…………………………………………………………………………………………………

Kellemes, hűvös szellő fújt keresztül London utcáin, a fák lombjai lágyan ringatóztak, ezzel árnyékot vetve a nyári hőségben hűsölni vágyok számára. A Hyde Park ezidőben emberek sokaságától volt tömve, ebédszünetüket a kék ég alatt töltötték a szorgalmas angol munkások. Az egyik padon egy fiatal nő üldögélt magányosan, a távoli gyerekek vidám kacaját hallgatta, s szemei előtt egykori fiatal énje jelent meg.

Tizenéves kislányként barna bozontos haja volt, barna szemeiben mohó tanulásvágy csillogott, ezt bizonyítván kezeiben vaskos köteteket cipelt, s a legfelső nyitott könyv sorait pásztázta. Kétoldalán egykori barátai lépkedtek, egy vörös és egy feketehajú fiú, akik valamin nevetgéltek, s ő maga is mosolygott, de olvasmányából fel sem pillantott. Szemmel láthatóan összeszokott kis trió voltak, olyanok, akik ismerik egymás rossz és jó tulajdonságait, és éppen ezért állt barátságuk szilárd lábakon.

Csak állt, ma már tovatűnt az egykori béke, a szeretet; olyan messze szállt, mint a madarak telente a hideg elől. Addig tartott, míg gyerekek voltak, de mikor be kellett lépniük a nagybetűs életbe, és önnön gondolataikat tettekké kellett váltaniuk, a barátságuk megingott, majd összedőlt, mint egy omladozó torony. A lány útjai különváltak a két fiúétól, és nem lehetett tudni, valaha is keresztezik-e még egymást.

A park lassan kiürült, a felnőttek munkájukhoz, míg az ifjak tanulmányaikhoz tértek vissza, egy idő múlva a nő már csak egymagában maradt a természetben. Madarak csiripeltek, valami dallamos módon megfogalmazva a nő érzéseit, hogy olyan egyedül van a világban, mint rémálmaiban. Szüleit elvesztette, barátai nem voltak, otthona elpusztult. Vagyona mindössze egy kis táskában volt, amit minden alkalommal magánál hordott; néhány régi könyv, pennák, pergamenek, pár ruhadarab, egy útiköpeny, és a varázspálcája. Igen, varázspálca, ugyanis a fiatal nő boszorkány volt, nem is akármilyen, hisz egykor ő volt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola legjobb tanulója. Azt a hét évet tartotta élete legszebb időszakának, amíg ott tanult; ott boldog volt, s volt két nagyszerű barátja, akikkel közösen számtalan kalandban volt részük. Viszont az idő elrepült, és ma itt tart, vagyontalan, hontalan és magányos.

Utolsó esélyét a kezében tartott pergamen-fecni jelentette, ami a sokszori újraolvasástól már megvékonyodott, de mégis, még mindig ez tartotta benne a lelket, hogy van értelme az életének. A levelet Minerva McGalagonytól, egykori iskolája jelenlegi igazgatónőjétől kapta, hogy találkozzanak, és beszéljenek a fiatal nő jövőjéről. A találkára Roxmorts faluban készültek sort keríteni délután három órakor. A távolban egy templom most kongatott két órát, így a nő lassan magárakanyarintotta köpenyét, hátára vette táskáját, majd elindult kifelé a parkból.

Útja célirányos volt, végighaladt több főúton, majd egy sötét sikátorba fordult, hogy ott nyugodt körülmények között dehoppanálhasson. Egy halk pukkanás után eltűnt, majd abban a minutumban feltűnt Roxmorts falu főterén. A kis varázslóközség főutcáján nem sokan voltak, csupán egy-két fiatal, akik a Roxfort idei tanévzárása előtt még leugrottak a faluba. Egy hét, és a Roxfort Expressz újra visszapöfög a diákokkal a londoni King’s Cross pályaudvarra.

A fiatal nő pár percig csak szemlélte a számára kedves helyet, majd elindult a Három Seprű irányába. Ott már az egyik asztalnál italát szürcsölgetve találta egykori tanárnőjét, jellegzetes süvegéről azonnal fel lehetett ismerni. A professzorasszony nem változott szinte semmit, talán arcán egy-két ránccal több éktelenkedett, de még mindig komoly, tiszteletet követelő volt a tekintete. Viszont mikor megpillantotta egykori tanítványát, egy nagyon ritka mosoly jelent meg szájszegletében, s intett az ifjabb boszorkánynak, hogy foglaljon helyet.

- Igen rég találkoztunk, Miss. Granger, nem is nagyon lehetett magáról hallani itt, Angliában – mondta McGalagony, mire Hermione arcán egy enyhe pír keletkezett.

- Valóban, az elmúlt öt évben külföldön folytattam tanulmányaimat, ezzel, azt hiszem, többek ellenszenvét elnyerve – felelte halkan a nő.

- Ha Potterre és Weasleyre gondol, nyugodjék meg, a két fiatalembernek nincs joga beleszólni az ön döntéseibe, hisz érthető okok vezettek az elutazásához, nemde? Megértem, hogy a szülei halála rosszul érintette, és ön nem aurorként képzelte el a jövőjét.

- Való igaz, az álmaim között inkább a tanítás, tudásom továbbadása szerepel – ismerte el a boszorkány álmát. – Reméltem, ön esetleg tud nekem munkát adni.

- Higgye el, Hermione, ha lenne üres állásom, akkor szó nélkül magára bíznám, hisz egykor Dumbledore professzor is bízott magában, de jelenleg minden tantárgyra van tanárom. Sajnálom! – mondta együttérzően az igazgatónő, mire a lány szemében egy apró könnycsepp jelent meg. – Arra még nem gondolt, hogy esetleg valamelyik másik országban, más iskolában taníthatna?

- A Roxfort volt az utolsó esélyem, akárhol jelentkeztem, mindig vagy elutasítottak, vagy már betöltötték a munkát; ezért is fordultam önhöz. Lehet, hogy kútbavethetem az álmaimat, és valami más foglalkozás után nézek. – Szinte suttogta a nő a szavakat, mire a másik megrökönyödve nézett rá.

- Mégis miért változtatna az álmain, ha taníthat is?

- Hisz az előbb mondta… – kezdte a Granger lány, de McGalagony a szavába vágott.

- Arra még nem gondolt, hogy lehetne házitanító? – kérdezte az idősebb nő.

- Mármint magántanár? – kérdezett vissza Hermione, mert nem igazán értette, mire gondol egykori tanára.

- Olyasmi, de ez esetben nem tizenévesekről van csak szó. Nem olvasta az újságokban, hogy a minisztérium legújabb rendelete, hogy a nyolc évesnél idősebb gyerekek a maguk megvédése érdekében megtanulhatnak ellenátkokat, és védekezési bűbájokat? – nézett kérdőn a nő a fiatalabbra, mire az csak a fejét rázta. – Mivel nyolc évesen még nem taníthatóak a Roxfortban, csupán tizenegyedik életévüknek betöltésétől, ezért a legtöbb máguscsalád manapság házitanítót fogad.

- Már elnézést, de miért nem a szülők tanítják a gyermekeiket? – kotyogta közbe Hermione.

- Nos, egyszerű a magyarázat. Két alternatíva van, valaki vagy halálfalók gyermeke, vagy a Főnix Rendjébe lépettek leszármazottja.

- És aki sehova sem lépett be?

- Ma már ilyen nincs. Akik nem léptek be egyik fél csapatába sem, elhagyták az országot – magyarázta a tanárnő. – Tehát éppen ezért a szülőknek nincs idejük a gyermekeiket tanítani, ilyenkor kerülnek előtérbe a házitanítók. Manapság rengeteg család választja ezt a megoldást. Miss. Granger, úgy gondolom, itt kamatoztathatná tudását, és amint úgy adódik, szívesen látom a Roxfort tanári karában.

- És hol lehet ilyen munkára jelentkezni? – érdeklődött Hermione.

- A legtöbben az újságokban hirdetik magukat, és türelmesen várnak, míg valaki jelentkezik, és igénybe veszi a munkaerőt.

- Akkor nincs más dolgom, mint elmenni, és feladni egy hirdetést?

- Ahogy mondja, kisasszony – mosolygott a tanárnő, majd lassan felállt. – Ha bármikor szüksége lenne segítségre, tudja, hol talál, Miss. Granger. Remélem, nem ilyen hosszú idő múltán látom önt újra.

- Köszönöm a segítséget, professzor, és ígérem, ha lesz időm, meglátogatom önt – ígérte meg a fiatal nő, majd McGalagony biccentett, és távozott a kocsmából.

…………………………………………………………………………………………………

- Tehát házitanítói állásra szeretne hirdetni? – kérdezte egy mogorva férfi a Reggeli Próféta szerkesztőségében, mire Hermione Granger bólintott. – Akkor öt galleon lesz az ára, és ha reagálna bárki is a hirdetésre, bagolypostával értesítjük önt.

Ezután a szerkesztő hátat fordított a nőnek, mire ő lassan elhagyta a szerkesztőséget. Gondolta, a szép kora nyári időben sétál egyet, ezért céltalanul elkezdett sétálni az Abszol úton. Elhaladt Madam Malkin talárszabászata, Ollivander pálcaboltja, a Czikornyai és Patza könyvesboltja előtt, majd szembetalálta magát a Weasley Varázsvicc Vállalat hatalmas cégérével. A bolt kirakata előtt számtalan fiatal gyermek ámuldozott a mókásabbnál mókásabb találmányok felett: volt ott csalipálcától kezdve Maximuláns tablettáig minden. Hermione egy pillanatig habozott, állt megkövülten, és azon gondolkozott, Fred és George Weasley még felismerné-e, hisz egykor ő volt öccsük, Ron egyik legjobb barátja. Vágyat érzett, hogy bemenjen a boltba, de ezt abban a pillanatban elvetette, hogy meglátta belépni Harry Pottert és az azóta már minden bizonnyal feleség státuszba előlépett Ginny Weasleyt. A feketehajú férfi karján egy körülbelül hároméves kislány mosolygott, hollófekete haját édesapjától örökölte. A boldog család nem vette észre a könnyeivel küszködő nőt, így hát Hermione elindult a Foltozott üst irányába.

A kocsmába érve Tom, a pultos, a kezébe nyomott egy összehajtott pergament, majd átadta szobájának kulcsát. A második emeleti ideiglenes otthonában, egy kis szobában és a hozzátartozó fürdőszobában élte mindennapjait Hermione, mióta visszatért Angliába. Elég szegényes volt a berendezés, mindössze egy ágy, szekrény, asztal és három szék alkotta a bútorzatot, illetve egy falon lógó tükör. Mikor belenézett, a tükörkép már nem hasonlított néhány évvel ezelőtti önmagára, teste sovány volt, szinte csont és bőr, arca sápadt és beesett, bőre hófehér. Szemei körül fekete karikák éktelenkedtek, egykori gesztenyebarna szemei kifakultak, elhalványodtak, ajkai cseresznye színe sem volt a régi, és haja is kissé kócosan, mosatlanul hullott vállaira. Ruhája szakadozott, piszkos, elhasznált volt, ami a sok mosástól már ki is fakult. Összességében minden látszott rajta, ami az elmúlt időszakban történt vele, testileg és lelkileg is elhanyagolt volt.

Köpenyét az egyik szék háttámlájára terítette, majd maga is helyet foglalt rajta, s kinyitotta a levelet. Fásultan nézte a sorokat, szemeiből forró cseppekben hullottak könnyei, egész arcát befedték, és szemei vörösre színeződtek.

- Hát vége! – sóhajtotta Hermione, majd letörölte arcát, és elvonult a fürdőszobába.

A pergament kiterítve otthagyta az asztallapon, a fekete tintát néhány könnycsepp elmaszatolta, de így is tisztán olvasható volt.

„Tisztelt Ms. Granger!

Őszinte részvéttel: Oleg Hermann”

…………………………………………………………………………………………………..

A következő napokban Hermione még a szokásosnál is csöndesebb és zárkózottabb lett, ruhái színösszeállításában jelentős mértékben a fekete volt jelen, arca még fehérebb és sápadtabb lett, mióta megtudta Viktor Krum halálhírét. Bár a férfit nem látta már egy éve, tudta, hogy nagyon beteg, ígéretes kviddicspályája is kettétört betegsége miatt, majd be is fejeződött.

A nő egyre gyakrabban pillantott a horizontra, nem akad-e egy bagoly, aki neki hozna végre jó híreket. Hiszen már egy hét telt el azóta, hogy feladta a hirdetést, de nem érkezett semmi válasz. Egyik délutáni sétája alkalmával azonban végre megtörtént a csoda: egy bagoly szállt le elé az utcára, és levelet kézbesített.

A kézírás szemmel láthatólag férfitől származott, ami a nőnek még ismerősnek is tűnt, de nem tudta, kié lehet. A tartalma rövid volt, csupán az írója kéri arra, hogy találkozzanak délután öt órakor a Foltozott üstben. Nem volt aláírás, a küldő azt írta, majd ő felismeri a nőt. Órájára pillantott, az pedig négy óra ötvenöt percet mutatott. Szinte futva indult el a kocsma felé, majd két perces késéssel lépett be.

- Késett, Miss. Granger! Remélem, tudja, hogy nagyon nem szeretem a pontatlanságot! – szólt egy cinikus hang a nő háta mögött, és erre, mint egy jeges tőr, hasított bele a felismerés: a levél írója Perselus Piton volt, egykori utált tanára. Lassan fordult meg, és valóban azt a férfit találta ott, akit nem akart a világért sem látni, de nem tudta elkerülni figyelmét, hogy a férfi már nem gyűlölettel a szemében néz rá, csupán felsőbbrendűséggel.

- Maga? – kérdezte hitetlenkedő tekintettel Hermione, mire a férfi egy nagyon ritka mosolyát villantotta meg.

- Igen, én, Miss. Granger. Úgy veszem észre, a pontosság még mindig nem erénye.

- Késve érkezett a baglya, professzor – vágott vissza a sértésre a lány, majd más hangnemre váltott. – Ön most gúnyt űz belőlem, vagy minek tudhatom be, hogy idehívatott.

- Eszem ágában sincs gúnyt űzni önből, de az újságokban úgy olvastam, házitanítói állást keres. Ha még nincs munkája, én szíves örömest alkalmaznám – felelte készségesen Piton, mire a lány hitetlenkedve nézett rá, majd folytatta. – Van egy nyolc éves lányom, és őt kéne tanítania.

- A professzornak van egy lánya? – nézett elkerekedett szemekkel a férfi hideg fekete szemeibe.

- Mi olyan hihetetlen ebben, Granger? Az igaz, hogy eddig nem én neveltem, mert az anyjával élt, de ő két hónapja egy bevetésen meghalt, a lány pedig hozzám került. Azt akarom, hogy ha kell, meg tudja magát védeni – magyarázta a férfi.

- És miért pont engem akar alkalmazni? Soha ki nem állhatott engem és a griffendéles társaimat.

- Kisasszony, én a tudálékoskodásától viszolyogtam, azt viszont elismerem, hogy ön tud valamit, ezt már Dumbledore is elismerte, mielőtt meghalt. A griffendélesekről meg annyit, hogy mit vár tőlem, a Mardekár fejétől? – kérdezte Piton, és közben még mindig egymás szemébe néztek.

- Flitwick vagy Bimba professzorok sem kivételeztek soha a saját házukkal, McGalagony professzor pedig végképp nem, akkor ön miért? – kérdezett vissza a lány, mire a férfinak kezdett kényelmetlen lenni a beszélgetés.

- Messze kerültünk a tárgytól, Miss. Granger. Tehát elvállalja a lányom tanítását?

- Csakis azért, mert szükségem van munkára. Semmi más miatt.

- Az is több a semminél. Úgy tudom, itt szállt meg a fogadóban – folytatta Piton.

- Való igaz, de ennek mi köze ehhez?

- Úgy vélem, az utazások túl sok időt elvennének a napjából, éppen ezért felajánlok önnek egy lakosztályt a házamban, amiben kényelmesen lakhat egészen addig, amíg a lányomnak megfelelő tanára – felelte könnyed hangon a férfi.

- Tehát biztosítana nekem szállást?

- Lassú a felfogása, kisasszony. A fizetését illetően pedig biztosan megegyezünk, és az étkezését is én állom – mondta végül a bájitaltan tanár.

- Ez több, mint amit remélni mertem.

- Magam is úgy gondolom. – A férfi szavaiból ömlött a cinizmus és a gúny. – Ami pedig az öltözetét illeti, nem ártana önnek valami új ruha, nem gondolja?

- Elhiheti, nem jószántamból nem veszek új ruhákat, hanem mert nincs pénzem – suttogta szégyenkezve, fejét az asztallap felé fordítva. Hiába beszélt halkan, a férfi így is meghallotta, s most először máshogy tekintett egykori tanítványára: szánalommal.

- Tessék, vegyen rajta új ruhát, ezeket pedig vesse tűzre! – Azzal egy aranygalleonokkal teli erszényt nyomott a nő apró kezeibe.

- Nem fogadhatom el, professzor, hisz nem tudnám később visszafizetni önnek – cincogta Hermione még mindig lefelé tekintve.

- Nem azért adom, hogy visszafizesse, hanem mondjuk azt, előleg a fizetéséből. És kérem, ez a krónikus rosszkedve múljon el, mert a lányomnak nem tenne vele jót, éppenhogy túl van az anyja halálán.

- Ígérem, professzor, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó munkaerőnek bizonyuljak! – bizonygatta a nő, majd a férfi bólintott.

- Holnap ekkora önért jövök, addigra csomagoljon össze. A holnapi viszontlátásra, Miss. Granger! – mondta a férfi, majd dehoppanált.

Hermione egyedül maradt, próbálta az elmúlt körülbelül fél órát feldolgozni. Valóban Perselus Pitonnal egyezett meg abban, hogy a lányát tanítani fogja, valóban ez a férfi ajánlotta fel neki, hogy költözzön oda, és nyomott egy zacskó pénzt a kezébe, hogy új ruhákat vehessen. Nem tudta elhinni, de mikor az erszényen megpillantotta a férfi monogramját, két cikornyás P betűt, kénytelen volt elhinni.

Aznap este fáradtan dőlt el az ágyában, nem tudva mit hoz a jövő, csak azt, nincs egyedül a világban, van még remény.