Hermionét reggel egy halk hang, és gyenge rázogatás keltette fel édes álmából, felkeltője pedig nem más volt, mint legjobb barátnője, Ginny Weasley. Az álmos lányra mosolygott a legifjabb Weasley csemete, majd érdeklődve nézett rá, hogy mit keres a klubhelyiségben.

- Hány óra van? – kérdezte egy ásítás után a barnahajú, mire a másik még jobban somolygott.

- Már nyolc óra, de mért nem az ágyadban alszol?

- A büntető munka után leültem gondolkodni, aztán elnyomott az álom.

- Mégis min gondolkoztál?

- Egyáltalán nem fontos, csak butaságok. A többiek még alszanak?

- Igen, csak kisebbek vannak ébren, de ők nem mertek felkelteni, így maradt nekem ez a nemes feladat. Jössz ma velünk Roxmortsba, vagy kialszod magad és tanulsz? – kérdezte kissé gúnyosan Ginny, mire Hermione rosszalló pillantást vetett rá.

- Csak azért, mert érdekelnek a vizsgák, még nem vagyok tanulásmániás, egyszerűen azt szeretném, hogy azokból a tárgyakból jó legyek, amik szükségesek a terveim megvalósításához, és valami jó helyen tanulhassak tovább.

- Tudod már, mi leszel?

- Éppen ez az, hogy nem, így a legjobb, ha mindenből jó vagyok.

Ginny erre csak jót nevetett, Hermione is lágyan mosolygott, majd igent mondva Roxmortsra, felment a hálókba. Parvati és Lavender még mélyen aludtak, ezt bizonyította egyenletes szuszogásuk. Ellenben Olivia már ébren volt, és valami kis piros könyvecskébe, feltehetőleg naplóba írogatott valamit az ágyán hason fekve.

- Merre jártál, olyan nyúzottnak tűnsz, csak nincs valami baj? – érdeklődött óvatosan Liv, közben Hermionét fürkészte tekintete.

- Semmi bajom, csak a büntetőmunka után elaludtam a klubhelyiségben. Tényleg szörnyen nézek ki? – kérdezte kétségbeesve a lány, majd válasz helyet elég volt belenéznie az egyik falitükörbe. A látvány pedig nem volt valami elragadó.

- Egy forrófürdő bármit rendbe hozhat, higgy nekem, jót fog tenni!

- Köszi a tanácsot – mondta a kókadozó lány, majd sarkonfordult és eltűnt a fürdőszobában.

Félórányi frissítő ejtőzés után kikászálódott a meleg víz nyugtató öleléséből, megszárítkozott, haját laza kontyba tűzte, és egy vékony fölsőt és egy hosszú trapézfarmert vett föl, majd megújult erővel lépett ki a helyiségből. A hálóba lépve a Parvati - Lavender páros még mindig aludt, Liv pedig pakolászott a holmijai között. A két lány végül egyetértésben, hogy ideje reggelizni, lépett ki a szobájukból, és minthogy a klubhelyiség üres volt, rögtön a Nagyterembe indultak.

Ott sem találtak sokkal több embert, szombat révén valószínűleg még mindenki az igazak álmát aludta egy-két alsóbbéves kivételével. A két lány leült egymással szembe, szedett, majd halkan enni kezdett. Hosszan, s némán fogyasztották reggelijüket, majd Olivia törte meg a csendet.

-   Mondd csak, te, mint hogy jobban ismered Harryt, mint én, mesélnél nekem róla? – kérdezte, mire Hermione lágyan elmosolyodott.

-   Mesélek, ha őszintén válaszolsz egy kérdésemre – mondta a lány, mire Liv bólintott. – Tetszik neked Harry?

-   Hát, nem közömbös nekem, az egyszer biztos – válaszolta halkan a lány, közben arca a rózsaszín különböző árnyalataiban játszott. – De kérlek, mesélj, mit érdemes róla tudni, azon kívül, hogy ő az, aki túlélte!

-   A legjobb barát, akit csak ember el tud magának képzelni, én már hetedik éve mondhatom büszkén, hogy közel állunk egymáshoz. Ez alatt a hét év alatt számtalan közös kalandunk volt, amiben Ron volt a harmadik társunk. Kiálltunk egymás mellett, és nem tudom, hányszor mentettük meg egymás életét. Persze voltak kisebb viták, melyik barátságban nincsenek, de nem tartottak sokáig. Nem volt könnyű élete sohasem, ezt próbáltuk neki mindig szebbé tenni Ronnal, talán sikerült. De mindketten tudjuk, sőt ő is, hogy a barátok mellé kell egy olyan ember, aki több is, egy társ. Kétszer láttam őt lány közelében eddig, az egyik Cho Chang volt, ő tavaly végzett, a másik pedig Ginny Weasley, vele tavaly jártak, de nem bizonyult hosszú életű kapcsolatnak. Hát, ennyi lenne, ami annyira érdekes! –fejezte be mondandóját Hermione, majd szájába tömött egy újabb falat pirítóst.

-   Gondolod, lenne nála esélyem? – kérdezte halkan Olivia, szinte alig lehetett hallani a kérdést, de a másik lány mégis meghallotta.

-   Abból ítélve, hogy hogyan néz rád, mikor azt hiszi, hogy senki sem látja, én biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem légy türelmes, és lesz ebből több is.

-   Gondolod?

-   Nem, tudom. Ismerem Harryt, tudom, hogy mit miért tesz.

-   Remélem igazad lesz! – sóhajtott Liv, majd a beszélgetést félbeszakította egy gúnyos hang.

-   Olivia, nem értelek, miért a söpredékkel haverkodsz? – szólt élesen Draco Malfoy hangja Hermione háta mögül, mire a lány elsápadt, Liv pedig csevegő hangon válaszolt.

-   Tudod Draco, kérdés, hogy kinek mi a söpredék. Nekem az apád, Voldemort és az összes halálfaló. Csak azért, mert valaki mugli származású, nincs jogod ócsárolni, nézd meg a saját környezeted és gondolkodj el, mielőtt kinyitod a szádat! – mondta Liv, majd távozott az ajtó irányába, ahol Harrybe botlott, és végül együtt indultak el a park irányába. Hermione egyedül maradt a mardekárossal.

-   Ne bámulj ennyire Granger, tudom, hogy jó pasi vagyok, de ez azért kicsit sok – nevetett gúnyosan a fiú, mire a lány arca paprikavörös színt öltött.

-   Ez neked jó? Inkább egy egoista barom vagy, aki örömét leli mások sértegetésében. Ha a jó alatt ezt érted, akkor mélységesen sajnállak, nem érdemeled meg, hogy valaha még bárki is szeressen, sőt, csalódna benned a nővéred, ha látná, mit tettél magaddal! – mondta a lány dühösen, majd hirtelen szája elé kapta a kezét, elszólta magát.

-   Tehát Vicktoria képtelen volt tartani azt a baromi nagy száját! Te meg most tuti, hogy rögtön körbeadod az egész iskolában, hogy Draco Malfoy, az aranyvérű mardekáros még mindig halott nővére emlékének él.

-   Ezt te szoktad csinálni, nem én! – mondta halkan a lány, majd felállt és kiment a Nagyteremből, egészen a parkba a tóig. Hosszú percekig állt ott csöndben, mikor halotta, hogy valaki mellé lépett.

-   Mért nem mondod tovább, hisz bántalak téged annyit, hogy bosszúból megtehetnéd? – kérdezte csöndesen Malfoy, majd a lányra függesztette acélszürke szemeit.

-   Két nagyon apró ok, az egyik, hogy nem az én titkom, tehát nincs jogom elmondani, a másik pedig, a bosszú nem old meg semmit. A bosszú csak új konfliktust szül – jelentette ki a boszorkány, majd magára hagyta a töprengő fiút.

Draco hosszú órákat töltött a tóparton gondolataiba merülve, nem tudta elhinni, hogy a titka felszínre került, de mégis a sötétben marad. Nem tudta miért, elhitte griffendéles társának, hogy nem adja tovább a titkát, magával viszi a sírba. „De miért pont Granger?” Folyton ez a kérdés járt a fejében, mért pont ennek a sárvérűnek kell számára ekkora szívességet tennie.

Hiszen ő a származása miatt utálta a lányt, egy volt azok közül, akik tehettek a nővére haláláról, hiszen Dianát egy mugli ölte meg. Az ő karjaiban kellett meghalnia szeretett testvérének, ő volt az egyetlen, aki valaha is törődött vele, és a szülei csupán annyit tettek érte, hogy megnemzették. De Diana az anyja volt, a barátja, testvére és tanítója egy személyben. Volt egy mondat, amit a fiú már teljesen elfeledett, csupán ekkor jutott eszébe. „Nem a vérünk, hanem a tetteink mutatják, hogy kik vagyunk, és Isten előtt minden ember egyenrangú.” Nővére legbölcsebb tanítása volt, a fiú eddig nem értette, de most világossá vált számára. Ha Granger nem árulja el, akkor ő jó ember lesz, hiszen hiába mugli szülők gyermeke, ő áldozatott hajtott végre, és ezzel egyenértékű egy aranyvérűvel.

Megőrjítette a gondolat, hogy pont az világította rá a megoldásra, akit ő annyi ideig bántott, de a lánynak mindenben igaza volt, ha ő megtudott valakiről valami titkot, rögtön továbbadta, és nemsokára az egész suli arról beszélt, és pont az ő titka nem fog napvilágra kerülni, azé, akinek ez igazi büntetés lenne. Komoran ballagott vissza a kastélyba, egyenesen a picehelyiségbeli szobájába, s mint hogy szobatársai Roxmortsban voltak, nyugodtan emlékezhetett vissza nővére gyönyörű, angyali arcára.

*

Hermione végül fáradtságra hivatkozva nem tartott barátaival a faluba, helyette próbált tanulni, de miután az átváltoztatás könyve egyik oldalát tízedszer olvasta újra, feladta. Gondolatai máshol jártak, a délelőttre gondolt, és az ifjú Malfoyjal való beszélgetésre, az álmaiban látott kisfiúból csak az acélszürke tekintett és a tejfölszőke haj emlékeztetett a mai varázslóra. De az a tekintett álmaiban barátságos és szeretetteljes volt, a mai gúnyos és hideg.

Végül úgy döntött, nem éri meg a fiún gondolkozni, lehet, hogy sosem tudja majd átérezni helyzetét, hisz nem ölték még meg senkiét. Egy valamiben volt csak biztos, ha kell, a titkot magával viszi a sírba, nem adja ki senkinek. Öt órakor sétára indult a parkban, egyedül volt, a diákok vagy nem voltak a birtokon, vagy a kastély falai közt foglalták el magukat.

Elméjét kiürítve bóklászott, vagy háromszor megkerülte a tavat, sétált a Tiltott Rengeteg előterében is, elment az üvegházakig, majd újra vissza a tóhoz. Néma sétálásából falevelek halk zörgése riasztotta fel.

-   Bocsi, nem akartalak megijeszteni! – mondta egy lágy fiúhang, mire a lány az érkezőre pillantott, az nem volt más, mint Alessandro, az új mardekáros fiú.

-   Semmi baj – mosolygott Hermione. – Te hogy hogy nem vagy Roxmortsban?

-   Gondoltam sétálok még egyet a parkban. Na és te? A barátaidat arrafele láttam.

-   Kicsit fáradt vagyok, meg magányra volt szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat.

-   És, sikerült?

-   Azt hiszem – felelte Hermione, majd beállt a beszélgetésben egy pár perces néma csend. Közben a tó körül sétáltak egymás oldalán, karjuk időnként összeért, és ahogy Hermione meztelen vállán érezte a fiú sima bőrét, testén valami hűvös bizsergés futott át. A csend már kezdett kínossá válni, ezért a lány jobb témát nem találva az iskoláról kezdett el kérdezősködni. – És hogy tetszik neked a Roxfort?

-   Hát, teljesen más, mint New York, de ez teszi egyelőre olyan érdekessé. Nálunk nem voltak külön házak, ott mindenki mindenkivel jóban volt, nem ellenségeskedtek. De, mivel ez is iskola, meg az is, ugyanúgy kell tanulni.

-   Tudod már, hogy mihez szeretnél kezdeni a suli után?

-   Aurornak szeretnék menni, esetleg idővel a minisztériumban szeretnék dolgozni. Na és te?

-   Fogalmam sincs, talán auror vagy gyógyító lennék szívesen, bár párszor már megfordult a fejemben, hogy csak úgy lehetne nyugodt újra az életem, ha hátat fordítanék mindennek.

-   Mármint mugliként akarsz élni?

-   Miért ne? Én annak születtem, a szüleim muglik, csak elboldogulnék én is. Kicsit már meguntam, hogy minden nappal félve élek, mikor jön el a háború, mi lesz a vége, és nem veszítem-e el azokat, akik fontosak nekem.

-   Azt hittem a griffendélesek nem tudnak félni, hisz ők a bátrak. Hát, tévedtem.

-   Kérlek, ne beszélj erről senkinek, ha a barátaim megtudnák, tuti, hogy kiakadnának. Én pedig nem akarom őket cserbenhagyni. Megteszed, ugye? – nézett Hermione könyörgő szemekkel Sandrora, mire a fiú bólintott.

-   Ha nem szeretnéd, hogy tudják, akkor tőlem nem fogják.

-   Köszönöm – suttogta a lány a szót, majd szemeit könnyek öntötték el.

-   Most meg miért sírsz? – nézett Hermionéra a fiú, és egy arcán végigbuckázó könnycseppet letörölt.

-   Néha jólesik sírni, ne haragudj, gondolom most nem egy bőgőmasinára van szükséged a beszélgetéshez.

-   Nem tartalak bőgőmasinának, néha mindenkire ráfér a sírás, még a legjobbakra is. Gyere, sírd ki magad a vállamon! – mondta a fiú, majd magához ölelte a remegő lányt. Hosszú percekig álltak a tó túlsó végén, ott, ahol senkisem láthatta őket. Mikor Mione már csak szipogott, elhúzódott a fiútól, majd elindultak a kastély irányába.

-   Köszönöm – mondta Hermione, és puszit nyomott Alessandro arcára.

-   Ne köszönj semmit! – felelte a fiú, majd viszonozta a lány gesztusát, annyit leszámítva, hogy a fiú célt tévesztett, és Hermione arca helyett a szájára kapta a puszit. Zavartan váltak szét, arcuk halványrózsaszín volt egészen fülük tövéig, majd mindketten elindultak a klubhelyiségük irányába, a lány a márványlépcsőn, míg a fiú a pince felé.

A lányt a klubhelyiségben kisebbfajta buli fogadta, nem tudta mire vélni mindenki kicsattanó jókedvét. Átvágott a tömegen, ahol megpillantotta Ginnyt, és kérdőn tekintett rá.

-   Hát te nem hallottad?

-   Mégis mit?

-   Harry és Olivia ma Roxmortsban összejöttek. Nézd, de aranyosak együtt! – mutatott az ifjú párocska irányába a vörös lány. Valóban szép pár voltak, látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Hermionét hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába.

-   Ginny, neked ez nem esik rosszul? Mármint hogy nemrég még te jártál Harryvel, és most mással látod boldognak, nem zavar? – kérdezte zavartan barátnőjét, mire a másik hirtelen elgondolkozott.

-   Nem, Harry a barátom, és jól mondod, én csak jártam vele, és ne feledd, közös megegyezés alapján szakítottunk. Ennek így kellett történnie, és én boldog vagyok, hogy szerelmesnek látom – mondta végül a lány, majd magárahagyta Hermionét. A lány sokáig gondolkozott azon, amit Ginny mondott, végül úgy döntött, elmegy lefeküdni.

Elalvás előtt Alessandrora gondolt, és arra a félrecsúszott puszira, jelent az valamit, vagy a fiú csak szimplán kedveli, és az egy baleset volt? Nem tudta, mit gondoljon, azt tudta, hogy nem közömbös számára a fiú, de akkor egy másik gondolat fogalmazódott meg a fejében, mért gondol olyan sokat Draco Malfoyra is. Erre sem kapott választ, és ez idegesítette, mert tudta, szeretett könyveiben sem kaphat választ a szív kérdéseire. Hosszan bámulta a plafont, közben kintről a buli hangjai szóltak, végül elnyomta az álom.

*

-   Sandro, ismételd el, amit az imént mondtál! – kérte barátját Draco Malfoy.

-   Draco, mintha nem hallottad volna, azt mondtam, szerelmes vagyok – jelentette ki türelmesen az olasz srác a másik értetlenkedő képét látva.

-   Eddig stimm, de kibe?

-   Hermionéba.

-   Mármint sárvérű Grangerbe?

-   Ne merd őt mégegyszer így szólítani.

-   Tehát belé?

-   Igen.

-   Haver, klassz, hogy szerelmes vagy, de mért pont Granger?

-   Mert ő kedves, gyönyörű, okos…

-   Jó, jó, ennyi elég lesz, sőt sok is. Azt hiszem, most lefekszem, ki kell hevernem ezt a sokkot, amit nekem okoztál.

Azzal a szőke srác a fal felé fordult, ágyfüggönyét egy pálcamozdulattal behúzta, és alvást színlelt. Gondolatai azonban egyre hevesebben keringtek a griffendéles lány körül, barátját mégsem értette, mit eszik a csajon, hiszen a haja olyan, mint egy szénaboglya, legalábbis évekig olyan volt, ráadásul eminens, stréber liba, aki esküdt ellensége barátja.

Nem értette Sandrot, mi van abban a lányban annyira lélegzetelállító, hiszen a szülei muglik, és egy normális tette volt egész eddigi életében, nem köpte el a titkát, az más kérdés, hogy meg sem szabadott volna tudnia, de már mindegy. Miért pont Granger?