Mikor Hermione reggel felébredt, lányát már nem találta maga mellett. Gondolta, minden bizonnyal visszament a saját szobája, hogy a tanévkezdéshez kellően friss és üde, na meg felkészült – mint anyja volt mindig is – legyen. A nő még néhány percre visszadőlt párnájára, s hagyta, hogy gondolatai szabadon átszőjék agyát, szívét, lelkét.

Szörnyű álma volt az éjszaka – vagyis nem az álom volt olyan borzalmas, hanem az ébredés. Kiábrándító volt reggel arra felnyitnia a szemeit, hogy mindaz, amit az éjszaka folyamán látott, csupán titkos vágyait fejezték ki. Hogy igazi, őszinte családja legyen, nem Harryvel, hanem Perselusszal. Hermionét egyre jobban nyomasztotta a saját lelkiismerete, hogy hazudik maga körül mindenkinek, legfőbbképpen azoknak, akiket pedig tiszta szívéből szeret.

Nem is a hazugság ténye készítette őt ki ennyire az évek folyamán, mint inkább az, hogy ezzel nem csak magát ítélte fájdalmas vezeklésre a tettei miatt, hanem a többieknek is át kell élnie a keserűséget. Romola helyzete fájt neki a legjobban, akinek fogalma sincs arról, hogy ki is ő valójában, aki hazug világba született, és még hazugabban kell, hogy felnőjön. Vajon mit szólna az az ártatlan kislány, ha kiderülne, nem a hős Harry Potter az apja, hanem a mindenki által bűnösnek vélt Perselus Piton, Dumbledore gyilkosa? Mit érezne, ha a szentnek hitt anyjáról megtudná az igazat, hogy közel sem egy szent, hanem mások boldogságának romba döntője?

Rettegett előre a pillanattól, amikor mindenre fény derül.

-         Bár sose jönne el az a nap! – sóhajtotta, s szeméből egy könnycsepp gördült ki.

Perselust kissé rosszul érintette a tudat, hogy rögtön első óráján szembe kell néznie Hermione Granger lányával. Sebesre marta már szívét éjszaka a gondolat, hogy nem volt elég, hogy a nő a kapcsolatuk végeztével hozzáment Potterhez, hanem még gyereket is szült neki. Az óra folyamán volt lehetősége még alaposabban megfigyelni, hogy a kislány kiköpött anyja. Éppen olyan eszes, szorgalmas – talán túlságosan is -, mint Hermione volt világ életében. És ami a legszörnyűbb volt az egészben, hogy legalább olyan szépnek is tartotta barna szemeivel, göndör fürtjeivel.

„Csak ne fekete lenne, mint Potternek!” – morgolódott magában, s kínosan vigyáznia kellett, érzései nehogy meglátszódjanak az arcán.

Romola jól nevelt, életvidám gyermeknek látszódott, egyértelműen kivehető volt pozitív kisugárzásából, hogy boldog élete volt eddig, és nem háború idején kellett felnőnie, mint az anyjának.

„Ő minden bizonnyal nem fog egy gyűlölt férfi karjaiba feküdni csak azért, hogy szórakozzon rajta, hogy az belé szeret, majd ott hagyja őt, mintha mi sem történt volna.”

Perselus nem tudta, miért nézi ezt a kislányt többnek annál, mintsem az anyja volt, de képtelen volt róla rosszat feltételezni. Talán ezért fájt neki még jobban, hogy Potter lányáról van szó, annak a férfinak a lányáról, aki elvett tőle mindenkit, aki valaha közel állt hozzá. Lilyt, Dumbledore-t, Hermionét. És még a szebb jövő reményét is.

Mindaz, amit előző este megfogadott, lehetetlennek bizonyult, hogy képes lesz megvalósítani. Nem érzett magában kellő erőt ahhoz, hogy bántsa a kislányt csak azért, hogy azzal Hermionénak okozzon fájdalmat. Hiszen Romola mit ártott neki? Arról nem tehetett, hogy kik a szülei…

Perselust meglepte saját gondolatmenete, hiszen korábban sohasem gondolkozott ilyeneken, hanem kivétel nélkül, aki bántotta őt, azt ő is bántani akarta akár még a hozzá legközelebb álló személyt is felhasználva. Ezt a kislányt még is képtelen volt. Mikor egy pillanatra elkapta a tekintetét, abban Hermionét látta visszatükröződni, majd mégsem. Mindössze egy pillanat volt, majd a következőben önmagát, Perselus Pitont. Dühösen fordította el tekintetét Romoláról, mert úgy érezte, kezd beleőrülni ebbe az egész helyzetbe.

Képzelődik, és olyat akar látni, ami a legnagyobb hazugság. Azt akarja látni, hogy ennek a gyermeknek semmi köze sincs Harry Potterhez, hanem rá hasonlít. Azt akarja hinni, hogy ez a kislány az utolsó reményfoszlány, mellyel a Hermionéba vetett szerelmébe kapaszkodhat. Hinni akarta, hogy még semmi sincs veszve, habár tudta, soha nem is volt esélye a nő szerelmére.

Lassan teltek a hetek, hónapok. Hermione megkönnyebbülve vette tudomásul, Perselus messziről elkerüli a társaságát, nem kínozza sem őt, sem a lányát. Kimondhatatlan örömmel töltötte el a gondolat, talán csak ő reagálta túl az egész helyzetet, és képesek a férfival úgy eléldegélni egymás mellet, hogy az újabb tragédiába torkollna. Talán mégsem kell azon aggódnia többé, hogy valaha színt kell vallania akár a lánya, akár Harry előtt, és töredelmesen bevallani nekik a bűnét.

Töprengéséből a tanári ajtajának halk nyikordulása zökkentette vissza a valóságba.

Megkövülve vette észre, hogy Perselus Piton lép be a helyiségbe, s kettejükön kívül senki más nem tartózkodik még csak a közelben sem. A férfi mindössze egy röpke pillanatra nézett csak rá, majd mintha mi sem történt volna, leült az egyik fotelbe, és elmélyült néhány dolgozat olvasásában.

Hermione kényelmetlenül érezte magát, nem tudva, mit kezdjen a helyzettel, mégis visszatért korábbi munkájához, és közben ügyelt, gondolatai nehogy ismételten elkalandozzanak lelkiismereti irányokba.

-         Meglepően jók az eredményei Miss Potternek – szólalt meg egyszer csak Piton, ami alapos rémületet okozott a nőnek. Hát most kezdené el a bosszúhadjáratot?

-         Soha egy percig sem kételkedtem benne, hogy ezt bárki máshogyan ítélné meg – válaszolta dacosan felszegett fejjel Hermione, mire Perselus gúnyosan felhúzta szemöldökét.

-         Oh, a szülői büszkeség. Mintha már valahol hallottam volna róla, hogy ez teljesen normális. Netán Potter is hasonlót érez?

-         Természetesen ő is büszke Romolára – felelte jéghideg hangszínnel a nő, a férfi pedig örömtelenül nevetett rajta.

-         Pedig szemmel láthatóan nem tőle örökölte a képességeit. És hogy őszinte legyek, Granger, nem is tőled. Ő jobb, mint te valaha is voltál. Minden tekintetben – mondta kegyetlenül Piton. Hermione arca kipirosodott, de közel sem a dühtől, mint Piton hitte, hanem a szégyentől. Szégyenérzet áradt szét a lelkében, amiért most sem képes megmondani, a férfi arcába üvölteni, hogy Romola az ő lánya, és kísértetiesen őrá hasonlít. Helyette csak néhány halk szó hagyta el ajkait:

-         Romy igazi apja lánya.

-         Akkor Potter nagyon titkolhatta az évek során, hogy mit tud – gúnyolódott tovább Perselus, jól esett neki, hogy a nőnek fájnak a szavak, amiket mond. Csak fájjon, nem baj az, de legalább enyhítené az ő fájdalmát is.

-         Nincs rá szükség, hogy Harryt ennyi év elteltével is gyűlöld, ha valakit utálni akarsz, akkor utálj engem! De Harryt és Romolát hagyd ki a mocskos kis játékaidból. Leginkább a lányomat, mert ő nem ártott neked semmit! Igen, jól mondtad, ő jobb, mint én valaha is voltam, ő nem érdemli meg, hogy bántsák. Bántanák őt éppen eleget, ha megtudnák róla az igazságot! – üvöltötte Hermione a férfi arcába, s csak mikor már kissé lenyugodott, jött rá – a férfi megkövült arcát látva -, mit is mondott az imént.

-         Továbbra is hazugságokban éled az életedet, igaz? Látod, éppen a te ártatlan, és tiszta gyermeked látja majd kárát annak, ha valaha kiderül, hogy az anyja milyen egy romlott teremtés. Legalább Ginevra halálát már feldolgoztad? – adta meg a kegyelemdöfést a férfi, majd merev arckifejezéssel kisétált a tanári szobából.

Hermione zokogni kezdett, mert tudta jól, hazugságokban él, és nem csak önmagának próbál hazudni azzal, hogy így van jól, hogy Romolának nem mondja meg az igazat, hanem a világnak is hazudik, mert elhiteti velük, hogy ő boldog. Átkozott álarcot hord, mely azt hazudja a világ szemébe, hogy Harry Potter feleségének milyen boldog élete is van. Közben egy végtelen hazugságban éli a nyomasztó, lelkifurdalással átszőtt mindennapokat.

Romola világ életében tudta, hogy valami nagyon nem stimmel a szülei házasságában, hogy az anyja szörnyen boldogtalan, és nem szereti az apját, ráadásul nagyon kicsi volt még, mikor az apját először kapta rajta, hogy egy másik nő fényképét csókolgatva sír, mikor már azt hiszi, mindannyian alszanak. Ő már akkor biztos volt benne, hogy a szülei szörnyű titkokat őrizgetnek, ő azonban sohasem vonta ezért őket felelősségre, mert tisztában volt vele, mindezzel neki akarnak megfelelő életet biztosítani.

A néhány perccel korábban hallott vitatkozás pedig egészen egyértelművé tette számára, anyja kezd összeroppanni a terhek súlya alatt. A láthatatlanná tévő köpeny menedékéből némán figyelte a jelenetet - aminek próbált minden apró rezdülését mélyen elraktározni a fejében -, majd tétlenül nézte anyja könnyeit, és nem tudta, mit is tegyen.

Egy pillanatig sem hibáztatta a nőt, amiért nem volt vele őszinte, s nem is vélte úgy, hogy joga lenne bármiért felelősségre vonni, hiszen mindent érte tesz, ám mélyen felkavarta a tény, hogy a számára nagyra tartott Piton professzornak bármi köze lehet anyja múltjához. Elképzelni sem tudta, mi lehet az a szörnyű titok, ami megváltoztatná olyan mértékben őt az emberek szemében, hogy azért minden a visszájára forduljon, de nem is érezte magát elég felkészültnek ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a problémával, ha azt imádott anyja a tudomására hozná.

Maradtak számára a kétségek és a kellemetlen, szorító érzés, hogy az igazság egyszer felszínre bukik, és a szépen hazugságban ringatott világa foszlánnyá lesz. Nem akarta, hogy utána anyja ne tudjon a szemébe nézni, biztosítani akarta, hogy ha őszinte akar lenni hozzá, ő nem lesz rá mérges, meg fogja érteni, bármilyen kegyetlen hazugságnak is az áldozata.