Dorkuci birodalma
Menü
 
Belépés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Saját történetek
 
 
Teach me to live and love (COMP, PPHG, 12+)
 
Remember the past (COMP, PPHG, 12+)
 
 
War for the actual love (COMP, DMHG, 12+)
 
Requiem egy szerelemért (WIP, PPHG, 14+)
 
Minden kezdet nehéz (COMP, 12+)
 

A szerelem olyan, mint a szellő! Nem látható, csak érezhető.

(Séta a múltba című filmből)

Exmemoriam - novellafüzér
 
Élet minden áron

Lépéseim nyomán ropogott a csillogóan fehér, friss hó a talpam alatt, a hideg téli szél arcomba csapott, de én kitartóan futottam. Nem volt célom, nem tudtam hová akarok eljutni, csupán egy valamiben voltam biztos, minél messzebb egykori otthonomtól, el a gyermekkor emlékeitől. A hit - melybe annyi éven át ringattam magam – omladozó falnak látszott, nesztelenül süvített felém a végzet árnya. Sejtettem, hogy a döntésem lavinát indít el, de nem hittem volna, hogy olyan kegyetlen módon sújt le rám a sors akarata, mint megtörtént.

 

Hosszú órákon át rohantam, a táj végtelennek látszott, senkivel sem találkoztam. Eszelős fájdalmam a szívemben tompította izmaim fáradtságát, nem éreztem, hogy vacogásom közben véresre haraptam nyelvemet, a vér kesernyés íze észrevétlenül vált normálissá tudatomban. Már esteledett, feljöttek az első csillagok az égre, én pedig fokoztam a tempót. Nem vágytam másra, csak kirohanni a világból, hátrahagyni a lelkemet nyomó kínokat. Józan gondolkodásom életem során először elhagyott, minden bizonnyal magamra sem ismertem volna akkor, pedig én voltam, az örök stréber, eminens tanuló. Hermione Granger.

 

Egy ház körvonalai bontakoztak ki a lemenő nap fényében, vidám füst szállt föl a kéményből. Automatikusan arra felé rohantam, nem is tudom már, miért. Úgy éreztem, a sors vezérel oda. Egy pillanatra nem figyeltem a lábam elé, s nem vettem észre a hó alól kikandikáló követ, amin megbotlottam, s átestem. A hó alatt valószínűleg még több bűnös rejtőzött, mert ahogy elestem, véresre sebeztem az alkarjaimat, lábaimon a farmer kiszakadt, s szivárgott a vérem minek nyomán a fehér hó is elszíneződött. Bokámba kegyetlen fájdalom hasított, tudtam jól, hogy eltört. Mozdulni sem tudtam, szinte lebénultam. Könnycseppek peregtek végig arcomon, majd a hideg hatására oda is fagytak. Tehetetlenül feküdtem a hóban, és a fájdalom hatására lassan eszméletemet vesztettem.

 

Mikor magamhoz tértem, azt hittem, ez már a túlvilág és megfagytam a hidegben. Majd jóleső bizsergés fogott el, ahogy egy meleg takarót éreztem magamon, s egy gyengéd érintést arcomon. Lassan kinyitottam szemeimet, és egy borostyán színű tekintettel találtam szembe magamat.

 

-         Hermione, csak hogy magadhoz tértél, már kezdtem aggódni, hogy túl későn találtam rád – mondta kedvesen megmentőm, és kicserélte a borogatást a homlokomon.

 

Válaszolni szerettem volna valamit, de csak rekedtes suttogás, majd fuldoklásos köhögés lett belőle, pokoli fájdalmat éreztem a torkomban, minden bizonnyal alaposan megbetegedhettem, míg a hóban feküdtem. A bokámat szinte nem is éreztem, csak egy enyhe lüktető érzés volt benne, annál jobban hasogatott a fejem.

 

-         Ne aggódj, meg fogsz gyógyulni, csak sok időbe telik. Most inkább aludj, még nagyon gyenge vagy! – felelte lágy hangon Remus, mire én lehunytam szemeimet, és mély álomba merültem újra.

 

Soha olyan rosszul még nem aludtam, szörnyűbbnél szörnyűbb álmok kergették egymást, amik talán nem is kényszerképzetek voltak, hanem maga a valóság, töredékek a múltból. Holttestek a véres csatamezőn, meggyötört arcok, kínok közt fetrengő emberek, akiket eltaposott Voldemort. Mindegy volt, hogy híve-e vagy ellensége, számára csak az volt a fontos, hogy senki se veszélyeztesse a hallhatatlanságát. Addigra már én is megtanultam, nem egy hatalomra törő zsarnokkal van dolgunk, hanem egy „emberrel”, aki fél meghalni, de akit mindenki holtan akar látni.

 

Mióta három évvel ezelőtt elhagytam az iskolát, hogy a barátaimat segítsem, nem egy olyan halálfalóval találkoztam, aki csak azért talpnyalója a Nagyúrnak, mert retteg, hogy ha ellene lenne, akkor megölné. Akkor a végső csatában még a saját embereit is úgy taposta el, mint más a hangákat. Láttam az arcokon a meglepődöttséget, és álmomban mindezt újra kellett élnem. Ahogy barát és ellenség egyszerre hal meg, és mindezt csak egy őrült miatt, Voldemort miatt.

 

Álombéli kínjaim sajnos ezzel még nem értek véget, csupán felvezették az utána következő tragédiákat, mely álmomban még ezerszer fájdalmasabbnak tűnt. Talán csak azért, mert itt minden keserűség egyszerre ömlött rám, nem pedig részenként.

 

Csupa olyan ember arca pergett le előttem, akik fontosak voltak nekem, de a háború áldozatai lettek közvetve vagy éppen közvetlenül. Az igazi katasztrófa persze maga a harc volt, hiszen összeszámolni sem lehet, hányan haltak meg a csata folyamán, nem is értesültünk valamennyi esetről. Ahhoz túl sok volt. Rengeteg egykori iskolatársam veszett oda, továbbá Tonks, McGalagony professzor és Hagrid. Csupa olyan ember, akiket nagyon szerettem és tiszteltem.

 

De az igazi tragédiák számomra Ginny halálával kezdődtek. Maga Voldemort ölte meg Harry szeme láttára, csak azért, hogy egyetlen „igazi” ellenségét felheccelje, megtörje. És ő tényleg összeomlott, nem érdekelte többé semmi, valami akkor megszakadt Harryben, és a lelke feladta a küzdelmet. A teste még élt ugyan, de már csak szenvedett, ő maga halott volt.

 

Akkor úgy tűnt, a háború elveszett.

 

Én magam is lebénultam, már felkészültem a halálra, és egyre csak Albus Dumbledore szavait hallottam visszhangozni a szeretetről, a jóslatról, az összefogásról és a barátságról.

 

Veszteni valóm nem lévén felemeltem a pálcámat, és Voldemort irányába tartottam. Ő csak eszelősen kacagott pimaszságomon, és ismételgette, hogy én úgysem ölhetem meg. Abban a percben ködös volt a tudatom, hangok üvöltöztek a fejemben, majd újra Dumbledore hangja emelkedett ki a többiből, s csak annyit mondott:

 

-         Öld meg!

 

Zsongott a fejem, és egyre csak arra jutottam, hogy Harry feláldozta magát a szeretet és szerelem oltárán, és nekem kell megtennem azt, amit mindenki tőle várt volna el. Ajkaimat elhagyta a két végzetes szó, az átok a Nagyúr mellébe csapódott, majd élettelenül feküdt el a véres csatamezőn. A háború véget ért, de a tragédiák még láncreakcióként folytatódtak tovább.

 

Míg engem mindenki a mennyekig magasztalt, én addig a poklot jártam. Harry halott volt, még akkor is, ha lélegzett, de rajtam kívül senki sem értette meg. A felrobbantott Szent Mungo pótlására létrehozott kórház egy elkülönített osztályára szállították, hogy meggyógyítsák. Különböző kísérleteket végeztek rajta, remélve, hogy megoldásra lelhetnek. Hasztalanul. Ezalatt több, testileg sérült ismerősöm, barátom halt meg, mert nem volt elég gyógyító, hogy enyhítsék a fájdalmukat, összeforrasszák az eltört csontokat. Neville, Luna és Bimba professzor mind ennek lettek áldozatai, többek között.

 

A világba szép lassan visszatért az élet és jókedv, de semmi sem volt olyan, mint régen. Akárhányszor nevetni hallottam bárkit is, rá akartam kiabálni, hogy nem szégyelli magát, inkább gyászoljon. Ron volt az, aki mindig megfékezett, ő tanácsolta azt is, hogy egy időre költözzek vissza a szüleimhez.

 

Nem szabadott volna hallgatnom rá, mert hiába imádtam a szüleimet, ők nem érthették, hogy bennem mi minden ment végbe az évek folyamán, és már nem az ő kislányuk voltam, aki ha szomorú, az anyja ölébe mászik, és kisírja minden bánatát. Csúnyán összevesztem velük, mikor mindezt a fejükhöz vágtam. A józanságom szinte teljesem elhagyott, de akkor még nem teljesen.

 

Elmenekültem tőlük, de nem tudtam, hová is mehetnék. Végül úgy gondoltam, meglátogatom Harryt, de nem voltam felkészülve arra a látványra, mellyel ott szembetaláltam magam. Úgy feküdt a hófehér szoba közepén, mint egy rongybaba, akit mindenki kénye-kedve szerint rakosgathat, nézegethet. Fél óránként jött egy gyógyító, és belediktált néhány szörnyű színű és szagú bájitalt, majd elmormolt néhány bűbájt a tehetetlen testen. Rázkódott a testem a visszatartott zokogástól, és teljesen kiborultam.

 

Mi „bűne” volt Harrynek azon túl, hogy képes volt tiszta szívből szeretni? Sosem fogom tudni megérteni. Órákon át ültem az ágya szélén, és próbáltam visszaemlékezni a gyerekkorunkra, de képtelen voltam. Elszorult a szívem. Fogtam a jéghideg kezét, simogattam az arcát, beszéltem hozzá, de ő egyáltalán nem reagált semmire. Már indulni készültem, késő este volt, mikor egy hirtelen pillanatra rám nézett, láttam a szemében a könyörgést, hogy szabadítsam meg a kínoktól. Én magam is meg akartam szabadulni a sajátjaimtól…

 

Hagytam volna tovább szenvedni? Milyen barát lettem volna akkor? A sors akarta, hogy hősből áruló legyek, ami nem is fájt volna annyira, ha az első követ nem éppen Ron veti rám, majd a családja az újabbakat, és még ki tudja hány milliót további ismerősök, ismeretlenek. A legjobban mégis a szüleim reakciója borított ki, akik azt hitték, hogy teljesen megőrültem.

 

Igazából nem álltak messze az igazságtól, de a döntésemet egészen más miatt hoztam meg. Az őrültségem teljesen más miatt volt, rettegtem a magánytól. Egy ember lett volna, aki akkor képes lett volna kirángatni a depresszióból, de róla azt hitte mindenki, hogy már rég meghalt. És nem csak őt veszítettem el, hanem mindenkit.

 

Ez volt a vég, ekkor menekültem el, december közepén. Akkor már végképp nem érdekelt, meghalok-e, elvégre nem fogok hiányozni senkinek, nem fognak megsiratni. Igazából vágytam is a megváltó halált.

 

Ezt láttam álmomban újra, minek hatására zokogni kezdtem. Nem is tudom már, mennyi idő elteltével tudatosult bennem, hogy az álomból felébredtem. Miután kinyitottam a szemem, konstatáltam, hogy éjszaka van, csupán néhány csillag világított be az apró ablakon, Remusnak nyoma sem volt.

 

Ő is árulónak tart vajon? Vagy még nem is tudja mit tettem? – Egyre csak ezen zakatolt az agyam.

 

Nem mertem lehunyni újra a szemeimet, rettegtem a múlt ocsmányságaitól. Újra olyan szörnyű fájdalmat éreztem a szívemben, ami tompította testem kínjait. Kedvem lett volna tovább sírni, de a könnyeim elfogytak idővel, így csak feküdtem az ágyon, s a plafont bámultam.

 

A gondolataim jobbra-balra cikáztak, de folyton csak ott lyukadtam ki idővel, miért élek én még mindig, én, aki meg akar halni, mert az élete hasztalan, s miért haltak meg oly’ sokan mások, kiknek még céljaik voltak ezen a nyomorult világon. Ez a háború talán még nagyobb poklot szült az utókornak, mint az idő alatt volt.

 

Nekem legalábbis mindenféleképpen.

 

Már nem is emlékszem arra a napra, mikor utoljára igazán boldog voltam. Volt egyáltalán olyan? Emlékezni próbáltam, de minduntalan rá kellett jönnöm, az elmúlt tíz évben semmi sem volt az igazi, hiszen a háború szele fújt felénk, majd a kutatások, harcok, veszteségek végképp rányomták bélyegüket a boldogságos boldogtalanságunkra. Mikor már a szeretet és a szerelem sem elég, meginog az emberi hit, mért is élünk.

 

S a hivők már nem élnek, a hitetlenek meg tovább szenvednek. Miért élek én még, és Harry meg Ginny meg Neville és Luna meg a többiek miért nem? Na és Tonks? Mikor rá gondoltam, önkéntelenül is Remus jutott eszembe. Újra Remus volt, és soha többé már nem Lupin professzor, többé már nem.

 

A háború sokakat közelebb hozott, míg másokat szembefordított, sokszor testvért testvér ellen, barátok lökték el a másikat, szerelmek bomlottak föl.

 

Majdnem három éve volt már, Dumbledore halála után néhány hónappal, hogy Harryvel és Ronnal visszatértünk a Grimmauld térre a horcruxok utáni kutatásból. Még akkor a munka elején jártunk, de már mindhárman kimerültünk, fáradtak voltunk, és szükségünk volt a pihenésre. A Black-ház újra a Rend főhadiszállásaként szolgált, így több ismerős arccal találkoztunk újra.

 

Harry ekkor békült ki Ginnyvel, Ron újra együtt lehetett a családjával, míg én egy időre a könyvek világába menekülhettem a valóságból. Sokat beszélgettem McGalagonnyal és Rémszem Mordonnal, s belőlük merítettem erőt; annak ellenére rengeteget segítettek nekem, hogy nem is tudták, miért nem tértünk vissza az iskolába, hogy mik után kutatunk.

 

Aztán egy nap megjelent Lupin professzor is, soha olyan rossz állapotban nem láttam még korábban, mint azon az estén. Nem csak a teste tűnt betegnek, hanem a lelke is. Holdtölte után járt az idő, s ő képtelennek tűnt meggyógyulni. Piton árulása után nem volt megfelelő személy, aki elkészíthette volna neki a Farkasölőfű főzetet, így valamennyi átalakulása sokkal nagyobb fájdalommal járt, veszélyesebb volt másokra nézve, éppen ezért elüldözte maga mellől Tonksot, aki néhány nappal később egy bevetés során halálosan megsérült. Lupin professzor saját magát okolta, hogy nem szabadott volna hagynia a nőnek, hogy beleszeressen.

 

 Belebetegedett az önmarcangolásba, és az állapota olyan súlyosnak tűnt, hogy már Madam Pomfrey is lemondott róla. Én azonban vállaltam az ápolását, nem bírtam nézni a szenvedéseit. Harry roppant hálás volt nekem, hiszen számára nem egy volt tanárjáról volt szó, hanem apja utolsó élő barátjáról, egy férfiről, akit a családjaként tekintett.

 

Míg Harry Ronnal újra belevetette magát a kutatásba, én maradtam ápolni a beteget, és a küldetésünkkel kapcsolatos szakirodalmat tanulmányoztam, szabad óráimban a vérfarkaskór elleni főzetet jegyzeteltem különböző könyvekből, forrásokból. Céljaim, elképzeléseim voltak akkoriban még, ami végül csak annyiban merült ki, hogy tovább fejlesztettem a bájitalt, hogy lehessen tartósítani, ne csak frissen legyen fogyasztható.  Hónapokig tartott az egész, de lassan a professzoron is látszott, hogy meg akar gyógyulni, s a kúra hatásos volt.

 

Néha ugyan rajtakaptam, ahogy csak üveges tekintettel nézte Tonks képét, de tudtam, ez is már a gyógyulás jele, hogy egyáltalán rá bírt nézni az egykor szeretett nő képére. Jó érzés volt, hogy segíthettem máson, aki igényelte a személyemet, én pedig lassan egyre inkább kötődni kezdtem hozzá. Ekkor lett Remusszá, egy hús-vér emberré, akit barátomnak tekinthettem.

 

Naponta folytattam vele olyan beszélgetéseket, mint még soha senkivel, mert voltak dolgok, amiket a barátaimmal nem beszélhettem meg, úgy sem értették volna. Ő sosem faggatott olyan dolgokról, amikről tudta, hogy nem beszélhetek, és én sem kérdeztem olyat, ami visszavethette volna a gyógyulását.

 

Fél év elteltével Remus újra olyan volt, mint amilyen Dumbledore halála előtt, Tonks elvesztését leszámítva. Itt volt az ideje, hogy visszatérjen az életbe. Rám is szükség volt, mert a világban egyre gyászosabb lett a helyzet. A Roxfort ugyan újra megnyitotta kapuit Dumbledore halála után, de az iskola már védtelen volt. Halálfalók törtek be, s kegyetlenül lemészároltak sok gyereket, a tanári kar felét, köztük az igazgatónőt és Hagridot is, minek következményeként felbolydult a világ. Ha már a Roxfortban sincs biztonságban végképp senki, akkor hol lesz. Egyre égetőbb volt megtalálni a horcruxokat, így vissza kellett térnem Harryékhez.

 

Fájdalmas volt a búcsú Remustól, akkor viszont még csak úgy sejtettem, a beszélgetéseink fognak hiányozni, egy nagyszerű barátom.

 

-         Mondd meg kérlek Harrynek, hogy ha szüksége van valamire, csak szóljon! – már utazótalárban állt az ajtóban, odakint csiripeltek a madarak a hajnali napsütésben.

 

-         Persze, megmondom neki – feleltem halkan, torkomban gombóc nőtt.

 

-         Köszönöm, mindent köszönök. Hogy ápoltál, s te nem mondtál le rólam, hogy mellettem voltál ezekben a nehéz időkben. Sokszorosan megmentetted az életemet, és nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked – mondta, s közben kissé zavarban volt.

 

-         Majd ha egyszer úgy adódik, biztosra veszem, te is meg fogod menteni az én életemet. Addig is, kérlek, önts belém valahogy erőt, hogy túléljem az előttem állókat! – szavaim őszinték voltak, de akkor még tréfának hangozhattak, nem nézte volna ki belőlem senki, hogy mennyire féltem.

 

-         Ugyan, Hermione, erős lány vagy, mi több, már felnőtt nő, s te mindig bátran mentél a dolgok elébe – olyan kedves volt, de én mégis hirtelen mérges lettem rá, mert nem értett, nem is érthetett.

 

-         De most igenis félek, mert ez a háború addig nem érhet véget a mi győzelmünkkel, amíg Harryvel nem pusztítjuk el Voldemort mind a hét lélekdarabját! – üvöltöttem az arcába, s csak akkor jöttem rá, mit tettem, mikor megláttam hitetlen, elképedt arcát. Vissza akartam mindent szívni, de a múltat még én sem változtathatom meg. Sírni kezdtem, mire ő szorosan magához ölelt, s ringatott a karjaiban.

 

-         Túl nagy terhet cipeltek a vállaitokon, de érzem, hogy sikerülni fog, sikerülnie kell, mert nemes a célotok. Hidd el, elég erős vagy, hogy ne roppanj össze a súlya alatt! – suttogta a fülembe, mire sikerült megnyugodnom lassacskán.

 

Eltolt kicsit magától, s egy ütött-kopott zsebkendőt húzott elő a talárjából, amivel gyengéden felitatta a könnyeimet; az érintése nyomán megborzongtam, az egész testem libabőrös lett. Abban a pillanatban másra sem vágytam, csak hogy örökre tartson a biztonságot jelentő karjaiban.

 

-         Mennem kell, túl későre jár – mondta rekedt hangon, mire én bólintottam. Lassan elengedett, s én azon nyomban újra erőtlennek éreztem magam. Ő már menni készült, mikor én még elmotyogtam egy mondatot.

 

-         Remélem tudod, hogy nem azért főztem húsz adag főzetet, hogy amíg el nem fogy, ne is lássalak.

 

-         Tudom – válaszolta egyszerűen, majd hozzám hajolt, s gyors, de gyengéd csókot lehelt az ajkaimra, s én még fel sem ocsúdtam a meglepettségből, ő már el is ment.

 

Ekkor már tudtam, a férfi fog hiányozni, akibe észrevétlenül beleszerettem, de olyan kegyetlenül, hogy már egy perccel a távozása után a magány vasmarka fojtogatott.

 

Azóta nem is találkoztunk, nem akartam, hogy összetörjön a szívem, ha újra látnám, csak további bájitalokat küldtem neki, mikor Harryvel egy éve utoljára találkoztak. A háború idején híreket sem kaptam felőle, a varázsvilágban ráadásul az a hír keringet, hogy meghalt. Nem hittem a pletykáknak, de kétségkívül Harry sem tudott róla semmit már egy jó ideje. Ha a háború nem ilyen tragikus módon ért volna véget, megkerestem volna, de egy lelkileg roncs nőre neki sem lett volna szüksége, így maradtam. Hogy lehet, hogy mikor már a halált kerestem, akkor leltem rá újra? Ezen gondolkoztam, mikor elnyomott az álom.

 

Mikor reggel felébredtem, azt hittem káprázik a szemem, hogy már az érzékszerveim is csúf tréfát űznek velem. Az ágyam melletti fotelből egy borostyán színű szempár figyelte minden rezdülésemet, s Remus arca ugyan sápadt volt, fáradtan látszott, de akkor még szebbnek láttam, mint álmaimból emlékeztem rá. Mikor látta, hogy magamnál vagyok, átült az ágyam szélére, és megfogta a kezem.

 

Olyan puha volt és meleg a tenyere, de én önkéntelenül is visszahúztam a kezem, s kerültem a tekintetét. Hát ő nem tudja, hogy mit tettem, azért ilyen kedves velem? Gondoltam azonnal, s tudtam, hogy megbántom, ő azt hihette, én már nem érzem ugyanazt, mint egykor. Tudhatta egyáltalán, hogy szerettem, mikor még én is késve jöttem rá?

 

-         Igazad volt, én is megmenthetem az életedet, csak akarnod kell meggyógyulni, mert neked a lelked a beteg, nem a tested. De amíg nem engedsz magadhoz közel, nem fogsz rendbe jönni – felelte hidegen, majd kiment.

 

Napokig nem szólt hozzám, arra várt, hogy én akarjam a beszélgetést, akarjak élni, akarjam, hogy szeressen. És én akartam is, de még mennyire, de nem éreztem méltónak hozzá magamat, hiszen én voltam a társadalom árulója.

 

Telihold volt, ő már délután bezárkózott a szobájába, addig én a sajátomban feküdtem, és bámultam a plafont. Egész éjjel nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, hánykolódtam, és én magam is szenvedtem, mert a férfi, akit szerettem, szintén szenvedett.

 

Korán kikeltem az ágyból, s nekiálltam reggelit készíteni. Minden finomságot egy tálcára pakoltam, s bevittem Remusnak. Éppen az ágya szélén ült, csak egy köntös volt rajta, így láthattam szabadon hagyott mellkasát, amit karmolások szabdaltak. Mikor észrevett, halványan elmosolyodott, s intett, menjek beljebb. Letettem a tálcát a kis asztalkára, én pedig mellé ültem.

 

-         Visszatért az életkedved? – kérdése nyomán várakozva pillantott rám.

 

-         Szeretlek – hát végre kimondtam, hatalmas megkönnyebbülés volt, s életem legszebb pillanata, mikor magához vont, és megcsókolt.

 

-         Tudod mekkora felelősséget vállalsz, ha velem maradsz, egy vérfarkassal? – kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

 

-         Egy vérfarkas és egy áruló, szép kis pár – mondtam gúnyosan, mire ő felvonta a szemöldökét.

 

-         Áruló, miről beszélsz?

 

-         Hát tényleg nem hallottad – sóhajtottam, majd nagy levegőt vettem, és elmondtam. – Én… megöltem Harryt.

 

Értetlenül, vagy inkább hitetlenül nézett rám, látszott rajta, hogy összezavarodik. Egyre csak arra gondoltam, hogy hogyan juthattam egy pillanat alatt a menyből a pokolba? Újra. Elhúzódtam Remustól, s akkor úgy döntöttem, végleg kisétálok az életéből, elvégre nincs maradása ott az embernek, ahol nem szeretik ahhoz eléggé, hogy meg is értsék.

 

Már az ajtónál jártam, mire megemésztette a hallottakat. Utánam jött, és a vállaimnál fogva tartott vissza.

 

-         Hogy ölhetted meg őt éppen te, hiszen a barátja voltál, hogy lehet ez? – zokogtam, nem tudtam felelni, a könnyeim megállíthatatlanul patakzottak, mire Remus türelmetlenül megrázott.

 

-         Éppen azért, mert a barátja voltam - szipogtam, s kitéptem magam a szorításából. – Neki már csak a teste élt, a lelke Ginnyvel együtt halt meg a végső ütközetben. Mit gondolsz, ha ő élt volna még, megölhettem volna én Voldemortot? Hiszen a jóslat szerint csak Harry tehette volna meg, de ő meghalt a szerelméért, a teste meg tehetetlen rongybaba volt már csak. Megmutatta Voldemortnak, mit is jelent szeretni, ezért ölhettem meg őt én! Kevesen ismerték a jóslatot, így senki sem tudta, hogy Harryt nem lehet meggyógyítani, hogy menthetetlenül elveszítettük, ő már csak vegetált ezen a világon, úgy, mint azok, akiken végrehajtják a dementorcsókot. Én csak megszabadítottam a szenvedéseitől, mert nem bírtam nézni a kínjait, ő kérte, én megtettem – kiabáltam hisztérikusan Remus arcába, majd éreztem, ha nem jutok azonnal friss levegőhöz, megfulladok.

 

Kimenekültem a konyhán keresztül a kertbe, észre sem vettem, hogy Remus jött utánam. Már meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet, csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne meghalni, nem maradt már számomra remény. Automatikusan mentem előre, a januári hó már olvadt a talpam alatt.

 

-         Most meg hová mész? – szólt utánam, de én meg sem álltam.

 

Gyorsította lépteit, majd mikor felzárkózott mellém, megragadta a karomat.

 

-         Én megértem, amit tettél. Sajnálom, hogy nem hallgattalak előbb végig. Kérlek, maradj! – hangja szinte könyörgő volt, s közben erősen magához szorított.

 

-         Mégis miért maradjak?

 

Szipogtam, ő gyengéden lecsókolta a könnyeket az arcomról, majd rálelt az ajkaimra. Ahogy a mellkasához simultam, s hallgattam a szívdobogását, elöntött a nyugalom.

 

-         Szeretlek, te buta – suttogta a fülembe, s olyan boldog voltam, mint még soha. Feltételek, félnivalók nélkül tökéletes volt már minden.

 

Akkor már nem számított Ron, a Weasleyk és mindenki más véleménye, mert az egyetlen ember, akitől az életet vártam, megértett. Remus élt, szeretett, s csak ez számított.

 

Miután vacogni kezdtünk, egymáshoz bújva visszasétáltunk a házba, a közös Paradicsomunkba, az otthonunkba.

 

 
Idézet

netorian.hu // a megigézett idézet
 
Tikk-takk
 
Kedvenc linkek
 
Dumálda
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Perselus/Hermione novellák
 
Draco/Hermione novellák
 
Lily/Sirius novellák
 
Ron/Hermione novellák
 
 
Lily/James novellák
 
Harry/Ginny novellák
 
Egyéb HP novellák
 
HP versek
 
Számláló
Indulás: 2005-12-06
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre