Békés szombat reggelre virradt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskola felett, a hó nagy pelyhekben hullott, teljesen fehérre színezve a tájat. A griffendélesek lomhán nyújtózkodtak ágyaikban, nyakig húzva le, lecsúszó takarójukat, majd ha nehezen is, de kikeltek puha fekhelyükből. Ez a szombat nem ugyanolyan volt, mint a többi, hiszen karácsonyig már csak egy nap volt hátra, és ez volt az év utolsó Roxmorts-látogatási napja.

A hetedéves lányok szobájában nagy volt a felfordulás, Parvati és Lavender hosszú listát írtak, hogy kinek milyen ajándékot kell venniük a szeretet ünnepére, Olivia csinosította magát, hiszen megbeszélte Harryvel, hogy vele megy le a falúba, míg Hermione kábán bámult maga elé. Semmi kedve nem volt ehhez az egész vásárlósdihoz, és nem is volt kivel mennie, hiszen Ginny Briannel készült menni, Parvati és Lavender társaságára nem igazán vágyott, Harryvel akkor sem mehetett volna, ha jóban vannak, hisz ő a barátnőjével beszélte meg, míg Ron szintén nem lehetett megoldás, mert nem álltak szóba egymással, ráadásul azt rebesgették a madarak, hogy Vicktoria Malfoyjal fognak menni.

Amennyire szerette régen ezeket a szabad napjait, most annyira nem vágyott rá, hisz anno volt kinek vásárolnia, de azóta a szüleit elvesztette, barátai bocsánatkérését pedig egyszer sem hallgatta végig. Igazság szerint menekült az emberek elől, és gyakran járt vissza a Szükség Szobájába, hogy elmerenghessen az életen, de a depressziója nem múlt el. Az emberek közelségét nem tudta hosszútávon elviselni, csupán azokét, akik kiérdemelték. Ebbe a körbe pedig mindössze három ember tartozott bele. Ginny, mint legjobb barátnője; Vicktoria, akin látszódott, hogy átérzi a fájdalmát; és legnagyobb meglepődésére Draco Malfoy. Azóta a beszélgetés óta nem váltottak egy szót sem, de gyakran voltak egyszerre a réten, s feküdtek egymás mellett a virágok között, és csak hallgatták a madarak csicsergését. A másik mellett megnyugvást találtak, de a külvilágnak továbbra is az utáljuk egymást arcukat mutatták.

Végül úgy döntött, nem megy le a falúba, csak reggelizni, így kikelt ágyából, átöltözött, kócos haját összefogta, majd kiment a szobából. A klubhelyiség üres volt, így nem is időzött ott sokáig, kilépett a portrélyukon, majd végiglépdelt a hosszú, kihalt folyosókon. A Nagyteremben szintén nem sok ember volt, leült a griffendél asztalának végébe, majd forró teát öntött magának, és azt kezdte szürcsölgetni. Nem igazán volt étvágya, így nem is időzött sokat a reggelivel, hanem visszatért nyugalma helyszínére, a Szükség Szobájába.

A helyiség úgy jelent meg neki, mint mindig, a rét a körülötte elterülő erdővel, a patak csobogásával, illatos virágokkal, pillangókkal. Leheveredett a fűbe, hanyatt dőlt, majd az eget kezdte tanulmányozni; kristálytiszta volt, egy felhő sem éktelenkedett rajta, a nap meleget árasztott. Szemei elnehezedtek, majd lehunyta őket, és nemsokára elnyomta őt az álom. Újra visszatérő álma jelent meg szemei előtt, nem változott másban, csupán annyiban, hogy meg tudta állapítani, hogy a lábainál játszó gyermek egy kisfiú, és aranyszőke hajfürtjei vannak. A gyermek szörnyen hasonlított az ifjú Draco Malfoyra. Az álomkép lassan távolodni kezdett, majd a lány lassan kinyitotta szemeit, s az első, akit megpillantott egy szőke fej volt. Draco Malfoy.

-  Azt hittem lementél a falúba – jelentette ki színtelen hangon a fiú, majd leült a lány mellé a hívogató, puha fűbe.

-  Semmi kedvem nem volt, nincs is karácsonyi hangulatom, és nincs is kivel mennem. Értelmetlenség. Na és te? – nézett a szőkeségre a boszorkány, mire az keserűen elmosolyodott.

-  Hasonló okok, plusz, hogy Parkinsont nem tudom lerázni a nyakamról. Folyton azzal jön, hogy Sandro mennyivel jobb, mint én, meg hasonlók. Nem értem azt a fafejet sem, hogy tudja kibírni azt a libát, de ő tudja. Csak az lep meg, hogy szeptember elején még arról csicseregtek a madarak, hogy Mattio halálosan szerelmes beléd – mondta a fiú, mire a lány arcán döbbenet futott végig.

-  Igen? Nekem ez nem tűnt fel, hiszen legutóbb ő vágta a fejemhez, amit eddig te, hogy sárvérű vagyok. Mondjuk, azon csodálkozom, hogy te nem mondtad nekem mostanában – felelte a Granger-lány, míg Malfoy elkomolyodott.

-  Én soha többé nem fogom neked mondani – szögezte le Draco.

-  Soha ne mond, hogy soha! – torkolta le a lány, majd hangnemet váltott. – Mi ez a hirtelen változás?

-  Jól mondtad egyszer, nem az teszi az embert naggyá, hogy milyen a származása, hanem az, miként él, mit tesz az emberiség jövőéért. Igaz, a muglikat sosem fogom kedvelni, de téged elfogadtalak ilyennek, amilyen vagy. A származásoddal együtt sikerült téged megkedvelnem – mondta a fiú, s közben Hermione halványan mosolygott. – Nagyon fáj, hogy Sandro Pansyvel van?

-  Tudod, ez így bonyolult. Az utóbbi időben ő volt az egyetlen fiú, aki bókolt nekem, vagy aki máshogy közeledett, mint barát. Jólesett, hogy azt mondta, hogy szeret, de az az igazság, hogy én sohasem voltam belé szerelmes. Csak vágytam arra, hogy nekem is legyen valakim. De egyszer bepöccent, és azóta nagyon megváltozott.

-  Min vesztetek össze? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Draco, mire Mione elmosolyodott.

-  Inkább kin, rajtad – mondta a lány, mire Malfoy szemei elkerekedtek.

-  Rajtam? Mi közöm van nektek a ti szerelmi életetekhez? Egy teóriát tudnék elképzelni, de ahhoz már nagyon éles fantázia kell, tegyük fel, ha belémzúgtál – jelentette ki a srác, mire Hermione fülig pirult, és heves ellenkezésbe kezdett.

-  Méghogy beléd? Én? Nem, tök más az ok. Igazság szerint Sandro nem örült annak, hogy veled megyek a karácsonyi bálra, hiába próbáltam neki magyarázni, hogy nem önszántamból.

-  Akkor már értem, miért olyan ellenséges velem is, nagyon felhúzhatta magát rajta, ha még Parkinsont is el tudja viselni. De hogy lehettél vele együtt, ha nem is szeretted?

-  El akartam feledni valaki mást, akire sohasem gondolhatok… - harapta el a mondat további részét a lány, majd lehajtotta fejét.

-  Csak nem Krum? – ébredt fel újra Draco kíváncsisága, mire a griffendéles kicsit mosolyogva emelte fel a fejét.

-  Viktor és köztem soha nem volt semmi, barátok voltunk, talán még vagyunk is. Elég gyakran levelezünk, de neki egyébként is van barátnője. Az, hogy negyedikben vele mentem a bálra, csupán baráti gesztus volt – mondta higgadtan a lány, majd a fiú szürke szemeibe nézett, aki érdeklődve tekintett rá.

-   Mégis ki csavarta el annyira a fejedet, hogy leálltál azzal a sráccal?

-  Nem tartozik minden rád! – jelentette ki Hermione, mire Malfoy megforgatta a szemeit.

-  Akkor mégsem vagyunk olyan jó barátok, mint hittem.

-  Mért? Mi lehetünk szerinted valaha is barátok? – kérdezett vissza a lány, s közben arca meglepődöttséget mutatott. – Azt hittem, nem engedsz magadhoz senkit sem közel.

-  Nem is engedek magamhoz annyira közel senkit, hogy utána, ha elveszteném, beleroppanjak. Te sem, és senki más nem kerülhet hozzám olyan közel, mint Diana, mert nem élném túl, ha megint el kéne valakit veszítenem. Értsd meg, Hermione, én képtelen vagyok több fájdalmat elviselni. És a barátság alatt nem a szeretet értem, hanem a kölcsönös őszinteséget, amit azóta érzek irántad, hogy nem árultad el a titkomat senkinek! – felelte a mardekáros, majd a lány arcán egy szomorú grimasz futott végig.

-  Akkor azért lökted el magadtól Vicktoriát és Davidet, mert féltél, hogy túlságosan megszeretnéd őket? – tette fel a szívét nyomó kérdést a boszorkány, mire a varázslótanonc bólintott.

-  De váltsunk témát! Van már ruhád a bálra? – kérdezte Draco a lehető legtermészetesebb hangon.

-  Azt gondoltam, hogy a negyedikest kicsit felújítom – felelte sután a lány, mire a fiú megrázta a fejét. – Az mért nem jó?

-  Nem hozhatsz szégyent rám, meg a nevemre, nem engedem, hogy holmi régi vackot újítgass fel magadnak. Inkább engedd meg, hogy adjak neked valamit. Invito doboz! – intette egyet a pálcájával a mardekáros, majd egy doboz tűnt fel mellettük. – Ez a ruha Dianaé volt, szeretném, ha te hordanád.

-  Nem fogathatom el, elvégre ez a testvéredé volt – ellenkezett Hermione, majd Draco a szája elé tette mutatóujját.

-  De én igenis azt szeretném, hogy a tiéd legyen, nem gondolhatod, hogy én fogom hordani – mondta, mire mindketten nevettek. – Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy ebben jelensz meg a bálon. A mérettel nem lehet baj, automatikusan a viselője alakára igazodik – nézett bociszemekkel a fiú, majd a lány bólintott.

-  Köszönöm Draco!

-  Én köszönöm neked! – szögezte le a fiú, majd felállt. – Én most megyek, úgy gondoltam, hogy januártól újra bejárok az órákra, neked köszönhetően mostanában nem ittam, de igencsak el vagyok maradva.

-  Nekem köszönhetően? – nézett csodálkozva a lány a mardekárosra, mire az gúnyosan elmosolyodott.

-  Nem is tudom, ki vágta a fejemhez, hogy a pia nem old meg semmilyen problémát, és láss csodát, igaza volt. Úgyhogy, megyek pótolni! Holnap este hétkor találkozunk a Nagyterem előtt! – mondta Draco, majd eltűnt.

A lány hosszú percekig nézett még a fiú hűlt helyére, majd lassan leemelte a doboz fedelét. Abban egy meseszép ruha lapult, olyan, mint amilyeneket gyermekkorában olvasott a mugli mesekönyvekben. Az egész halványkék selyemből volt, rajta apró csillogó gyémántok villogtak, felsőrésze ujjatlan volt, mindössze egy vékony pánt volt, hogy átívelje nyakát, szoknyája hosszú krinolinos volt, az alja csipkében végződött. Továbbá talált még egy pár ugyanolyan anyagból készült selyemkesztyű, és egy halványkék topánka, akár mint Hamupipőkéje. Óvatosan visszahelyezte a ruhakölteményt a dobozba, összezsugorította a dobozt, zsebre rakta, majd felsétált a klubhelyiségbe.