A 3. lumossolen pályázatra készült novella. Főszerepben Hermione, Piton és Lupin, na meg néhány fondorlat, füllentés és két leánykérés. Hogy Hermione kinek mond igent? A történtből kiderül. Romantika és humor a tőlem szokatlan stílusban. Kritikákat várok, puszi: Dorkuci.

Hogyan tegyük féltékennyé Perselus Pitont?

Idegesen toporogtam az ajtó előtt, gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy mit készülök elkövetni. Hiába, a szerelem őrültségekre sarkallja az embert, és miatta még ezt is képes voltam bevállalni. Miatta még griffendéles vonásaimat is hajlandó voltam levetni, és mardekáros megoldáshoz folyamodni. Érte bármit.

Nagy nehezen kopogásra emeltem kezemet, majd pár másodperccel később kinyílt a bejárat. A borostyánszín szemek kedvesen csillogtak, a férfi ajkai vidám mosolyra húzódtak, ahogy tetőtől talpig végigmért. Barátom végül hozzám lépett, és szorosan megölelt - mint ahogy a régen látott szeretteket szokás -, én pedig belesimultam karjaiba. Hosszú percek elteltével behúzott az ajtóból, majd a nappaliba vezetett, s egy pálcaintéssel két csészét, egy kanna gőzölgő teát és aprósüteményeket varázsolt.

-         Hermione kedvesem, mi szél hozott erre téged? – kérdezte meglepődöttségének hangot adva, mire én szégyenemben elpirultam, hogy milyen régen is jártam utoljára nála.

-         Jajj, Remus. Úgy sajnálom, hogy mostanában elhanyagoltalak. Annyi problémám van – sóhajtottam, mire ő érdeklődve nézett szemeimbe.

-         Miféle problémáid vannak? Nem tudom elképzelni, hogy pont neked, a kor legokosabb boszorkányának ne úgy sikerüljön minden, mint ahogy eltervezted – mondta kedvesen, mire én keserűen felnevettem.

-         Ki kell, hogy ábrándítsalak! Az én tökéletesnek képzelt életem koránt sem egy tündérmese. Valójában azért is jöttem, hogy a segítségedet kérjem – kanyarodtam vissza jövetelem céljához.

-         Hallgatlak! – bíztatott, mire én nagy levegőt vettem, és elkezdtem.

-         Nos, úgy vélem, itt az ideje, hogy férjhez menjek – feleltem, mire Remus szemei elkerekedtek. Elnevettem magam, majd előadtam neki terveimet.

Kissé persze szégyelltem magam, hogy ilyen praktikákat vetek be, de a cél szentesíti az eszközt. Még akkor is, ha mardekáros dolgot művelek. Arra gondolni sem mertem, mi lesz, ha kudarcot vallok, és visszafelé sül el az egész. Csak egy kép lebegett a szemem előtt: férjhez megyek.

Remus hat óra előtt érkezett, arcán édes-titokzatos mosoly bujkált, mint a kisgyerekekén, ha szupertitkos információ van a birtokukban. Végül is teljesen érhető volt, tényleg nagy szenzáció volt, amit mondtam neki. Csodálkoztam is, hogy milyen simán mondott igent a kérésemre, hogy kérje meg a kezemet. Nem botránkozott meg a módszereimen – hogyan is készülök családot alapítani -, csak megbeszéltük a leánykérés időpontját, majd együtt nevetgéltünk azon, mennyire megváltozott a világ a háború vége óta.

Mikor hat órát kongatott az antik falióra, éppen jókedvűen teáztunk és beszélgettünk. Egyszer csak lépések neszét hallottuk a bejárat felől, majd a kilincs nyikordulását. Mire felocsúdtam, és felfogtam, hogy eljött a nagy pillanat, Remus már előttem térdelt. Egy csodaszép fehérarany gyűrűt tartott a kezében, és valahonnan elővarázsolt egy szál vörös rózsát is.

-         Kedvesem, a hosszú évek alatt sosem mertem előhozakodni a kérdéssel, mivel féltettelek. Először csak a háború miatt, majd annak végeztével már magamtól is. De eljött az idő, hogy ennek véget vessek, mert úgy érzem, eljött az idő, hogy családot alapítsak. Éppen ezért, megtisztelnél, ha hozzám jönnél feleségül, és egy életre boldoggá tennél – Remus monológja alatt teljesen elpirultam. Már csak a szavai is elégnek bizonyultak volna, de éreztem a bejárati helyiségből meredtem felém szegeződő tekintetet.

Válaszadásra nem került sor, mert egy dühös Perselus Piton rontott be a szobába, és szegény Remust a gallérjánál fogva ragadta meg, úgy sziszegte a szavakat az arcába.

-         Mindig is tudtam, Lupin, hogy semmivel sem vagy jobb, mint Potter és Black, most már bizonyítékom is van rá. Hogy merted ezt tenni? – olyan eszelősen mérgesnek tűnt, hogy már szinte sajnáltam őt, amiért bizony ilyen csúnyán rávettem.

A szívem mégis dalolt, mert a helyzet kétség kívül azt bizonyította, hogy Perselus szeret engem, és ennél nem is volt semmi sem fontosabb.

-         Engedd el, Perselus, még a végén megfojtod! – szóltam végül rá kedvesemre, mert láttam, ahogy barátom arca lilulni kezd a szorítástól.

-         Hogy tehetted ezt Tonksszal is? Milyen ember vagy te? Oh, bocsánat, az ember nem a legmegfelelőbb kifejezés – gúnyolódott, de a szorításon nem engedett.

Kénytelen voltam közbeavatkozni, nehogy az én lelkemen száradjon az, amit Perselus tenni készült.

-         Engedd el! Nem történt semmi, félreértés az egész. Remusszal csupán azt gyakoroltuk, hogyan fogja megkérni Tonks kezét – rögtönöztem, mire barátom is azonnal helyeselni kezdett.

Perselus szemei csodálkozásában elkerekedtek, majd elengedte Remus nyakát. Én azonnal odaléptem hozzá, és segítettem neki talpra állni, majd öntöttem neki néhány korty vizet, hogy jobban legyen.

-         Izé, szóval én… sajnálom. Csak annyira félreérthető volt a helyzet – dadogta kedvesem, mire én belül kárörvendően nevettem.

-         Nem gondolhattad komolyan, hogy elhagyom Tonksot. Na meg hogy elveszem előled a barátnődet, amikor ő csak arra vár, hogy te végre megkérd a kezét – pillanatnyi csönd állt be Remus szavai nyomán, aki szegény kínjában a szája elé kapta a kezét, amiért véletlen elszólta magát.

-         Micsoda? Igaz ez, Hermione? – nézett rám metszőn Perselus, éppen pedig elpirultam, s aprót bólintottam. Hirtelen ellágyult a tekintete, majd csöndesen megkérdezte – Tényleg hozzám jönnél?

-         Hát, ha el akarnál venni, nem ellenkeznék – suttogtam bizonytalanul, mire ő csak tátogni tudott.

-         Egészen eddig azt hittem, nem kell nekünk holmi papír ahhoz, hogy boldogok legyünk – mondta végül.

-         Ahhoz nem is, de esetleg majd a gyerekünk ne ostromoljon majd minket olyan kérdésekkel, hogy a szülei miért nem házasok – magyaráztam neki, mire ő még jobban elsápadt.

-         Te… terhes vagy? – kérdezte ledöbbenve, mire én elnevettem magam.

-         Nem, de egyszer majd szeretnék gyereket. Akár többet is… Tőled.

-         Végül is, ha neked ez ilyen fontos. Megbeszélhetjük… - felelte halkan, mire én boldogan csókoltam meg pengevékony ajkait.

-         Szeretlek, és a feleséged akarok lenni – öleltem magamhoz, s boldogan szorítottam.

-         Khmm – köszörülte meg a torkát a háttérben Remus. - Talán az lenne a legjobb, ha én most távoznék.

-         Kikísérlek – mondtam, majd kibontakoztam az ölelésből, s Remus után indultam az ajtóhoz.

-         Sok boldogságot, Perselus – nevetett cinkos mosollyal barátom, majd eltűntünk a bejárati ajtó mögött, de előtte még láttam, ahogy párom megkönnyebbülten rogy le a kanapéra.

Boldogan öleltem meg odakint Remust, körülbelül ezer köszönömöt rebegtem el neki, amiért segített nekem Perselust féltékennyé tenni, és elintézni, hogy feleségül akarjon venni. Abban a pillanatban olyan boldog voltam, mint még soha. Egyedül azért éreztem magam kissé rosszul, hogy azt mondtam, Tonks érdekében volt ez az egész színjáték. Remusnak is felvetettem a problémát.

-         Most, hogy túléltem ezt az estét, talán tényleg meg kéne őt kérnem – nevetett huncutul, majd búcsút intett, s dehoppanált.

Még egy percig vidáman mosolyogva álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam: igazi mardekáros módszerekkel győztem le a Mardekár ház fejét, aki beleegyezett abba is, hogy feleségül vesz.

Kell ennél több?