Hermione azt hitte, volt már rá egy élete, hogy megtanulja, milyen érzés magányosnak lennie. Azonban a nyár elteltével elkezdődött az új tanév, s ismételten meg kellett tapasztalnia, hogy egyedül van, nincs mellette senki, aki támogassa őt a mindennapokban. Persze, az egyetlen ember, aki jelentett neki bármit is még az életében, ott volt a kastélyban, de hiába a közelség, szörnyen távolinak érezte a lelkét.
Étkezések alkalmával titkon rengeteget pislogott a tanári asztal felé, hogy gyámapja egy bátorító pillantást küldjön felé, biztosítsa róla, hogy hozzá bármikor bármilyen problémájával fordulhat, Perselus egyszer sem nézett rá, észre sem vette a lány kétségbeesett néma könyörgését. A csalódottságtól kezdte úgy érezni, mindaz ami a nyár folyamán történt vele, pusztán egy szép álom volt, melyből felébredt, és a rideg-kegyetlen valóságban találta magát.
Furcsa, kellemetlen gondolat furakodott az agyába: mintha korábban is érzett volna már hasonlót, csak nem jutott eszébe, hogy mikor. Észrevétlenül elkezdtek remegni az ujjai, ahogy villáját fogta, majd tenyerei verítékezni kezdtek a félelemtől, hogy vajon miért nem emlékszik valamire, amiről tökéletesen biztosan érezte, hogy meg kellett történnie. Hirtelen sírni támadt kedve, de helyette csak erősen összeszorította ajkait, fogait, s bíztatta saját magát, hogy a könnycseppeknek nem szabad utat nyerniük, mert nem adhat újabb okot a rosszakaróinak, hogy gúnyolódjanak rajta.
Elfehéredett arccal ült mozdulatlanul percekig az asztalnál, ami nem kerülte el Perselus figyelmét. Milyen nehezére is esett nem viszonoznia Hermione gyakori rá irányuló pillantásait, hanem azt tettetni, hogy észre sem veszi. Mégis úgy vélte, muszáj megtennie a lány érdekében, mert nem válhat éppen őmiatta még inkább a gúnyolódás és a bántalmazás célpontjává. Meg akarta neki adni a lehetőséget, hogy ha úgy alakul, visszailleszkedjen a „normális” emberek közé, anélkül fordíthasson neki hátat, hogy lelkiismeret-furdalást érezne miatta. Perselus meg akarta menteni a lányt évek óta attól, hogy olyanná váljon, mint önön maga, de rá kellett döbbennie, éppen azzal rontott a helyzeten, hogy magához láncolta a lányt, s tiszta szívéből megszerette.
És Perselus hiába próbálta levegőnek nézni Hermionét az iskolában napról napra, a tekintete egyre többször időzött a magányosan ténfergő gyermeken, s ilyenkor a szíve majd beleszakadt, hogy nem vigasztalhatja meg őt éppen úgy, mint az elmúlt hónapokban számtalanszor. Fájdalom öntötte el a lelkét, ahogy látta a sápadt-magányban ülő lányt, aki belülről emésztette magát, s talán az ő nevét, Perselus Pitonét átkozta, amiért még a szabadságától is megfosztatta őt. Rettegett belegondolni, hogy a kislány, aki olyan görcsösen ragaszkodott hozzá, s az ő ölelésében sírta magát álomba hosszú heteken keresztül, felnőtt, és kijózanodva rádöbbent, mekkora csapnivaló butaságot követett el, amikor igent mondott a férfi gondoskodására, holott az az ember még hírből sem ismerte a kölcsönös szeretet érzését.
A lány azonban csodát tett, de a férfi sosem érezte magát képesnek arra, hogy a fantasztikumot megossza Hermionéval. Egyszer sem mondta el, hogy végre megértette mindazt, az ő édesanyja egykoron miért hagyta, hogy a zsarnok Tobias Piton addig verje, míg bele nem halt. Perselus képtelen volt megmondani gyámleányának, hogy megértette, mi a feltétel nélküli szeretet. Az a szeretet, amiért képes még önmagát feláldozva is megadni a boldogság lehetőségét annak, aki iránt ilyen mély érzelmeket táplál.
Feltétel nélküli szeretet, ennek a tudatában próbálta Perselus szabadon engedni Hermionét, ezen érzelemtől hajtva figyelte azonban minden rezdülését, s aggódott érte, mint ahogyan csak egy szülő aggódhat gyermekéért. Azt nem is sejtette, hogy éppen emiatt a kölcsönös feltétel nélküli szeretet miatt nem érdekelte az sem a fiatal lányt, hogy a sértések céltáblája, hogy a megvetése tárgya valamennyi társa között. Perselus nem számított rá, hogy éppen ez a szeretet tartja még továbbra is életben a magányos gyermeket.
A férfi aggódva figyelte a sírás határára sodródott lányt, majd hosszan pillantott utána, mikor elhagyta a Nagytermet. A szíve azt súgta, menjen utána, kérjen tőle bocsánatot, vigasztalja meg, ringassa őt ugyanúgy nyugodt álomba, mint korábban már számtalanszor, ám agya ellenkezett, gondoljon a feltétel nélküli szeretet áldozatára. Vacillált, nem tudva, melyik is lenne a helyes döntés, míg nem az ész hangja elnyomta a szíve szavait.
Visszaindult pincebeli lakosztályába, s közben magában suttogó hangon ismételgette:
- Bocsáss meg, Hermione.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
