A vidám kismadár lágy dala behatolt Hermione tudatába, de olyan álmosnak érezte magát, hogy rögtön ki is akarta onnan utasítani. Fejét a párnája alá rejtette, majd megpróbálta volna jobban magára húzni takaróját, de az nem mozdult. Kelletlenül előbújt a sötétből, azonban azt hitte, hogy hallucinál, mikor a szemeit kinyitotta. Pislogott párat, de a jelenség továbbra sem tűnt el. Hiszen az ágy végében valóban ott ült… Ő.

A nő érezte, hogy a testét elönti a forróság, ahogy a jégkék szempár alaposan végigmérte. Szíve akkorákat dobbant, hogy azt hitte, még visszhangot ver a helyiségben. De nem lehetett mást hallani, csupán a vidám csiripelést. Néhány apró könnycsepp gyülekezett a gesztenyebarna szempárban, majd lassan lesiklottak a meghökkent arcon. A könnyfátyolon keresztül Hermione érezte, ahogy a kéz felé nyúl, s letörli a sós cseppeket. Biztosra vette, hogy álmodik, s ha felébred, csalódni fog, de a férfi meleg tenyere, finom cirógatása meggyőzte róla, hogy ez mégis a valóság. Boldogan vetette magát szerelme karjaiba, s úgy szorították egymást, mintha attól félnének, hogy újra elveszítik a másikat.

Mikor hosszú percekkel később végre távolabb húzódtak egymástól, Hermionénak volt ideje alaposabban megfigyelni a számára oly kedves vonásokat. Draco szinte ugyanúgy nézett ki, mint azon a tragikus éjszakán, mintha nem fogott volna rajta az idő, hisz ő nem élt. Tejfölszőke félhosszú haja kissé kócosan omlott a vállaira, arca sugárzott az örömtől, ajkai szomjaztak szerelme csókjára. Olyan gyönyörű volt mindkettejük számára az a pillanat, mikor önfeledten csókolhatták egymást, mint egy beteljesült álom. Szavak nélkül is tudták, mit érez a másik, hiszen ugyanazt akarták: örökre együtt maradni.

-         Úgy hiányoztál! – suttogta Hermione, mire Draco megértően bólintott, hasonlót érzett ő is. – Túl sok volt ez az elmúlt néhány év, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled.

-         Bizony hosszú volt, de azt még én sem értem, hogy lehet, hogy újra élek – felelte, s közben kérdőn nézett kedvesére, hátha ő tud valamit.

-         Pontosan én sem értem, ez kicsit bonyolult. De azt hiszem, hatalmas köszönettel tartozunk Piton professzornak – hangja sugárzott attól az örömtől, ami átjárta szívét. Olyan rég érzett már utoljára hasonlót.

-         Mi köze ehhez Perselusnak? – vonta föl szőke szemöldökét a férfi, mire Hermione átölelte.

-         Az utóbbi időben valószínűleg túl sok időt töltött a pinceszobájába zárkózva – mondta titokzatosan, majd egy kis hatásszünet után hozzá tette -, és kikísérletezett valami egyedi bájitalt. Az a lényege, hogy valóra váltja az ember leghőbb kívánságát. Adott nekem belőle egy fiolányival karácsonyra.

-         És te azt kívántad, hogy újra éljek? – lepődött meg Draco, s kissé eltolta magától a lányt, hogy láthassa az arcát.

-         Nos, nem egészen. Mivel féltem, hogy ha ezt kívánnám, akkor csalódnék, hogy nem sikerült, ezért egy nagyon régóta tartó álmomat akartam végre megérteni – magyarázta Hermione, s közben lesütötte a tekintetét. Meglepődve vett észre egy kis hold formájú forradást Draco jobb karján –épp úgy, mint álmaiban.

-         Mi volt abba az álomban? – kérdezte lágyan a férfi, miközben felemelte a lány arcát, hogy láthassa a szemeit.

-         Hetedik legeleje óta volt egy visszatérő álmom, kicsivel az előtt kezdődött, hogy beléd szerettem. Te szerepeltél benne, s idővel Christian, majd egy kisbaba, akit a karomban tartok, miközben te hátulról átölelsz. Ott volt a kezeden a heg, de nem emlékszem rá, hogy azelőtt láttam volna rajtad – mesélte, mire Draco szomorúan bólintott.

-         Ez nem egy egyszerű heg, hanem egy bélyeg. Nem olyan szörnyű ugyan, mint a Sötét jegy, de hidd el, fájdalmas dolog magunkon viselni – hangja elakadt, nem akarta folytatni, de szerelme pillantása meggyőzte róla, hogy mondja tovább. – Azok az emberek, akik valami szörnyű dolgot tettek életük során, de mégis a jó oldalán harcolva haltak meg, az úgynevezett HOLD-ba jutnak, ami nem más, mint a Holt Okulók Lebegő Dombja. Csupa hibázó, de mégis hűségét bizonyító ember. Itt élünk egészen addig, amíg azt az apró - vagy nem is olyan apró – hibánkat nem tesszük jóvá. Változó, hogy ki meddig marad ott, egyesek már több száz éve próbálkoznak a tovább lépéssel, mások pedig csak néhány hetet, esetleg hónapot maradnak.

-         Te miért kerültél oda? Milyen bűnöd volt? – szakította félbe Hermione, mire a férfi bűnbánóan nézett rá vissza.

-         Hogy kételkedtem benned, s te ezért nélkülem kellett hogy Christ felneveld.

-         De hiszen ezt én már azelőtt megbocsátottam neked, hogy meghaltál volna, nem haragudtam rád!

-         De én mérges voltam magamra. Nagyon-nagyon mérges… - felelte, mire kedvese hozzábújt, biztosítva róla, hogy most már minden rendben van. Hosszú percekig ültek így az ágyban, majd Hermione megköszörülte a torkát.

-         Miért olyan fájdalmas ez a heg? – kérdezte óvatosan, mire Draco mélyet sóhajtott.

-         Nem testi fájdalmakat okoz, hanem lelkieket. Sokszor belénk hasít a tudat, hogy miért is vagyunk ott, de még nem értünk el semmit. Általában akik túl sokáig maradnak, beleőrülnek, s éppen ezért nem juthatnak a békés túlvilágra, hanem örökre a dombon maradnak.

-         Ez egy szó szerinti domb? – érdeklődött a lány.

-         Nem, ez lebeg. Talán leginkább úgy lehetne körbeírni, hogy egy hatalmas zöld terület, ahol mindenki kényelmesen elfér. Az aljában, pedig minden oldalról víz öleli körbe, amin keresztül láthatjuk a valódi világot. Ezen keresztül avatkozhatunk be, így nyerhetjük el a tovább lépés lehetőségét. Ha tudnád, mennyit figyeltelek titeket, anélkül, hogy tudtam volna, hogyan is segítsek rajtad – arcán egy keserű grimasz jelent meg, de kedvese lágyan megsimogatta, amire a vonásai kisimultak.

-         Rajtam csak úgy segíthetsz, ha örökre velem maradsz! – szögezte le, mire Draco elnevette magát.

-         Minden erőmmel azon leszek – felelte, majd lágyan csókolni kezdte a nő nyakát, mellkasát, s egyre lejjebb haladt.

A kis madárka ekkor hagyta abba a csiripelést, elrepült az ablak alól, hogy ne lássa az intim pillanatokat, hisz tudta, ő itt már elvégezte dolgát.