A lány remegve ült az ágya szélén. Arca sápadt volt az események nyomán, barna tekintetét könnycseppek homályosították el. Gondolkodni próbált, megoldásra jutni, mielőtt tragédiába torkollik ez az egész helyzet, de az érzések, kusza gondolatok kavalkádja úgy tódult agyába, hogy képtelen volt racionálisan átlátni a sűrű ködöt, ami ráborult. Egyre csak visszhangoztak fülében gyámapja keserű szavai, ahogy fakó hangon közli vele, hamarosan meg kell ölni Albus Dumbledore-t.

Sírni lett volna kedve, de úgy érezte, ha megtenné, elveszítené a remény utolsó kapaszkodóját, mely szerint még van megoldás. Hermione nem akarta feladni, hinni akarta, hogy az esély mindössze egy karnyújtásnyira toporog tőlük, csak észre kellene venniük, és megragadni.

Nem akarta elveszíteni Perselust.

Nem szabadott hinnie az agyában üvöltő hangnak, ami az bömbölte kegyetlen hidegséggel, hogy nincs lehetőség kikerülni a problémát. Szíve keserűen, egyre halkulva sírta, ne adja fel, mert remény mindig van.

Bánatosan kuporodott össze ágyán, s lassan álomba szenderült, s közben hallotta fülében csengeni Teara nyugtató szavait:

- A könnyek nem gyógyítják a lélek fájdalmát!

A férfi álmatlanul forgolódott az ágyában, nem tudta száműzni tudatából az igazgató hangját, ahogy arra kéri, tegye meg, ha eljön az ideje. Ölje meg őt! Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért végül – hosszas unszolás hatására – megtört, s mégis ígéretet tett, hiszen gondolni kellett a lányára is, hogy vele mi lesz, ha belőle ismételten gyilkos válik. A társadalom legfőbb reményének gyilkosa.

Folyton Dumbledore érvei visszhangoztak a fülében, ahogy Hermionéra hivatkozva győzködi, hogy muszáj megtennie. Gondoljon bele, a Sötét Nagyúrnak megrendült benne a bizalma, amiért egy sárvérű lány csempészett érzelmeket a megfagyott lelkű halálfaló szívébe! Gondoljon a lányra, akit megölhetnek éppen őmiatta! Bizonyítsa a hűségét Voldemortnak, s akkor ismét megszilárdulhat a helye! Hermione! Hermione! Hermione!

- Másra sem gondolok, csak rá! – ordította dühödten pincéje magányos némaságában, mire a polcon megrezdültek az üvegcsék, bájitalos fiolák. – csak Hermionéért – suttogta megrendült hangon, s újra látta szemei előtt a lány mosolygó arcát.

Nem azét a lányét látta, aki az emlékekben a barátaival nevetett, hanem gyámlánya boldog pillantását, aki mellette élte át az örömöt, s neki szánta a kedves gesztust.

Meg kell védenie őt, nem szabad hagynia, hogy bármi baja essék éppen őmiatta, nem szabad bekövetkeznie az igazgató jóslatának, hogy ha nem bizonyítja annak a szörnyetegnek a hűségességét, még meg is ölhetik, hiszen érte nem lenne kár. De neki igenis fájna, mert ő tiszta szívéből szereti azt a gyermeket.

Szereti… Belegondolnia is félelmetes volt, hogy azt hitte, ő sosem fogja megtapasztalni már ezt az érzést az édesanyja halála után, s most itt volt ez az elárvult lány, aki olyan nagyon hasonlított az ő ifjúkori önmagára, s érzelmet tudott csempészni a szívébe.

Ez a szeretet különböztette őt meg annyira a halálfalók csürhéjétől, hogy ő tisztában volt a szó igaz jelentésével. Mert ő szerette a lányát, míg azok a hatalmat, a gyilkolást és a pénz dicsőítették.

Tudta, meg kell ölnie az idős igazgatót, ha menteni akarja Hermionét. Mindössze az okokat nem tudta felfogni, miért kell meghalnia Dumbledore-nak, mi az a titok, ami Harry Potter alakja köré összpontosul, amit sok éve már egy töredéknyi másodpercig látott a lány „emlékeiben”. Kísértetiesnek érezte, hogy azokból az emlékekből nem egy megvalósul, de pusztán csak a negatívak, és további szörnyűségekhez társultak, és úgy tűnt, fognak is.

Mert ő, Perselus Piton, meg fogja ölni az igazgatót, és menekülni kell majd, aztán megküzdenie a sorssal, hogy ne vegye el az életét, mert a lányának szüksége lesz rá.

Bármit hajlandó lesz megtenni!

Hermionéért!