Még csupán október eleje volt, de a fák már elhullajtották lombjukat, nem őszre hasonlított az időjárás, inkább egy hazug télre. A tenger viharosan hullámzott, vad morajlással csapódott a víztömeg egy hatalmas, zordan tornyozódó szigetnek. A szikla csúcsán sötéten meredezett egy óriási erőd, baljós, szürke felhők lengték körbe égbe meredő tornyait. Épp olyan fagyos volt a levegő, mint a legsötétebb cella foglyának hangulata.

Egy fiatal férfi kuporgott a mocskos helyiség sarkában, arcát könnycseppek és vér elegye piszkította, teste remegett a visszafojtott indulattól. Mindössze néhány napja zárták még csak Azkabanba, de ő már milliószor többnek érezte. Sirius Black nyomorultnak tartotta helyzetét, sosem hitte volna, hogy néhány nap alatt ennyire megváltozhat minden.

Elszorult a szíve, ha csak arra gondolt, legjobb barátja halott, Lily halott, Peter elárulta őket. Akárhányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt Féregfark árulástól diadalittas képét, Remus csalódott, hitetlenkedő arcát, James és Lily üveges tekintetét, falfehér bőrét.

-         Óh, Lily! – zokogott föl hirtelen, ahogy eszébe jutott a fiatal nő.

Tisztán emlékezett az első alkalomra, mikor megpillantotta a Roxfort Expressen, pedig oly sok éve volt már annak. Még barátainak sem mondta soha, de attól az alkalomtól kezdve szerelmes volt a csöndes kislányba, vonzotta a smaragdzöld szempár, s többé nem engedte szabadon.

Talán, még ha idejében észbe kap, s megvallja érzéseit, lett volna esélye a lánynál, de várta a tökéletes alkalmat. De az váratott magára, és olyan sokáig tartott, hogy közbe észrevétlenül el is röppent mellette, s mire észbe kapott, Lily már más barátnője volt. Sirius mérhetetlenül dühös volt Jamesre, mert míg barátja számára a lány csak egy trófea volt, addig számára a nagy Ő. Számon kérte barátján az egészet, de csak egy röhögést kapott válaszul. James Potter nem értette meg, hogy összetörte legjobb barátja szívét, hogy tréfának hitte a szomorú valóságot.

A pillanat ugyan már közel sem volt tökéletes, de Siriusnak rá kellett jönnie, ha akkor nem vallja be imádata tárgyának érzéseit, soha nem is fogja. Titokban találkozót kért tőle, éjfélkor, mikor már az egész kastély nyugovóra tért, és az elejétől kezdve kitárta a szívét a lány előtt. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a lány sírva fakad. Lily a nyakába borulva zokogott, és a fiú ekkor értette meg, mennyire elkésett. Ha idejében megmondta volna…

-         Szakíts Jamesszel! – könyörgött, de a zöld szemek esdekelve rimánkodtak, ne kérjen ilyet.

-         Nem tehetem – suttogta Lily, közben igyekezett könnyeit felszárítani. – Hidd el, nem azért, mert őt szeretném, mert téged szeretlek, nem is tudom, mióta. De nem lehet.

-         Mért nem, Lily? – tekintetét a lányéba fúrta, mire az lehunyta szemeit.

-         Mert az ő gyerekével vagyok terhes – lehelte a szavakat, remélte, Sirius meg sem hallja.

De meghallotta. Elengedte a lány kezeit, és üveges tekintettel bámult maga elé. Képtelen volt megérteni, megemészteni mindazt, amit hallott. Miért volt Jamesszel, ha őt szerette?

Lily nem is várta el Siriustól, hogy megértse a helyzetét, valójában ő maga sem értette. Annyira szerette a fiút, hogy csak remélni merte, észreveszi őt, ha a barátjával jár. Senki nem számított rá – legkevésbé ő -, hogy teherbe esik. Hiszen az csak egy véletlen baleset volt… Szörnyen fiatal volt, rettenetesen megijedt a rá váró nehézségektől, de nem tehette meg, hogy ne vállalja a felelősséget, a „hibáját”. Nem is remélte, hogy Sirius megérti majd őt.

Könnyei végigperegtek az arcán, teljesen eláztatta talárját. Oly boldog lehetett volna, hiszen viszont szerette őt az, akit szeretett, de ott tátongott közöttük egy áthidalhatatlan szakadék. A végzet külön utakat szánt nekik. Pillantását a fiúra emelte, olyan érzés támadt szívében a szomorú tekintetet látva, mintha egy vasmarok szorítaná. Kezével óvatosan végigsimított Sirius arcán, majd egy lágy csókot lehelt a lebiggyedt ajkakra.

-         Az emberek az érzelmeik rabszolgái… - suttogta a fiú fülébe, majd felment a hálókörletébe.

Többé nem esett szó közöttük minderről, Sirius lassan elfogadta a helyzetet. Nem Lilyt hibáztatta, még csak nem is Jamest, csakis saját magát, hisz ő késett el. Egy apró csók, s egy vallomás, ennyi adatott neki Lilytől, majd látta őt hozzámenni egy másik férfihoz, a legjobb barátjához. Sokszor elmerengett ugyan a gondolaton, miért látogatta őket továbbra is, mért vállalta el a kis Harry keresztapaságát, de ő sem tudta. Lily továbbra is mágnesként vonzotta magához, egy mosolya is örömet csalt a szívébe, tudva, legalább szerelme boldog.

Hogy hihette ezek után bárki is, hogy képes lett volna megöletni őket? – tette föl magának gyakran a kérdést, mióta a börtönbe került. Legalább olyan csalódást érzett ő is, mint Remus arcán volt, miután Peter átverte őket. Sirius újra csalódott az életben, s egyre inkább rá kellett jönnie, Lilynek milyen igaza volt, az emberek az érzelmeik rabszolgái.

Csak remélte, hogy ha egyszer kiszabadul abból a sötét, koszos cellából, az emberek rájönnek az ártatlanságára. Nem volt neki nagyobb bűne, mint egy olyan nőt szeretett, mi több, imádott, aki nem lehetett az övé. A sors kegyetlen tréfája volt. Tudta, nem tehet már mást, mint elfogadja a végzetét, és él tovább, hogy az emlékei a szíve mélyén tovább létezzenek.

Keservesen sírt hátát a rideg kőfalnak vetve, épp oly bánatosan, mint a fák sírtak elveszített lombjuk nélkül. Hisz az élőlények nem élhetnek a másik felük nélkül.

Képzelt riport egy amerikai pop feszt. (musical) : A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
Tovább él a perc, amit úgy kívántam.
Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?