Harry Potter még hosszan állt a 9 és ž-ik vágányon, és üveges tekintettel nézett az eldöcögő vonat után. Újra magányosnak érezte magát, pedig még csak néhány perccel korábban búcsúzott el a lánytól. Irigyelte Hermionét, hogy ott lesz a közelében gyermekük, s bármikor láthatja, ha társaságra vágyik, ha szeretetéhségben szenved. Nehéz szívvel lépett át a mágikus falon a mugli világba, újra úgy érezte magát, mint diákkorában a nyári szünetek idején. A világból kitaszítottan, a számára fontos emberektől elhatárolva.

A korábbi években, ezekben a napokban rendszerint rémálmokkal zsúfolt éjszakákat kellett elszenvednie, és valamennyi alkalommal izzadtan, meggyötörten ébredt, majd addig forgolódott fájó kínjaitól gyötörten ágyában, míg meg nem pirkadt odakint. Hiába igyekezett kiűzni szívéből a keserű árnyakat, azok erős karmokkal kapaszkodtak belé, és eltávolítani csak véres veszteségek árán lehetett volna őket. Bele is halna, ha a karmok végigszántanák szívén a már korábbról behegedt sebeket.

Korábban többször megfordult fejében a halál kecsegtető gondolata. Megkönnyebbülne, megszabadulna, véget érne az önmarcangolással telített szenvedése. Hányszor tartotta már kezében az éles tőrt, melynek csupán egy apró szúrása is elég lett volna, hogy vágyai szabad utat nyerjenek. Mégis, egyszer sem tette meg. Magának azzal érvelt, hogy Romolának szüksége van rá, hiszen a csillogó barna szemek oly szeretettel tekintenek rá, s ha ő meghalna, könnybe lábadnának a gyönyörű íriszek. Harry nem akart fájdalmat okozni lányának, nem akarta, hogy neki is apa nélkül kelljen felnőnie, elvégre ő a saját bőrén tapasztalta milyen is az. Harry Potter, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, illúziókba ringatta magát, hogy ne kelljen bevallania, milyen kegyetlenül is gyáva volt mindannyiszor szívébe döfni a pengét.

Lassan haladt végig a King’s Crosson, fölösleges volt sietnie, nem várta ott senki, csupán a munkája. Az irodába sem kívánkozott, ne vágyott rá, hogy mindenki komor hangulata felől érdeklődjön, s „barátai” felvidítása érdekében elhívják egy italra. Nem akarta másokra önteni a szánalmas problémáit, nem akarta őket terhelni a kiábrándultságával. Úgysem érthetnék meg…

A pályaudvarról kiérve céltalanul indult el, csak ment, amerre automatizálódott léptei vitték. Órákon át csak bolyongott, gondolatai egészen elködösítették tudatát, oda sem figyelt, hol jár, hová tart. Egy alkalommal hosszan nézett egy kirakatot, nem értette, miért, de nem tudta levenni tekintetét a fényképészet bemutató anyagként kirakott képeiről. Kifejezett egy fotó kötötte le figyelmét, egy fiatal pár pózolt rajta, boldogan bújtak egymáshoz, s szerelmes pillantással néztek a másik szemeibe. A nő vörös haja lágyan ölelte körül szépvonású arcát, ajkai vidáman mosolyogtak, ahogy a férfi fekete tincsei túrta kezét.

Harry megbabonázva nézte a képet, mintha első feleségét és önmagát látta volna viszont a képen szerelmük hajnalán. Összeszorult a szíve, kiszáradt a torka ahogy rádöbbent, Ginny szerelmes ölelései, szenvedélyes csókjai után vágyik, s mindent megtenne érte, ha az időt visszafordíthatná, ha a múltban elkövetett bűneit semmisé tehetné. Mást sem vágyott, csak Ginnyt visszakapni. Lelkiismerete újfent felüvöltött, és megállíthatatlanul, lehalkíthatatlanul üvöltötte arcába: gyilkos.

Harry nagy nehezen elbotorkált a legközelebbi kihalt sikátorig, majd minden erejét összeszedve dehoppanált Londonból. Egy kovácsoltvas kapu előtt öltött újra testet. Megingott, ezért szorosan megragadta a kerítés egyik oszlopát, s próbálta visszanyerni erejét és lélekjelenlétét. Pár percnyi lelket szaggató fájdalmas levegővétel után kiegyenesedett, s halk léptekkel indult a kapun befelé.

Célirányosan ment végig a már végtelenszer bejárt ösvényeken, egyetlen oldalpillantást sem vetett oldalra, nem nézett a mellette elhaladó idegenekre, csak ment, remélve, hogy még megbocsátást nyerhet. A sírhoz érve térdre zuhant, s magában imádkozott, könyörgött, felesége bocsássa meg neki mindazt a szörnyűséget, amit elkövetett ellene. Nem tudta többé visszatartani a kikívánkozó vadat, heves zokogásba kezdett, közben felsőtestével a sírkőre dőlt, karjaival igyekezett körbefonni azt, mintha azzal Ginnyt ölelhetné át.

Abban a pillanatban, mikor rájött, hiába küzd, csak a hideg követ vonja magához, fellángolt benne az őrület. Vért akart, sebeket és megbocsátást. Érezte, az egykori kedves iránt szerelme hevesebb, mint korábban valaha. Akkor nem tudta becsülni kellő módon, másfelé kacsintgatott, s most, hogy annyi évvel korábban elveszítette, vissza akarta kapni. Meg akart halni, mert hitte, akkor mindent rendbe hozhat.

Elsötétült a tudata, nem lebbent meg tekintete előtt Romola csillogó szeme, mindössze a maró fájdalom, indulatok uralkodtak elméje felett. Lassan elővarázsolta pálcájából az éles tőrt, s ahogy a fagyos pengét megérintette, tudta, helyesen fog dönteni. Lassan végighúzta az élét egyik ujjbegyén, mire néhány csepp vörös vér buggyant ki belőle, amik a hófehér márványkőre csöppentek.

Nem érzett fizikai fájdalmat akkor sem, mikor tenyerébe zárta a tőrt, és az a húsáig hatolt. Nagyobb volt annál a lelki kín, mintsem testi fájdalmat érezzen. Megbabonázva nézte a vérrel szennyezett pengét, szeméből néhány könnycsepp hullott rá, összekeveredve vérével. Lassan szívéhez emelte a fegyvert, majd döfött…

Hermione monoton egyhangúsággal végzett azon a délután mindent. Újra rendbe rakta papírjait, átrendezgette könyvespolcait, kitakarította bájitalos raktárát. Megcsinálta ugyanazt, amit már számtalanszor azóta, hogy Piton újra felbukkant az életében. Három napja volt csupán, hogy ismét találkoztak, de számára egy örökkévalóságnak tűnt. Igyekezett pedig nyugodt maradni, hitegette magát, hogy nem lesz semmi baj, csak kerülnie kell a férfit, arra meg ugye senki sem kötelezheti, hogy beszédbe elegyedjen vele.

Ő mégis rettegett. Nem is attól, hogy mi lesz, ha esetleg megint összevesznének, sokkal inkább Romy miatt aggódott. Elvégre Perselus fog vele annyi időt eltölteni a tanórák folyamán, hogy könnyűszerrel rájöhet, ki is a kislány. Hogy a tulajdon lánya. Egy lány, akinek az ő vére csörgedezik az ereiben, mégis Harry Pottert szólítja apának. Harry Pottert, akit Perselus a világon a legjobban gyűlölt, aki miatt áldozat lett belőle.

És Hermione borzalmasan félt, hogy ha kiderül a féltve őrzött titok, akkor Perselus bántani akarja a gyereket, csak azért, hogy fájdalmat okozzon neki. Attól kevésbé tartott, hogy anélkül is bántani fogja, mert a neve Potter, ahhoz elég erős a lánya, hogy a hasonlók miatti támadásokat könnyű szerrel kivédje. Romolának félelmetes tűrőképessége volt, ha bántották, nem panaszkodni szaladt, mint legtöbb kortársa tette volna, hanem szótlanul továbbsétált. Nem volt egy könnyen megsérthető típus; Hermione tudta, ebben félelmetesen hasonlít Perselusra.   

Nem tudta, mit várjon a következő hónapokban, hogy a férfival őszintén tudjon beszélni az évekkel korábban történtekről, vagy ne akarja bolygatni a múltat. Paradox módon azt kívánta minden észérve ellenére, hogy Perselus tudja meg, Romola az ő lánya, tudja meg, hogy igenis csak őt szerette. Azonban ismerte egykori kedvesét, tudta, őt már sohasem tudná kiengesztelni, az ő szívében is ott maradtak a tüskék, melyek mérget fecskendeztek testükbe.

Más oka is volt annak, amiért őszinte akart lenni a férfihoz, hiszen akkor őszinte lehetne végre a lányához is. Utálta, hogy Romynak hazudnia kell a valódi származásáról, nem tudhatja, ki az igazi apja. Ellenben Harrynek sem akart fájdalmat okozni, hogy megfossza tőle a kislányt, akit sajátjaként imádott, boldogságának forrása volt. Ráadásul, ha megtudná, hogy a mélyen gyűlölt egykori tanárának a lánya hívja őt apának, elundorodna a gyerektől is, Hermionétől is.

Tudta, sehogy sem dönthet jól. S amikor legutóbb ilyen helyzetben állt, hiába törekedett a legjobb döntésre, tragédiába torkollott minden erőfeszítése.

Félt, nehogy újra a semmiből kelljen fölállnia, ha ismételten rosszul döntene.

Félt, mert nem akart senkinek fájdalmat okozni.

Perselus unottan nézett végig a diákseregen. Nem tudta volna megmondani, mi vette rá újra, hogy visszatérjen az iskolába, s ismételten csupa buta gyerekbe próbáljon valamiféle tudást verni. Azt is unottan vette tudomásul, hogy talán tanári karrierje során először a diákok megtapsolják, azzal a hiú reménnyel, hogy a férfi jó professzoruk lesz. Hiába, ezek a gyerekek még nem éltek akkor, mikor ő meggyilkolta az iskola előző igazgatóját. Tovább figyelte az izgatott arcokat.

Aztán megakadt a tekintete egy olyan tizenhárom év körüli lányon, aki a Hollóhát asztalánál ült barátai körében. Szörnyen ismerősnek vélte a gyereket, a vonásai borzasztóan emlékeztették valakire. Talán egy volt diákjának a gyereke, azért olyan hasonlatos – gondolta, de ahogy tovább figyelte a lányt, egyre bizonytalanabbnak érezte magát.

Végül odafordult McGalagonyhoz, hátha ő tőle felvilágosítást kaphat.

-         Oh, Romolára gondol? – mosolyodott el halványan Minerva, majd elgondolkozva a kislány felé fordult.

-         Nagyon ismerős, csak nem tudom hova tenni – magyarázta kényszeredetten Piton, mire az igazgatónő megértően bólintott.

-         Hát, megértem, hogy ismerősnek tartja. Ahogy így jobban elnézem a kis Romyt, szörnyen hasonlít az anyjára. Csak a fekete haját örökölte az apjától – mondta komolyan, majd cinkosan a férfire nevetett. – Ötlete sincs, kiről beszélek?

-         Nem, Minerva, fogalmam sincs – rázta a fejét Piton, de már kezdte unni, hogy felettese milyen jól szórakozik rajta.

-         Ugyan, ne vegye a szívére. Hát Hermione lánya, csak rá kell nézni… - Minerva még hosszan magyarázott, de a férfi már oda sem figyelt a szavakra, egyre csak az járt a fejében, hogy nem jöhetett rá azonnal.

Ez a kislány Hermione lánya, tagadhatatlan. Úgy hasonlít rá, hogy az már félelmetes. Fekete haj, egyedül az nem illet a képbe. Hát persze – verte volna fejbe saját magát, ha közben nem veszi közre több száz gyerek -, Potternek is fekete haja volt. Kegyetlen fájdalom hasított a szívébe a gondolatra, hogy tényleg nem ért semmit a nőnek, akit annyira szeretett, hiszen ő elment, és talán még azon az éjszakán a kis hős karjaiba vetette magát. Alig, hogy Potter eltemette a feleségét.

-… igazából sosem értettem meg, hogy Hermione miért nem használja az iskolában is a férje nevét… - szűrődött be újra az idős boszorkány hangja tudatába, mire Perselus úgy kapta fel a fejét, mintha egy álomból ébredne.

-         Micsoda, Granger hozzáment Potterhez?

-         Igen, hisz körülbelül egy perce mondtam – nézett korholóan kollégájára Minerva, majd folytatta előbbi gondolatmenetét. – Minden bizonnyal azért maradt meg a lánykori nevénél, mert a Potter név első tulajdonosa a szegény Ginny volt…

-         És mikor házasodtak össze? – vágott újra közbe Piton.

-         Óh, van az már majdnem tizennégy éve is – felelte elgondolkozva McGalagony.

Perselus nem figyelt tovább, úgy érezte, végképp összetört a szíve. Hát ennyit ért, hogy ő a szívét nyújtotta a nőnek, az nem hogy nem kért belőle, de oly könnyen bántotta meg akkor, és közvetve ennyi évvel később is, hogy végül alig pár nappal később egy másik férfihoz menjen hozzá.

Hermionéval közösen képzelte el egykoron az egész hátralévő életét, de az mást választott, máshoz ment hozzá, másnak szült gyereket. Pont Potternek.

Már azt hitte, azzal hogy attól a nyamvadt felvágós taknyostól megszabadult, minden könnyebb lesz, erre most taníthatja majd a lányát is. Megfogadta, akkora fájdalmat fog okozni Hermionénak, mint amekkorát ő okozott neki.