Egy penna halk sercegése törte csak meg a néma csendet, ahogy megállás nélkül írta a végtelen sorokat. A hatalmas ablakon lomhán világított be a hold halvány fénye, a csillagok olyan aprónak látszódtak a messzeségben, mint ha ott sem lettek volna. Nem történt semmi, nem is volt várható, hogy bármi történni fog. Éppen ez volt olyan idegesítő a monoton írásban, nem lehetett tudni, mit hoz a következő perc, a következő sor miről szól. Mindössze egy valami volt biztos a csöndtől feszülten vibráló jelenben, a döntések súlyos terhe nehezedett az idős asszonyra; a kételyek nem hagytak számára egy pillanatnyi pihenést sem, a lelkiismerete egyre csak azt visszhangozta fejében: „Tovább, tovább, meg ne állj!”

McGalagony professzor vasakarata és vashite saját maga irányába meggyengülni látszott, amiről mások előtt váltig állította, hogy a lehető legtökéletesebb döntés, az szívében újabb és újabb kérdések megválaszolatlanságára utalt. Miért? Valamennyi kérdése így kezdődött, de ő maga nem lelte a válaszokat, csak tette, amit lelkének jobbik fele diktált. Hiába halt meg ez a jobbik, engedékenyebb fél már húsz évvel korábban, kérlelhetetlenül visszatért a szürke mindennapokba, hogy egy korábbi bűnét jóvátegye. S Minerva megpróbált mindent a hang kérésének megfelelően tenni, hiába súgta maradék racionalitása, hogy túl késő, hogy a méreg már olyan mélyen beitta magát minden egyes apró szövetbe, hogy kiszívni már nem lehet, mert a keserűség fel fogja emészteni valamennyi érzékszervet, hogy kínzó lassúsággal hasson a lélekre is, és perverz örömmel marja szét a szívet, mert így okozza a legnagyobb fájdalmat.

Az igazgatónő tudta, nem szabadna tovább folytatnia mindezt, hiszen ha minden rosszul sül el, akkor még nagyobb tragédiát fog okozni, mint ami annak előtt volt. Érezte, ha ő elbukna, azt fizikai képtelenség lenne elviselni, s megcsonkult lelke is több milliárd atomjára szakadna szét, mert bántja azokat, akik az ő szemében hősök. Mégis tovább kellett csinálnia, mert az eskü kötötte, az az eskü, melyet jobbik felének tett le, s ami még a túlvilágról is visszajárt hozzá, hogy behajtsa az ígéretét.

Minerva McGalagony borús tekintettel írt tovább, tudva, már nincs megállás…

Zuhogott az eső. Rengetegen sírtak, de ő képtelen volt. Annál sokkal mélyebbnek érezte a fájdalmát, mint hogy ennyi számára idegen ember előtt kiadja lelkének minden titkát, megossza a bánatát a többiekkel. Csupán egy ember vigasztaló ölelésére vágyott, egy személyt akart csak maga mellett tudni, akinek karjaiban kisírhatja magát. De az a férfi nem volt ott… mert nem lehetett.

Könnycseppek gördültek ki barna szemeiből, ahogy tudatosult benne, mit kell tennie, s mekkora áldozatokat kell meghoznia. Hiszen ha Harryt meg akarja menteni, valaki mást fel kell áldoznia. Szívét szét akarta tépni a bánat, de erősnek kellett maradnia… Harry miatt.

Másnap reggel gyönyörű napsütés köszöntött Roxfortra, ezt tükrözte a Nagyterem mágikus mennyezete is. Mikor Hermione belépett, újra és újra végigfutott testén az a kellemes bizsergés, amit már legelső alkalommal is érzett, de megfogalmazni, körülírni nem tudott. Kipihenve, a kellemetlenségekről látszólag megfeledkezve lépett a tanári asztalhoz, s foglalt helyet az igazgatónő mellett, aki egy apró fejbiccentéssel köszöntötte. A fiatalabb nő kedvesen elmosolyodott, pedig legszívesebben számon kérte volt McGalagonyon, hogy Piton mit keres az iskolában.

De nem tette.

Inkább öntött magának egy csésze kávét, majd jólesően beleszagolt, hogy érezze, amint kesernyés illata szétárad a testében, s érzékszerveit működésre ösztökéli. Nem kortyolt bele, visszahelyezte a kis tányérkára, majd hogy iható „varázsolja”, cukrot és tejet öntött bele, megkavargatta, majd hagyta állni.

Éppen egy szelet pirítóst vajazott, mikor egy feketébe öltözött, szemmel láthatólag teljesen éber is nyugodt férfi lépett az asztalhoz. A legtávolabbi részén foglalt helyet, s miután öntött magának a méregerős kávéból, úgy ahogy volt – feketén -, megitta. Hermione igyekezett tekintetét nem a férfi felé fordítani, de nem tudta megállni, hogy időnként ne pillantson Perselus felé.

Ahogy Piton épp a rántottáját ette, a nőt hívatlan emlékképek szállták meg, s filmkocka szerűen peregtek végig belső szemei előtt a jelenetek.

Ahogy a férfi karjaiban ébred egy szeretkezéssel töltött éjszaka után, ahogy kisimít néhány ébenfekete tincset a sápadt arcból, ahogy ajkai a vágytól remegve érintik a férfi száját. Ahogy közösen, némaságba burkolózva reggeliznek, de a helyzet mégis meghitt és tökéletes, ahogy egymáshoz bújva olvasnak a kanapén, vagy csak hallgatják a másik szívverését. Ahogy a férfi magához öleli, s olyan halkan suttogja a nő fülébe a bűvös szót, hogy abban sem lehet biztos, hogy meghallja…

Hermione megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a tudata, a zsebéből egy zsebkendőt kotort elő, hogy letörölje kikívánkozó könnyeit. Tudta, nem szabad a múlton rágódnia, mert az csak fájdalmat okoz, nem szabad arra emlékeznie, milyen fantasztikus is volt a férfi szeretőjének lenni. Egyszerűen nem szabadott, mert akkor érezte, amint a mérgezett tőr újra a szívébe mar, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki.

A nő tudta, a méreg ott van a testében, hogy belülről feleméssze, kínokat okozzon neki, de ő mégsem panaszkodhatott. Hiszen azt kapta, amit megérdemelt cserébe azért, mert valakit megmentett, de azt fel kellett áldoznia, akit szeretett. A szeretőjét…

Perselus érezte, hogy egy tekintet minden rezdülését követi, míg elfogyasztja reggelijét, s azt is tudta, hogy kié az a borzasztó mélységeket feltáró sötétbarna szempár. Nem értette Hermionét, valójában sosem értette meg, de ahhoz túl büszke volt, hogy ennyi év után odaálljon elé azzal, hogy beszéljék meg. Nem, ez nem illet a rettegett Perselus Pitonhoz, még akkor sem, ha az az átkozott boszorkány egykoron ismerte minden gondolatát, minden mozzanatát, minden érzését. Hiszen ő hagyta neki, ő osztotta meg vele abban a reményben, hogy örökre együtt maradnak.

A férfi azóta már ezerszer megbánta naivságát, hogy elhitte a nő minden hazugságát. Éppen ezért nem tudta mire vélni a sanda oldalpillantásokat, majd azt a heves fejrázást, amit produkált, s a sebtében letörölt könnycseppeket. Újra eszébe jutottak az előző napi szavak:

-… aggódtam magáért, gondolkoztam azon, hogy mi van önnel, jól van e, csak azért, mert a lelkiismeretem ezt diktálta, a szívemről nem is beszélve. De most rá kellett jönnöm, hiba volt és fölösleges időpocsékolás

Perselus szerette volna azt hinni, hogy a szavak azt jelentik, hogy a nő is érzett iránta valamit, nem csupán gyűlöletet, s lenézést. Gondolatban ezerszer és ezerszer megrótta magát érzelmei megzabolázatlansága miatt, s újra csak az öregedés számlájára fogta, de ahogy az asszony kissé zaklatottan kimenekült a teremből, belsőjében felkiáltott egy hang:

- Bízz meg benne kicsit jobban, s beszélj vele!

„Merlin szerelmére, nem fogok saját magammal vitatkozni!”

Perselus mégis ezt tette, saját racionális és irracionális fele feszült egymásnak a vitában, hogy mi is lenne a leghelyesebb döntés, mígnem végül lelkiismerete kénytelen volt elkönyvelni a vereséget a büszkeséggel szembe, s hagyta, hogy az évek óta tartó önmarcangolás folytatódjék. Mégis, Piton professzor valahol mélyen tudta, ez nem mehet így a végtelenségig, mert akkor még a végén a Szent Mungo zárt osztályán végzi skizofrénia gyanújával.

Harry Potter egykedvűen kavargatta kávéját az íróasztalánál ülve, s üveges szemmel meredt maga elé. Felkavarta őt az előző este, ahogy feleségét a temetőben találta előző felesége sírjára dőlve és zokogva. Nem értette, mi fordította ki ennyire Hermionét önmagából, hiszen legutoljára éppen Ginny temetésén látta sírni, akkor is mindössze csak néhány könnycseppet. Mégis, a nő hiába volt a legjobb barátja túl azon, hogy házasságban éltek, Ginny halála óta szinte soha nem osztotta meg vele érzéseit, sem az örömét, sem a bánatát.

Ahogy jobban utána gondolt, Hermione soha nem is mutatott ki semmilyen érzelmet, egy áthatolhatatlan álarcot vont érzelmei köré, mely jótékonyan elfedte azt az igazi nőt, aki volt egykoron. Sohasem sírt, nem is nevetett, talán mosolyogni is csak olyankor látta, mikor a kicsi Romolát ringatta a karjában. De nem, valóban nem, Hermione sosem volt boldog.

Harry igyekezett ezt mindig annak a számlájára fogni, hogy felesége rengeteget veszített a háború folyamán, hiszen meggyilkolták a szüleit, elvesztette Ront, majd Ginnyt, de a szíve mélyén tudta, még nagyobb tragédia történt, ami az asszony megkeseredéséhez vezetett. Tudta ezt akkor is, ha Hermione hevesen tagadta is, tudta, hiszen Romola volt rá az élő bizonyíték. Hiszen az a szeretet, amivel körülrajongta a kislányt, csak neki szólt, másnak már nem maradt hely a szívében.

A férfit egy halk kopogtatás húzta vissza a való világba, s mikor felpillantott, egy mosolygó fejjel találta magát szembe.

- Helló, Harry! Hogy s mint vagy? – kérdezte a negyven év körüli férfi, majd mielőtt Potter bármit is mondhatott volna, leült a szemközti fotelbe.

- Szia, George! – válaszolta monoton hangon, majd felállt, hogy tölthessen maguknak valami italt. – Megvagyok, csak mostanában sok a munka – felelte fáradtan a férfi, közben egy whiskyvel töltött poharat nyomott barátja kezébe. – Na és nálatok mi újság? – kérdezte, majd nagyot kortyolt a maga italából.

- Csak a szokásos, mint ilyentájt mindig. Azt hiszem ez nálunk már hagyomány így augusztusban. Anya állandóan sír, magába fordul és nem lehet vele beszélni. Hiába mondjuk neki, hogy ennyi év után már hiába minden, nem kapja vissza sem apát, sem Ronniet, sem Ginnyt, tudod milyen – vonta meg a vállát George, majd ő is ivott az alkoholból.

- Még mindig gyűlöl engem, ugye? – kérdezte halkan Harry, előre tudva, mi lesz a válasz.

- Igen, attól tartok, örökre. Nem tudja neked megbocsátani, hogy alig két hónappal a lánya halála után már is más nőt vettél feleségül. Azt meg pláne nem, hogy rögtön gyereketek is született.

- Sajnálom, hogy így áll a helyzet, de a múlton már nem tudok változtatni – mondta keserűen Harry, mire George megértően bólintott.

- Nem is kell, a lehető legjobban döntöttetek Hermionéval, hogy újra akartátok kezdeni az életet, én megértem a döntéseteket…

Harry szíve fájdalmasan dobbant a gondolatra, hogy George aligha értheti meg, amikor még ő maga sem értette. Hiszen nem volt mit újra kezdeni, csak menekülhettek az árnyak elől, s az ő házasságuk minden volt, csak boldog és szerelemmel telt nem. Talán az egyetlen ok, amiért még nem döntöttek a válás mellett, az Romola volt, na és persze a több évtizedes barátságuk. Mert a tűz, amivel Harry egykor szerette a nőt, már rég nem égett, felesége keserűsége kioltotta. Mára már neki is csak a mételyként benne élő lelkiismeret furdalás maradt, amiért a halálba kergette Ginnyt. Mert tudta, számára ez a meddő élet a büntetés az elkövetett hibákért.