Mikor kicsi voltam, az volt minden vágyam, hogy soha ne kelljen felnőnöm, boldog gyerekkorom volt, szerető szülők és egy jófej öcs. A világ legszerencsésebb gyerekének éreztem magamat, hisz meg volt mindenem, amit csak akarhattam; azt hittem ez egy tündérmese, de rá kellett jönnöm, mint minden, ami eleinte szép, azt egy idő után magába zárja a köd, és feledésbe merül, ami boldog és csodálatosnak hitt volt.

Egy nyolc éves gyerek nem tudhatja a problémákat, hisz még nem gondolkodik úgy, mint egy felnőtt, csak valami a legrejtettebb zsigereiben motoszkálhat. Olyan, mint mikor egy ember csak a szíve legmélyén érez valamit, aminek még ő se tudja a jelentését, de egy gyerek csak sejtheti a bajt, mégsem tudja megfogalmazni. Én sem tudtam, épp csak egy hang suttogta nekem, már semmi sem lesz olyan, mint régen, valami örökre megváltozik. Szinte tudtam, örökre lezárom életem egy szakaszát. Ez a nap olyan meglepő volt, hisz egy teljesen átlagos délutánnak indult.

Az öcsém, Josh és én kint játszottunk a kertben, vidámak voltunk és szertelenek. Mikor kellően elfáradtunk, odamentünk a szüleinkhez, akik éppen beszélgettek. Láttam a szemükben valami fájdalmasat, amitől megborzongtam, bár akkor még fogalmam sem volt, mit jelent az a tekintet, csak azt éreztem, hogy a feszültséget tapintani lehet kettejük között. Gondoltam, megint csak összekaptak valamin – ami elég gyakori volt -, és estére megint szent lesz a béke. Mikor rákérdeztem, mi a baj, ők csak annyit mondtak, hogy beszélgettek, és én naiv hittem nekik. Nyugodt szívvel mentem be a nappaliba, hogy a tévé elé heveredjek – származásom ellenére is ez volt a kedvenc szórakozásom -, és megnézzek valami buta dél-amerikai sorozatot, amiknek mindig happy end a vége. Azt hittem, az élet is ilyen, ha valami baj történik, gyorsan jön a jó is, és nem történhet semmi rossz. Ezt a baklövést, hogy én mekkorát tévedtem, de ugyan, egy nyolc éves gyereknek ki magyarázza meg, hogy az élet nem így működik, főleg abban a tekintetben, hogy boldog véget ér.

Mikor vége lett, és az utolsó képkocka is eltűnt, elégedett és boldog voltam, mert a két szerelmes egymásra talált. Nem örülhettem sokáig, mert az én életem ekkor vett 180 fokos fordulatot. Szüleim és kisöcsém léptek be a szobába, apa szemei elfátyolosodtak, amitől újra rossz érzésem lett, sejtettem, még nem békültek ki anyával. Aztán megszólalt, és a hangja még inkább meggyőzött a gyanúmban, fájdalmasan csengett, és a szavak, amiket mondott, azóta is gyakran kísértenek álmaimban.

-         Gyerekek, édesanyátok úgy döntött, eljött az ideje egy új korszak kezdetének, előre bocsátom, ez az ő döntése, szóval az van, hogy vége, elválunk… - hangja elcsuklott, és egy kövér könnycsepp gördült ki a szeme szegletéből, végig buckándozott az arcán, hogy aztán az ajkai sarkánál eltűnjön.

-         Higgyétek el, ez így lesz a legjobb nekem is és nektek is. Legalább nem hazugságban nőtök fel, és bár még gyerekek vagytok, nektek is itt az ideje, hogy megismerjétek, mi is az a fájdalom, mert felnőttfejjel nem szaladgálhattok mindenhova segítségért! – vágta a fejünkhöz anyánk, és ezeket a kegyetlen szavait soha sem fogom elfelejteni, ahogy elvárja tőlünk, hogy szenvedjünk, csak azért mert ő szenvedett. Bár sohasem mondta, de én tudom, hogy a szíve legmélyén kínozta valami. Egy könnycseppet sem ejtett, mindig is a jégcsaphoz hasonlított, most sem lágyult meg a szíve, de a testvérem és én már zokogtunk.

Apát is sírni láttam, őt, akiről mindig is azt hittem, kemény külsőre és belsőre is, nem tud sírni, mert ő férfi. Tévedtem, bár azt mondják az emberi dolog, de belsőre ő is éppolyan gyenge volt, mint egy kisgyerek. Nem értettem mi történt pontosan, mit jelent az, hogy elválni, más miatt sírtam, a szó, amit anya mondott. Fájdalom. Ez jobban fáj, mint az, hogy széthullik a család. Az ember csak felnőtt fejjel érti meg, mit jelent, ha elszakítanak tőlünk valakit, aki nagyon fontos a számunkra, akit szeretünk. Márpedig mikor már azt hittem a válásnál rosszabb nem jöhet, anya még rátett egy lapáttal, és hallottam zord hangját, amit remélem, egyszer el tudok felejteni.

-         Itt hagyom New York-ot, hazaköltözöm Londonba, ott volt mindig is az otthonom, még ma indulok. Josh-t magammal viszem, ő még kicsi, mellettem a helye, szüksége van szeretetre – jelentette ki anyám, majd beállt a kínos csend, s távolról hallottam csak a hangomat, amint kitört belőlem az elkeseredett düh.

-         És mit gondolsz, nekem nincs szükségem szeretetre? – ordítottam magamból kikelve.

-         Te mindent megkapsz apádtól, de leginkább, amit a legjobban szeretsz, a pénzt, egyébként sem vágytál sohasem a szeretetemre, miért is vinnélek magammal, hiszen te pont olyan vagy, mint az apád, egy számító dög! – hangjában csengett a gúny, amit még apa is megirigyelt volna, míg én kínomban zokogtam, nyeltem a könnyeimet.

-         De igenis vágytam rá, csak te mindig olyan vak voltál, hogy nem vetted észre. Azt hitted, csak azért bújok hozzád, mert valamit vetetni akarok, pedig nem. Csupán azt akartam, hogy engem is szeress, ne csak Josh-t. Én szerettelek, anya, de most már gyűlöllek, csak annyi közöm van hozzád, hogy megszültél, de neked még ez is fölösleges tett volt, tudom, hogy ki nem állhatsz, mert én olyan vagyok, mint apa. És tudod mit, nem vagy többé az anyám, csak egy sötét folt a múltamban! – ez a dühkitörésem olyan szempontból hatásos volt, hogy az anyám köpni-nyelni nem tudott, de a keze nem mondott csődöt. Válaszul egy hatalmas pofont kaptam, ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat, és hátra estem, a fejem meg koccant a dohányzóasztal sarkával.

-         Neee! – hallottam még Josh üvöltését, de már nem emlékszem semmi másra.

-***-

Mikor az ájulásból magamhoz tértem szörnyen hasogatott a fejem, homlokomon egy nedves anyag volt; körülnéztem, a saját szobámban voltam, az én ágyamban feküdtem. Körülnéztem a helyiségben és apa gondterhelt tekintetével találtam szembe magam, amint a fotelben ült. Láttam rajta, milyen szomorú.

-         Elmentek – mondta ki halkan a szót, amitől olyan rettenetesen féltem, majd szorongani kezdtem. Láttam, hogy apa megint könnyezik, bár úgy tett, mintha csak valami belement volna a szemébe, de engem nem tudott átverni. Odamásztam az ölébe és magamhoz öleltem, majd a fülébe suttogtam, ami először az eszembe jutott.

-         Minden kezdet nehéz, de majd együtt megoldjuk – hangom halk volt, de ő tisztán értette, s még jobban magamhoz szorítottam, s ő is összefonta a karjait a hátamon.

Együtt sírtunk, sirattuk a múltat, könnyeztük a jelent és vártuk a szebb jövőt. Már nem is tudom meddig, de hosszú órákon át ültünk ott együtt, míg álomba sírtam magam. Így utólag be kell vallanom magamnak is, azon az estén kerültünk apával először ilyen közel egymáshoz, együtt kellett hozzá elszenvednünk ezt a fájdalmat.

-***-

Minden kezdet nehéz, de azt még én sem hittem, hogy ennyire. Hirtelen változott meg minden, apa teljesen összetört, talán ha én nem vagyok mellette, beleőrül, vagy öngyilkos lesz. Én tartottam benne a lelket, ösztönöztem az életre. Nem tudhattam, hogy ezzel csak egy tragédiát idézek elő, ami végül nekem is gyökeresen megváltoztatja az életemet, és nem lesz benne köszönetem. Mégsem hagyhattam magára, nem tehette tönkre magát, önző módon ez járt a fejemben, hiszen akkor mi lett volna velem, mit kezdhetnék az életemmel, ha őt is elveszteném, ha ő is elhagyna.

A következő három évben mindig ott álltam mellette, fogtam a kezét, mint a kisgyerekeknek az anyukája; tizenegy éves koromra megtanultam mindent, amit egy háziasszonynak tudnia kellett, főztem, mostam, takarítottam. Minden reggel görcsölve ébredtem, hogy milyen szörnyűséget tartogat nekem a sors. Apának fel sem tűnt, hogy én már nem voltam olyan, mint régen, az ő kis angyalkája, ahogy egykor nevezett, nem voltam már lelkileg, mindössze testileg gyerek. Nem volt időm gyerekes dolgokra figyelni, elég volt apám lelkiállapotát istápolni, ellátnom a háztartást. Kérdezhetnéd kedves hallgató, miért is, az az igazság, hogy apát annyira megviselte a válás, hogy elveszítette a vagyont, amit addig összeszedett, hisz anya alig hagyott neki bármennyit belőle.

Egy kis lakásba költöztünk feladva a fényűző életmódunkat. Idővel az iskolát is otthagytam, nem volt időm, na és persze bátorságom egyedül hagyni apát az oly nagyon szeretett mérgeivel, amikkel dolgozott, ki tudja mit tett volna még a végén. A barátaimmal sem mentem játszani, ők nem is tudtak a bajokról, így azt hitték, hogy egy elkényeztetett liba vagyok, aki fent hordja az orrát, és nem alacsonyodom le az ő szintűkre. Pedig bármelyikükkel szívesen cseréltem volna, de azt sem kívánhattam senkinek, hogy helyettem szenvedjenek, átvészeljék a nekem szánt sorsot. Nem is hívtak többé a játszótérre, végleg elszakadtam a gyerekkortól – legalábbis azt gondoltam akkoriban -, anya erről is gondoskodott a távolból. Nem volt neki elég, hogy Josh-t elszakította tőlem, megfosztott az anyai szeretettől, a gyerekkoromat is elvette, de még ennél többet is. Apa is megváltozott, de rengeteg dolog még csak ezután következett. Hosszú út vezet a végső célig…

-***-

Egyik reggel éppen ebédet főztem, apa pedig elmerült egy újságban, mikor egy bagoly repült be a nyitott ablakon, apró szárnycsapásaival kissé felkavarta a fülledt, nyári meleget körülöttünk. Gyönyörű éjfekete állat volt, kecses, méltóságteljes tartással. Lábára egy kicsire hajtott levél volt erősítve, és míg azt apa leoldozta, én adtam neki inni, amiért cserébe megcsipkedte a kézfejemet.

-         Neked jött a levél – jelentette ki nem kis meglepődésemre, hisz én sosem kaptam bagolypostát, majd kezembe nyomta a pergament. – Itt van, olvasd el!

„Miss Mercedes Piton,

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A tanítás szeptember 1-jén kezdődik, indulás augusztus 31.-én a King’s Cross pályaudvar 9 és ž -ik vágányáról 11 órakor. Mellékeljük a tankönyvek és egyéb felszerelések listáját. Kérjük, bagolyfordultával küldjenek válaszlevelet. A pontos érkezést kérjük tartsa be!

Tisztelettel: Albus Dumbledore, igazgató”

Meglepődve olvastam a levelet, bár talán valahol a szívem legmélyén vártam, hogy valaha megkapom, hisz annak ellenére, hogy muglik között éltem, mégis aranyvérű mágusok gyermeke vagyok. És nem is akárhol végeztek a szüleim, hanem a Roxfortban, apám hosszú éveken át volt bájitaltan tanár. Akkoriban ismerte meg anyámat, majd együtt hagyták el az iskolát és Angliát, s jöttek Amerikába, hogy új életet kezdhessenek. Kicsit mindig is reménykedtem, hogy hiába a távolság, talán én is oda járhatok majd iskolába. Most még annak is örültem, hogy a varázsvilág nem akar kitagadni magából. Reménykedve tekintettem apára, aki a kis levelet forgatta a kezében, bár tudtam, nem lenne helyes elmennem, mert apa teljes letargiába esne.

Választanom kellett így hát két rossz közül, és tudtam, egyik sem lesz kedves számomra, és sehogy sem hozhatok jó döntést. Vagy elmegyek tanulni, és apát magára hagyom, és ezzel hiába valóan szenvedtem az elmúlt három évben, vagy élhetem az eddig megszokott életem, és aranyvérű varázslók kvibli gyermeke leszek. De inkább ezt, minthogy apa se legyen nekem, álljon mellettem, tehát 11 évesen meghoztam addigi életem legnehezebb döntését. Mérlegeltem a dolgokat, majd sírásomat visszatartva mondta ki az ítéletet egyenesen az engem pásztázó fekete szempárba.

-         Nem megyek a Roxfortba, itt maradok veled – jelentettem ki határozottan, de egy szememből kicsorduló könnycsepp elárulta érzéseimet.

-         Ahogy gondolod, de felőlem mehetsz, én nem taníthatlak meg varázsolni – felelte semleges hangon, majd tetőtől talpig végigmért tekintetével.

-         Nem akarok menni, veled akarok maradni, egyébként is Anglia olyan messze van.

-         Tehát itt akarsz maradni?

-         Igen, eldöntöttem, nem hagylak magadra – mondtam határozottan, mire ő elmosolyodott, három év után először.

-         Pedig jobban tennéd, ha Roxfortba mennél, mert én oda készülök.

-         Micsoda? – csak hápogni tudtam, míg szemeim elkerekedtek a meglepődöttségtől.

-         Újra tanítani fogok Dumbledore kérésére, tehát, ha mindenáron a közelemben akarsz lenni, hogy szemmel tarts – pedig ezt inkább fordítva illene -, velem kell jönnöd.

-         Akkor nagyon szívesen megyek! – ugrottam a nyakába, mire ő magához ölelt.

Miután elengedett és gyorsan pennát és pergament kerestem az egyik fiókban, firkantottam egy gyors választ, majd útjára bocsátottam a már kissé türelmetlen baglyot. Hosszan néztem utána, míg csak láttam, s közben reménykedtem, talán minden rendben lesz ezután, de mint már említettem, tévedni emberi dolog.