Még hajnal volt.
Friss, sós levegőt fújt a nyugati szél.
Az első napsugarak vidáman mosolyogtak a horizonton.
A tenger lágyan hullámzott.
Madarak csiripeltek.
Egy idős asszony sétált végig a homokon.
Talpát cirógatták a hullámok.
Mosolygott, de csak az ajkai.
A szíve zokogott.

Annyi év távlatából visszatekintve a múltra, rá kellett döbbennie, ennek így kellett történnie. Még akkor is, ha örök bélyegként beleégette magát a lelkébe, ha többé nem tud szabadulni az emlékektől, ha az érzései egy életen át üldözik is. Mindennek így kellett történnie. Mert megérte. Mindent megért az a napfelkelte.

A nap egyre feljebb járt.
Az asszony sétált tovább.
Ősz tincseit lengette a szél, barna szemei csillogtak.
Ment tovább.
Az életnek mindig mennie kell tovább.

Fiatal korában nagy vágyai voltak, s azoknak megfelelően alakította ki az életét. Miután barátaival megszabadították a világot a Nagyúrtól, ő tovább tanult. Ez volt az egyetlen biztos pont az életében, amit sosem tudott megunni. A férfiak… na igen, azok más kérdés voltak. Egy mellett sem tudott megállapodni, mert nem volt senki, aki úgy el tudta volna fogadni, ahogy volt. Az esze senkinek sem kellett.

Ment tovább.
Mogyorószín szeméből kitörölt egy könnycseppet.
Szoknyájának szegélye belelógott a sekély vízbe.
Átázott.
De őt nem érdekelte.
Csak ment, amerre a sors irányította.

Gyakran gondolt arra, hogy már az iskolában is sokan különcnek tartották kóros tanulni akarása miatt. A barátai is gyakran szólták le emiatt, de őt nem érdekelte, nem tudta megtörni. Azt nehezebben viselte, hogy egy bizonyos személy sosem ismerte el a tudását, hogy egy tanár semmibe vette, lenézte, megvetette. Talán dacból, de be akarta bizonyítani, rajta nem lehet csak így keresztül nézni. Inspiráló erőként mindig hajtotta előre a gondolat, talán észreveszi. Rájön, hogy ő is épp olyan ember, mint a férfi. És ő űzte magát előre a hosszú úton a remélt elismerés felé.

Hirtelen megállt.
Nem tudta, merre tovább.
Leült egy sziklára, s hagyta, hogy a hullámok tovább cirógassák.
Fejét ölébe hajtotta.
Emlékezett.

Az évek megállíthatatlanul száguldottak el mellette, s ő észre sem vette, magányossá lett. Barátai már rég családot alapítottak, nagy ívű karriert futottak be. Ő azonban ott állt a semmiben, egyedül. Gyógyítói állást vállalt végül, szabadidejében folytatta szenvedélyét… Tanult. Továbbra is bizonyítani akart, de már maga sem tudta, miért. Hiszen a háborúban megtette, és egykori tanára is elismerően bólintott. Mégis, egy szót sem szólt, így a nő továbbra is láthatatlannak érezte magát. De ki akart lépni az árnyékból.

Felemelte fejét.
Tekintete a messzeségbe révedt.
Ez volt az a hely.
A sorsa itt végeztetett be.
Az inspiráció itt lett semmivé.

Nem ismerte a pihenés szót, legfeljebb a relaxációt. Ezen ritka alkalmakkor látogatott el a tengerpartra. Imádta, ahogy a bársonyos homok simogatja bőrét, a friss tengeri szellő kényezteti az érzékszerveit, s a felkelő nap szépsége elbűvöli lelkét. Egy pillanatra megnyugodhatott, feltöltődhetett. Sokszor órákig ült a sziklákon, s csak élvezte a jelent, nem gondolt a múltra, nem gondolt a férfira.

Gúnyosan elmosolyodott.
Mint ő egykoron.
Lassan felállt, s elindult.
Egyenesen a hullámokba.
Nem nézett vissza.

Nem gondolta volna, hogy éppen egy ilyen reggelen fut össze egykori tanárával, azt pedig végképp nem, hogy az milyen következményekkel jár. Tisztán emlékezett rá, a fekete szemek hogyan mérték őt végig tetőtől talpig, s mikor tekintetük összefonódott, ő beleszédült, elgyengült.

Ment előre.
A víz már a melléig ért.
Hideg volt.
De nem sírt már.
A szíve sem.

Nem volt többé szüksége arra, hogy a férfi kimondja a bűvös szavakat, elég volt az is, ahogy ránézett. Hirtelen eltűnt a sötét, és érezte, kilépett a fényre. Lágyan elmosolyodott, mire a férfi felvonta kissé szemöldökét. Az ő ajkainak szegletében is mosoly bujkált. Az utána következő percek összemosódtak, órákkal később már csak arra emlékezett, hogy a férfi a karjaiban tartja, s vadul csókolja. Majd elment. Örökre.

Egyre nagyobbak voltak a hullámok.
A víz már mély.
De ő nem tett semmit.
Hagyta, hogy ellepje a víz.

Egyszerre volt gyönyörűséges és mindent porrá zúzó az a napfelkelte. Hisz végre láthatóvá vált, de az inspiráció, ami hajtotta addig, eltűnt. Hiszen megkapta, amit akart, talán többet is. De ő többé nem találta a helyét a világban, mert nem érzett elég nagy kihívást semmiben. Elvégre a legnagyobb próbát már kiállta, Perselus Piton is behódolt neki. Egy csók volt csupán, de ő reménytelenül elveszett.