Fogalmak, melyeknek nem értem a jelentését, csak tudom, hogy léteznek, de az én szótáramból hiányoznak. Nélküled már nincs is esélyem megismerni, mit jelentenek. Elmentél, itt hagytál, és ez nagyon fáj, jobban mintha megöltél volna akkor, pedig tudom, az én hibám. Sohasem mondtam ki, hogy mit gondolok, mit érzek. Azt hihetted, még mindig úgy érzek, mint az első napon, de én akkor sem gyűlöltelek. Foghatnám ezt is apámra, de nem hazudhatok neked még most is. Csak én tehetek róla, jégcsap voltam, vagy kegyetlen és rideg. Hogyan szerethettél, hogyan lehetett? Bárcsak elmondanád nekem. A szívembe, mintha tört döfnének, gyenge vagyok és sebezhető, mert tudom, ezt már nem teheted.

Fogalmak, melyeket talán most értek meg, mégis tőled tudom meg a választ a kérdéseimre. Szeretni, istenem, mennyire szerettelek, és csak most jövök rá, hogy nem mondhatom el neked. Egy világ választ el tőled, egyetlen szerelmem, és tudom, számomra a halál sem lenne megváltás. Mert míg te a mennyek országában vagy, én addig a pokol tüzén égnék, míg már csak a hamvaimat repíthetné a szél. Félelem és gyengeség, egy olyan nemes család leszármazottja, mint az enyém, honnan is érthetné a szavak jelentését. Pedig félek. Félek a holnaptól, a holnaputántól, és minden egyes napfelkeltétől, mi lesz velem nélküled, lesz e még valaha helye bárkinek a szívemben, vagy elemészt a magány és az üresség, mely e szörnyű, kínzó testrészem helyén talált most menedéket. Gyáva is vagyok kedvesem, mindig is az voltam. Könnyebb volt téged bántani, mint bevallani az igazat. Magamnak is hazudtam, és most gyötör a lelkiismeretem. Én öltelek meg, az én hibám. Bocsáss meg nekem, drága kincsem.

Mikor először mondtad, hogy szeretsz, az arcodba nevettem, és mindenkinek gúnyosan meséltem, hogy milyen szerencsétlen is vagy. És sajnos, az az igazság, hogy az is voltál, mert rosszul választottál, beleszerettél az ellenségbe. Nem engedtem neked, hogy segíts, hogy is nézett volna ki, ha te segítesz rajtam. Akkoriban a büszkeségem mindennél fontosabb volt, bárcsak elővettem volna a jobbik eszemet. Eltaszítottalak magamtól, de te ezt nem hagytad, mellettem voltál mindig, támogattál, szinte fogtad a kezemet, mint a kisgyermeknek az anyukája. Meg tudsz nekem bocsátani? Abban a pillanatban jöttem rá, mit is érzek irántad, amikor elvesztettelek. Nekem kellett volna meghalnom, nem neked egyetlenem. De nem. Neked bizonygatnod kellett a szerelmedet, pedig nekem kellett volna. Vakmerő voltál, és az átok elé ugrottál, hogy megmentsd az életemet. A karjaimban tartottam élettelen testedet, és még mikor a szíved az utolsót ütötte is, akkori is úgy néztél rám, mint az előtt. Nem hibáztattál, meghagytad nekem az önsajnálatot.

Megleckéztettél, és tanítottál is, de sajnos túl későn értettem meg mi volt a lecke lényege. Az utolsó pillanatban is lehetett látni szemedben a szerelem lángját, bár már éppen csak pislákolt, az én szívemet még fel tudta melegíteni, hogy aztán az erős szélvihar eloltsa az utolsó pislákoló lángocskát is. Ahogy fogtalak, rájöttem a megoldásra, megértettem, mit jelent szeretni. Könnyek szöktek a szemembe életemben először, végigcsorogtak az arcomig, mintha azt akarták volna, hogy fulladjak bele. Gyönyörű arcodra potyogtak szemem keserű nedvei, lemosva a vért halvány ajkaidról. Barna hajad lágy hullámai, még ekkor is ugyanolyan selymesek voltak, mint egykoron. Nem bírtam megállni, hogy szép szádról ne lopjak egyetlen csókot. Az elsőt és az utolsót, de a legszebbet, mit valaha adtam.

Még most is látom álmomban kecses testedet, vidám mosolyodat, gesztenyebarna szemeidet, ezek az egyetlen emlékeim rólad, melyek nem lehetnek örökek, senki sem szabályozhatja az álmait, és félve alszom el, hogy ugye veled álmodok e ma is, és rettegve nyitom ki hajnalhasadtával a szememet, remélve látlak még valaha. Ha máshogy nem is, talán ott még megbocsátasz nekem.

Bocsáss meg, mert szeretlek, Hermione.