Ezzel a novellával búcsúzom a fanfictionök világától. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, tovább kell lépnem, és éppen ezért abbahagyom az írást. Természetesen a függőben lévő írásaimat befejezem, de nem igen fogok velük kapkodni, mert vannak dolgok, amiknek fontosabbnak kell lenniük az életemben. Semmit sem törlök le az írásaim közül. Köszönök minden kedves hozzászólást, bíztatást és bátorítást, amit az elmúlt két és fél év során kaptam, ezek rengeteget segítettek abban, hogy fejlődjek, és könnyű szívvel lépjek tovább. Köszönök mindent: Dorkuci

Emlék gyanánt

Méla léptekkel haladtam végig az ösvényen. Utamat az őszi levelek hullása kísérte. Árnyak kísértek végig, támogattak, hogy célba érhessek. Az árnyaknak nevük volt, személyiségük, s egytől egyig egy megsemmisíthetetlen részt képeztek szívemben. Valahol nagyon mélyen. A táj egyre kopárabb lett, a felélénkülő szelek borzongva cirógatták testemet. Könnycsepp gördült ki szememből, de nem töröltem le.

Méla léptekkel haladtam tovább.

Az árnyak közrefogtak. Lelkem nehéz volt, súlyos terhet vonszoltam magammal az ismeretlenbe. Hosszú volt az út, míg idáig eljutottam, de már halvány derengés vonja körbe a közeli távolban felbukkanó célállomást. Még egy könnycsepp szántja végig arcomat, mégsem torpanhatok meg, nem fordulhatok vissza. Mögöttem már nincsen út. A múltat fölégettem, csupán az emlékek maradtak, s a jövő édes reményteljessége.

Méla léptek, kósza könnycseppek.

Hosszú volt az út, s talán titkon már régóta vágytam a végét. Megleltem, mit kerestem. Szinte rohan felém a fény az alagút végéről, de elbizonytalanodok. Valóban erre vágytam, ezt kell tennem?

Kétségek, bizonytalanság.

Még néhány apró lépés, de mindeközben a teher egyre súlyosabb, egyre égetőbb a mögöttem futótűzként közeledő zuhatag. Menni kell, lelkem is ezt suttogja. Már csak egy utolsó mozdulat, mielőtt a célba érkeznék. Hosszú volt az út, minden pillanattal több lettem folyamán. Végtelennek tetszik az idő, s egy örökkévalóságnak a végső lépés. Oldalra fordítom tekintetem, s az árnyak biztató arccá formálódnak, s halkán suttogják, de annál magabiztosabban:

-         Ez csupán valami újnak a kezdete.

Újabb könnycseppek.

A mindent felemésztő tűznyelvek utolérnek, s az árnyak mosolygásuk közepette semmivé enyésznek. Csak ő marad még. Kérdőn pillantok rá könnyeim fátyolán keresztül.

-         Miért csinálod, ha ennyire maradni akarsz? – kérdezi. Hangjából már eltűnt az általam oly nagyra tartott gúnyossága. Fekete tekintetéből is csupán az érdeklődés tükröződik felém.

-         Mert az ember érzi, amikor menni kell, és változtatni annak érdekében, hogy eggyel magasabb szintre léphessen – válaszolom neki végül hosszas másodpercek múltán.

-         S honnan tudod, melyik az a pillanat?

-         Érzem és látom – suttogom halkan.

Nem mondhatom el neki, hogy abban a pillanatban felszállt a gomolygó köd, mikor ő rám tekintett, és én megláttam magam az ő sötéten örvénylő tekintetében. Nem tudnám megfogalmazni számára, hogy éppen miatta kell célba érnem. Azért, mert olyanná lettem, mint ő. Egy magányos, meg nem értett ember. Egyedi és különleges akartam lenni, de emiatt elveszítettem mindazt, ami korábban voltam. Olyan lettem, mint ő. Sápadt és sötét, mert megbújtam a háttérben.

-         Visszatérsz még valaha? – mély hangja ránt vissza, közben egy mindeddig ismeretlen tekintettel pillant rám.

-         Sosem lehet tudni. Mindenesetre a szívem egy részét itt hagyom, s a te emlékedet mélyen elraktározom az emlékezetembe. De mennem kell, akkor is, ha fáj!

Újabb könnycseppek.

Megértően bólint, majd búcsúzóul végigsimít arcomon, letörli a kósza könnyeket. Egy utolsó, méla léptet teszek, majd a szél tovaűzi az árnyat. Megkönnyebbült, mégis zokogó szívvel suttogom a szavakat:

-         Isten veled, Perselus! Isten veletek, szeretett árnyaim.

Minden cél csupán valami újabbnak a kezdete. Csupán rá kell lelnem az újabb ösvényre, s az engem kísérőkre. Addig is magányos-mélán lépkedek, hogy újra ráleljek arra a lányra, aki valahol még mélyen ott él bennem. Perselus és a többiek emlékét pedig magammal viszem hosszú utamra emlék gyanánt.