Epilógus:

Perselus másra sem vágyott a kietlen este, mint végre megfejtse az évek óta benne motoszkáló talányokat. Miért kellett mindennek ilyen más módon alakulnia? Válaszokat akart, de úgy hitte, az egyetlen, aki felelhetne, már nem él.

Lassú léptekkel sétált végig a temetőben.

Tekintete fájóan révedt a napsütötte horizontra. Úgy tetszett számára, mintha nem is a fénylő égitest, hanem lánya mosolyogna felé. Édesen, nyugtatón, szeretetteljesen. A kislány, akinek a szavai ott zengettek a férfi fülében minden egyes nappal, minden álmatlanul töltött éjszakán.

Mikor az egyszerű kis sírhoz ért, megtörten borult térdre a földhányás mellett. Kicserélte a már elszáradt virágokat frissekre, s hosszan, elgondolkodva nézte a földet.

A földet, amelyben ott nyugodott a lánya.

Sokszor eszébe jutott a szörnyű kép, ahogy színtelen arccal, átharapott nyakkal a karjaiban fekszik Hermione és… a szíve már nem dobban többé. Soha.

Ő olyan okos volt, biztos meg tudná mondani, miért alakult így minden.

- Apa…

Ő tudná, hogyan kell feldolgozni a tragédiát.

- Apa…

Ő boldog lenne, még akkor is, ha ő nincs mellette.

- Apa…

Miért hallja mindig a lány hangját? A lelkiismerete szólna?

- Apa!

Perselus az éles hangra meglepődve kapta fel a fejét. Ő volt az, imádott lánya.

- Te aztán semmit nem változtál az elmúlt években – mondta lágy hangon Hermione, mire a férfi hitetlenkedve fúrta tekintetét az egykor barnán-okosan csillogó szemekbe. – Éppen olyan megkeseredett vagy, mint régen.

- Szellem vagy? – Perselus hangja hitetlenül csengett, mire a lány kedvesen elmosolyodott.

- Nem, amolyan oltalmazó tündér vagyok. Sok éve, mikor nekem szükségem volt arra, hogy valaki adjon egy lökést számomra, én is találkoztam eggyel, Tearával. Most azért vagyok itt, mert neked is szükséged van egy kis segítségre.

- Nekem arra van szükségem, hogy visszakapjam a lányomat! – morogta Perselus, s szemeiben mérhetetlen fájdalom gyulladt.

- Én mindig ott leszek neked… a szívedben. – Mosolygott Hermione, s gyöngéden végigsimított a férfi arcán.

Perselus mondani akart valamit, de a tündér már nem volt sehol, láthatatlanul tovatűnt. Kérdezni akart tőle annyi mindent, mert hitte, hogy a lány felelhet neki, de elment, mielőtt kérdezhetett volna.

Valahogy mégis megnyugvással töltötte el, hogy a szeretet, ami összekötötte őket, örökre ott ég a szívében.

Érezte még az arcán a hűs, szeretetteljes simogatást, s fülében csengett a bársonyos szó:

- Apa.