A nap szikrázóan sütött a kék égen, langyos szellő táncoltatta a kicsivel több, mint három tucatnyi feketébe öltözött ember tincseit. Többek szemében csillogtak könnycseppek, mások csak búskomorsággal álltak, némán gyászoltak. Azon a napon egy nagyszerű varázslót, egy gondos férjet, egy szerető apát temettek, Ron Weasleyt. Édesanyja, a már igencsak az öregkort taposó Mrs. Weasley egyetlen leányába karolva ácsorgott, haja hófehér volt, arca beesett és sápadt, szemeit vörösre sírta már, de még így is voltak tartalékai, szüntelenül hullatta elveszített gyermeke iránt a cseppeket, Ginny pedig halkan szipogott, vörös haját az arcába fésülte, próbálta nyúzott képét eltakarni. Mögöttük sorakozott a többi Weasley, valamennyien ott voltak a fivérek közül, még Percyt is megrendítette öccse halálhíre. Arthur Weasley viszont nem volt a tömegben, évek óta nélküle élt a család, ugyanis a családfő hosszú ideje távozott az élők sorából. A kis csoport mellett néhány közeli barát álldogált, egykori iskolatársak, munkatársak, köztük a híres Harry Potterrel. A feketehajú férfit könnyen fel lehetett ismerni a homlokán végigfutó villámalakú sebhelyről. Harry mély gyászába menekülve nem észlelte a külvilágot, üveges tekintettel bámulta legjobb barátja koporsóját, ahogy leereszkedik a sötét mélységbe. Hallani lehetett, ahogy tompán koppan a sír mélyén, majd a gyászolók egyesével a sírgödörhöz léptek, és virágot dobtak a koporsóra. Molly Weasley zokogva dobott csókokat legkisebb fia után, majd lányára támaszkodva arrébb bicegett. A többi gyászoló is követte példájukat, mígnem Harry észlelte, már csak ő, illetve a tömegtől két különálló alak kezeiben maradtak virágok. Fekete köpenybe burkolózott a két idegen, kikről valójában mindenki sejtette, kik voltak. Egy asszony és gyermeke…

A magasabbik alak egy szál vörös rózsát tartott a kezében, lágy csókot lehelt a szirmokra, és bedobta a mélybe. Majd a másik alak is követte példáját, de az ő kezéből egy fehér rózsa esett a koporsóra. A férfi emlékeibe örökre rögződött ez a néhány pillanat, elérzékenyült, tudta, kiket rejt a köpeny. Szívből sajnálta mind halott barátját, mind a sötét ruhadarab alatt megbúvó asszonyt és lányát, Hermione Grangert és tíz éves gyermekét, Audreyt. Harry volt az egyetlen, aki megbocsátott a boszorkánynak, csak ő maradt mellette, mikor mások elfordultak tőle. A nő végül mégis leemelte fejéről a csuklyáját, göndör, gesztenyebarna haja a vállára omlott, mogyoróbarna szemeiben könnycseppek csillogtak. Sápadt volt, és kifejezetten betegnek látszott. Végül a kislány is lehúzta kapucniját, haja épp olyan göndör volt, mint édesanyjáé, de az övé hollófekete volt. És szemei is épp olyan színűek voltak, mint az édesapjának. Harry nem tudta őket hibáztatni Ron haláláért, ahogy rájuk nézett, csupán a tompa fájdalmat érezte szívében, és tátongó ürességet. Észlelte a gyászolók rosszalló susogását, de végül senki sem szólt egy szót sem, talán belátták végre, nem ő hibázott. Harry ezt mindig is tudta…

Nem barátnőjét tartotta barátja gyilkosának, bár mindenki egy emberként ugrott neki, mikor a férfi halálhírét kapták, hisz hogy lehetett olyan kegyetlen, hogy annyi év házasság után bevallotta a férjének, hogy ki is a kis Audrey apja. Mindenki úgy tartotta, hogy ha már egyszer a fülig szerelmes Ron elvette őt, csak azért, hogy ne maradjon szégyenben, megtehette volna, hogy nem akkor mondja meg az igazat, mikor a gyermek már tíz esztendős. De a boszorkány nem bírta tovább titokban tartani, nem is saját jó hírét féltette, sokkal inkább Harryét. Mindenki azt hitte, ő a gyermek apja, csak gyáva volt ezt elismerni, pedig ez oly messze állt az igazságtól, mint a Föld a Naptól. A kis Audrey apja Perselus Piton volt, Albus Dumbledore gyilkosának egyetlen utódja. De az igazságot nem akarta férje elől sem rejtegetni, oly sok éven át hazudott, hogy nem bírta tovább, elmondta, hogy évekkel korábban egy küldetésen elfogták őt, és egykori tanáruk erőszakoskodott vele. S bár Hermione megmenekült, a szíve alatt már ott fejlődött egy új élet, akit mindennek ellenére képtelen volt kitépni magából, eldobni. Ron szívből szerette a nőt, ezért felajánlotta neki, akárkié is a gyerek, ő majd az apja lesz neki, és szavát be is tartotta. Elhomályosította szemét a szerelem forró lángja, bár tudta jól, Hermione sosem fogja őt viszont szeretni, mégis őt az is boldoggá tette, hogy biztonságos otthont teremthetett neki és a gyermeknek. Audrey őt nevezte édesapjának, hozzá bújt, ha vihar volt, őt kérte, hogy meséljen neki esténként. De azon az estén, az igazság szörnyű következményekkel járt, Ron mérgében se szó, se beszéd távozott otthonról, egyenesen Pitont kereste, és puszta kézzel rontott neki a bájital mesternek. Pálcáját nem is használta, meg sem próbálta, ütötte-verte a férfit, aki viszont nem hagyta magát, egy jól irányzott átokkal örökre megállította. Ron Weasley halott volt. Hermione szenvedése pedig csak ez után kezdődött…

Ahogy ott állt a sírverem szélén, lányát ölelve, és könnyei függönyén át barátjára mosolyogva, Harry megértette, a boszorkány sosem mondta ki, de szerette a férjét, ki tudja mennyire. Némán szerette, ott volt mellette mindig, támogatta, csupán képtelen volt kifejezni érzéseit. De az az egy apró mozdulat, ahogy a rózsát megcsókolta, tudta, az a csók Roné volt, egy csók, amit sohasem vehet el senki a férfitól. Hermione és Audrey intettek egyet Harrynek, utoljára a koporsóra szegezték tekintetüket, majd fejükbe húzva csuklyájukat, örökre kisétáltak a férfi életéből… A Weasley család tagjai is talán egyszer megértik a lány döntését, ha majd a sebek begyógyulnak…