Ismertem egykor egy férfit, aki más volt, mint a többi.

Évek teltek el az első találkozásunk után, mire az érzéseink szerelemmé értek. Szerelem volt, lángoló, eszelős, rövid.

Titkok övezték, senki sem tudott semmit a bennünk pusztító szenvedélyről. Csak Ő és én.

Addig tartott, míg a legtöbb hazugságokba ágyazott, lehetetlen kapcsolat. Ez a férfi más volt, mint a többiek. Szavakkal le sem lehet Őt írni, látni sem elég. Meg kell ismerni, mert anélkül csak megvetéssel, haraggal, legfeljebb szánalommal lehetünk iránta.

Én ismertem. Minden egyes rezdülését, amikor meztelenül feküdtem a karjaiban, minden apró hóbortját reggeli ébredéskor, minden gúnyos szava mögött a valódi jelentést.

Ismertem őt, és nem csak a szokásait, hanem a lelkét is.

Szerettem, talán Ő is viszont szeretett engem.

Mégis rövid volt…

A rózsaszín köd hamar eloszlott szemeim elől, talán még egészen le sem szállt, mire távoznia kellett. A világ ellenünk volt, az érzéseink ellen. Nem önakaratunkból mentünk szét, de talán csak idő kérdése lett volna akkor is, ha nincs igazságtalan igazságszolgáltatás.

A forró szenvedély lassan kihűlt. Tovább kellett lépnem, holott várhattam volna rá. Csak egy élet állt közénk.

Ismertem egykor egy férfit, akit szerettem. Ma már mégsem az ő oldalán hajtom álomra fejem esténként. Férjem van, családom. Mégsem ismerek már senkit, csupán a tapasztalat ismételteti a mindennapokat.

Rengeteg ember vesz körül, én mégis magányosan állok a semmiben. Egy szerelem elhomályosodott emléke ég bennem, és a fájdalom, hogy ismeretem azt a férfit. Csak Őt…

Ismertem egykor egy lányt, aki más volt, mint a többi.

Évek teltek el az első találkozásunk után, mire úgy mertem rá pillantani, mint egy nőre. Valójában csak egy gyerek volt. Mégis egymásba szerettünk, lángolóan, eszelősen, de kevés idő jutott nekünk.

Titkok, hazugságok, csalások között teltek a szenvedélyes hetek.

Nem tartott sokáig, csak, mint a legtöbb kapcsolat háború idején. De ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megismerjük egymást. Más volt ez a lány, mint akikkel korábban találkoztam. Meglepődve kellett magamnak is bevallanom, éveken át félreismertem. Nem lenézéssel, féltékenységgel szabad rá tekintenie bárkinek, hanem csodálattal.

Volt szerencsém megismerni milyen, mikor elmélyülten merült egy érdekes könyvbe, vagy megpróbált a lehető legösszeszedettebben koncentrálni egy feladatra, vagy akár csak békésen pihent a karjaiban meztelenül-izzadtan egy szeretkezéssel teli éjszaka után.

Ismertem Őt, de nem csupán a reakcióit, hanem a gondolatait is.

Szeretett engem, s a magam csöndes módján én is szerettem Őt.

Mégis, mindössze néhány hónapig tartott.

A boldogság amilyen nehezen talál rá az emberre, oly hirtelen is tűnik el. Talán még előttünk állt volna néhány csodás év, talán lett volna esélyünk, de a világ gondoskodott róla, megkapjam a méltó büntetésemet.

A lángoló tűz lassan csitult, majd teljesen kihűlt. Nem reméltem, hogy vár rám. Nem is szabadott neki…

Ismeretem egykor egy lányt, akit szerettem. Ma mégsem vonhatom a karjaimba, hogy hallgassam a szívdobbanását. Már csupán a magányt ölelhetem, s a képzeletem torz játékaként visszhangozhat fülemben édes nevetése.

Nem vesznek körbe emberek, csupán árnyak. Gúnyosan nevetnek rajtam, ahogy én tettem egykor másokkal. A börtön hideg kőfalai ölelnek, és suttogják szívet szaggatóan a kegyetlen igazságot.

Szerettem egy lányt. Csak Őt…

Máté Péter: Volt egy szerelem

Volt egy szerelem, ennek éltünk ketten.
Volt egy szerelem, ez volt minden percem,
ez volt a világ.
A Hold, s a tenger, puha árnyak a fák,
mindez hol van már? Megölte a tél,
meghalt a világ.

Már tudom, hogy más a szerelem,
nem örök nyár, nem végtelen ölelés,
hisz vége már.

Régvolt szerelem, már csak bennem él.
Elmúlt szerelem, árnyék és a fény,
régen messze jár.

Már más itt a táj, idegen szó,
idegen kéz, mely ölel át, s az esti szél
rád nem talál.

Régvolt szerelem, soha nem jön vissza már,
ráborult az éj, halvány lett a fény,
és rámszállt a magány.