly gyenge, hogy aligha élné túl. Így viszont fogalma sem volt semmiről, nem tudta, szerelme él e még, mi van barátaival, ki fog győzni. Némán fohászkodott óráknak tűnő percekig, mígnem egy pukkanást hallott a háta mögül. Sebesen pördült az érkező felé, majd torkából egy örömteli sikoly tört ki, amint meglátta a szakadt ruházatú, de egészségesnek tűnő Perselus Pitont. A férfi arca nem árult el semmit, csupán tett egy lépést a nő irányába, majd rekedt hangon megszólalt.

-          

-         Hermione, vége! – Hermione annyira boldog volt, hogy szeméből örömkönnyek buggyantak elő, miközben odalépett a férfihoz, s apró kezeit a szerelme köré fonta, majd apró csókot lehelt a nyakára.

Mikor hosszú percek múltán végre elváltak, a nő felhúzta a férfi karjáról a szakadt fekete talárt, s a már többször látott sötét jegy, immár nem meredt vissza rá, mintha egy megbélyegezettség örök jele lenne. Boldogan csókolta a férfi karját is, majd Piton felemelte a nő állát, s lágyan megcsókolta az ajkait. Az a csók volt közös életük első igazi emléke, s immár biztosak voltak benne, nincs olyan személy, aki megakadályozhatná kettejük szerelmét. A véletlen szülte szerelem tüze oly erősen égett szívükben, hogy elhamvasztani sem lehetett…