Egy újabb „ilyen” hajnal…

Mindenki azt hihetné, ennyi év után már hozzá szoktam, de azt sosem lehet elfogadni.

Múlnak az évek, nyarat követ ősz, s azt a tél, de tavasz közben sosem jön. Mégis újra nyár lesz.

Arcomat egyre több ránc fedi, s egyre magányosabbnak érzem magam. Sosem leszek már fiatal. Nincs már senkim.

Még csak hajnal van, a táj kietlen, csendes, mindenki alszik.

Nekem is azt kéne, lehunyni szemeimet, s nem ébredni fel többé.

Vérző testtel ülök a harmattól nedves fűben, mégsem a sebeim fájnak, csupán a szívem.

De az kegyetlenül. Panaszkodnék én szívesen, de kinek tegyem? Kiket szerettem, mind eltemettem…

A hajnali napsütés áthatol a lombokon, de én már nem is érzékelem.

 Ajkaimat összeszorítva lehunyom tekintetem, hogy visszatartsam milliónyi könnyem.

Sírnék én, de meghallaná valaki? Végig hallgatná kínjaim?

A behegedt sebeket érdemes még feltépni, hogy a fájdalmat elfojtsák?

Mindenkit, ki fontos volt számomra, elrabolt tőlem a háború. Barátot, családot, szerelmet… Mindenkit ellopott, de engem szenvedni meghagyott.

Kísért a múlt, kísért a jelen, s a jövő árnyai.

Egy vénember vagyok, kit képtelenek elpusztítani a világ sátánjai.

Hát ez az én büntetésem, mert szerettem, s közben szenvedtem.

Többszörösen saját átkomon keseregtem.

Ember vagyok, vagy állat? Gyermekkorom óta oly’ sokszor kérdezem.

S kik eddig tévhitem cáfolták, mind elmentek.

Pokollá lett a világ; ki szívem begyógyíthatná, azt is már gyászolom.

Én vagyok már csak, és a csend. Hiába átkozom már a végzetet, én e sorsra kárhozom.

Újabb magányos hajnal újabbat követ. A megváltó reggelt a nappal kéne, hogy váltsa, de olyan nincs most már.

Éjszaka az élet egy állat számára, a holdfény a hálótársa. Csak a szívem örökre úgy fáj.

Kinek mondjam el a bánatom?

Elvesztettem minden hitemet, s barátom…