A napok csigalassúsággal teltek a Roxfortban, szinte mindenki karácsonyi lázban égett már, pedig addig még volt három hét karácsonyig. A hó nagy pelyhekben hullott, s a parkból gyakran vidám diákok kacaját hozta a szél a kastély falai közé. Mégis, nem mindenki volt boldog, s köztük is a legfeltűnőbb Hermione Granger nyomott hangulata volt. Lassan, de biztosan elterjedt a hír, hogy a szüleit megölték, s a sajnálkozók elől a lány még inkább menekült, mint eddig. Kóros rosszkedvét pedig tovább rontotta az ünnepek közeledte, hiszen tudta, nem lesz kivel töltenie.

Barátai próbálták benne tartani a lelket, de ő bezárkózott a szobájába, s leggyakrabban sírdogált. Csupán órákra járt, de akkor is mintha máshol járt volna, nem érdekelte a mardekárosok bántása, mások együttérzése, szinte az emlékeinek élt. Azt hitte ennél rosszabb már nem jöhet, de mégis jött. Egyik este a klubhelyiségben üldögélt, mikor két legjobb barátja ült le mellé a fotelekbe, s meredtek a lányra.

-  Mégis mikor akartad nekünk elmondani? – tette föl végül a szívüket nyomó kérdést Harry.

-  Mégis miről beszélsz, Harry? Mit nem mondtam el nektek? – nézett a lány megütközve először fekete, majd vöröshajú barátjára. Fogalma sem volt, miről beszélnek.

-  Ugyan már, ne add az ártatlant. Nagyon jól tudod, miről van szó. Kihasználod, hogy itt biztonságban vagy, de ha ennek vége, faképnél hagysz majd minket. Tudod Hermione, ez szemét dolog! – mondta magából kikelve Ron, mire Harry is bólintott.

-  Mégis miért hagynálak titeket faképnél? Szó sincs erről, hisz arról volt szó, hogy együtt megyünk az aurorképzőbe, és örökre barátok maradunk. Mégis miért hagynálak titeket cserben? – felelte könnyeivel küszködve a fiatal boszorkány, barátai ellenben úgy néztek rá, mintha hazudna.

-  Ne hazudj nekünk, ne nyugtatgass minket, hanem merd a szemünkbe hazudni, hogy nem fordult meg a fejedben, hogy itt hagyd a varázsvilágot! – szólt gorombán Harry is, és dühében már lángolt az arca.

-  Jól van, ha ezt akarjátok hallani, gondoltam rá, hogy a szüleimmel kéne továbbra is élnem, rettegés és Voldemort nélkül, de ott voltatok ellenpontnak ti, a barátaim, akiket nem akarok elveszíteni, ráadásul a szüleim meghaltak, nem is lenne kihez visszamennem! – üvöltötte a lány, majd sírva kirohant a klubhelyiségből, ki tudja hová.

-  Mondták már nektek, hogy tuskók vagytok? – hallott a két fiú egy hangot a hátuk mögül, és a tulajdonosa nem más volt, mint Ginny.

-  Elárulta volna a barátságunkat! – ellenkezett Ron, majd üveges tekintetekkel bámult a vidáman pattogó tűzbe.

-  Nem, te barom! Ő csak végre arra vágyott, hogy ne kelljen félnie, a szülei miatt aggódnia, hisz azzal, hogy a kis túlélő barátja, azzal folyton féltenie kellett őket. Azt hitte, hogyha hazamenne, akkor végre biztonságban tudná őket. De most már mindegy, Voldemort kegyetlenül megöli azokat, akik tüskék a szemében. Őszintén, tudjátok miért haltak meg? – nézett végig a lány a két fiún, akik megsemmisülve ültek, s meredtek maguk elé.

-  Azért mert Voldemort tudja, ha olyanokat gyöngít meg, akik hozzám közel állnak, azzal eléri, hogy én is meggyengüljek – mondta ki végül Harry, majd fejét az ölébe hajtotta, és néma sírásba kezdett.

-  Hermione nem akart titeket elárulni. Gondolkozzatok el ezen! – azzal Ginny otthagyta a két magábafordult varázslótanoncot, és felment a szobájába.

*

A griffendéles lány sírva rohant végig a folyosókon, mígnem elérte a Szükség Szobájába nyíló folyosószakaszt, és lassított léptein, arcán továbbra is végigfolytak szemének sós nedvei, de nem érdekelte. Csodálkozva vette észre, hogy a titkos szoba ajtaja nyitva volt, vékony csíkban fény szűrődött ki bentről. Kíváncsisága felülkerekedett eszén, gondolta bekukucskál, még akkor is, ha olyat lát, amit nem szabadna.

Az ajtóhoz osont, és a keskeny résen belesett. Egy pillanatra azt hitte, káprázik a szeme a sírástól, de hiába törölgette, továbbra is ugyanaz a látvány tárul szeme elé. Egy virágos rét terült el előtte, körülölelve egy erdővel, a szél lágyan fújdogált, a nap hétágra sütött, és színes pillangók kergetőztek a meleg levegőben. A távolban egy patak csörgedezett, ahol őzek ittak, a közelükben egy rozoga padon pedig egy tejfölszőke hajú alak körvonalai rajzolódtak ki. A fiú rögtön felkapta a fejét, mikor érezte, hogy nézik, így egyenesen a sápadt griffendélesre esett, és meglepődve vette észre, hogy az ajtót nyitva felejtette. Draco Malfoy sóhajtott egyet, majd intett a lánynak, hogy jöjjön beljebb.

-  Hol vagyunk? – érdeklődött a lány bizonytalanul, hangja halk volt a visszatartott sírástól, közben tekintetével a fiúét kereste.

-  Az egyetlen olyan helyen, ahol szívesen voltam gyermekkoromban. Sosem talált itt rám az apám, itt szabad voltam, olyan, mint a többi gyerek, és gyakran itt találok a mai napig is nyugalmat – magyarázta a fiú, majd tekintete a lány könnyáztatta arcára siklott. – Te sírtál? – kérdezte csodálkozva a mardekáros, majd helyett szorított a padon a lánynak is.

-  Úgy érzem magam mostanában, mint még soha. Olyan érzés, mintha a testemet elhagyta volna a lelkem. Mit mondjak, hiányoznak a szüleim, túlságosan is… - mondta a boszorkány, majd hangja elcsuklott, és újra sírni kezdett. A fiú megütközve hallgatta a lányt, és még jobban meglepődött, hogy sír előtte, hisz mindig is erős lánynak gondolta. Tévedett.

-  Mostmár érzed akkor, én mit éreztem a nővérem halála után, és mit érzek a mai napig. Tudom, hogy szörnyű, és nem könnyű rajta túllépni – felelte a fiú, mire a lány még keservesebben zokogott. – Jajj, Granger. Könyörgöm, ne sírj!

-  Nevetséges… Pont előtted sírok, aki világ életemben sértegetett, és még ennél is nevetségesebb, hogy mégis úgy érzem, te vagy az egyetlen, aki megért… Még a barátaim sem értenek – szipogott a lány, mire a varázslótanonc felé nyújtott egy fehér selyem zsebkendőt, ami oldalán csipkével volt díszítve, és az egyik sarkába vérvörös cérnával belehímezték a tulajdonos monogramját, ez esetben cikornyás betűk hirdették, hogy D. M. Hermione nem is mert hozzáérni a felé nyújtott anyaghoz, mire a fiú megforgatta szemeit.

-  Ugyan már, Granger! Ez csak egy zsebkendő, fogd meg nyugodtan! – mondta, majd a lány kezébe nyomta. – Mellesleg, hogy érted azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki megért, mi van Szent Potterrel és Weasleyvel? – kérdezte érdeklődve az ifjú Malfoy.

-  Már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Évek óta rettegéssel párosulnak a reggeli ébredések, nem tudjuk, az nap kinek a halálhírét olvashatjuk majd az újságban, melyik szerettünket veszítjük el. Én a szüleimet féltettem leginkább, gondolkoztam rajta, hogy visszatérek hozzájuk, de ellenérv volt a barátaim társasága, hogy ők számítanak rám. De hittem, hogy a szüleimmel nyugodtabb életem lehetne, boldogság, béke. Most nem tudom honnan, de a fülükbe jutott ez a gondolatom, és úgy értelmezték, hogy cserben akartam őket hagyni, és megsértődtek. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, úgy érzem, egyedül maradtam… - magyarázta a griffendéles, közben barna hajtincsei beletapadtak a nedves arcába. A fiú óvatosan emelte fel a kezét, majd kisimította a kósza fürtöket, és a lány füle mögé helyezte, majd az újra síró lányt átölelte. Nem volt sem rosszindulatú, sem durva; nővére halála óta először úgy érezte, van egy olyan személy, aki megérti. Az már csak hab volt a tortán, hogy a hosszú évekig ellenségnek gondolt, sárvérűnek született Granger volt az, de mégis, ő megértette.

-  Sosem hittem volna Granger, hogy pont az én vállamon sírod ki magad – mondta enyhe cinizmussal a fiú, így olyanná téve, amilyennek mindenki megismerte, de most mégis, volt benne valami más is, valami kedves… talán jóságos is.

-  Én sem hittem volna, Malfoy! – felelte a lány, majd elhúzódott a fiútól. – Gyakran jársz ide? – váltott hirtelen témát, mire a fiú elgondolkozott.

-  Mostanában sajnos igen – bökte ki végül a szőkeség, majd arca elkomorodott.

-  Miért sajnos? Olyan szép itt minden, békés, barátságos – lepődött meg a boszorkány, mire Draco megértően bólintott.

-  Hiába szép itt, ide csak akkor jártam, amikor menekültem. És ez ma is így van, menekülök az emlékek elől, és ez az egyetlen hely, ahol érzek még értelmet az életemnek. Itt úgy érzem, van még remény, akár arra, hogy az életem jobb irányba forduljon, akár arra, hogy Diana megbocsásson.

-  Én nem hinném, hogy haragszik rád, biztos vagyok benne, hogy ha nem szeretett volna eléggé, akkor a szerelmet választja. De ő veled maradt, azért, hogy neked biztos és boldog jövőt biztosítson!

-  Bárcsak elment volna, akkor még élne! – mondta kicsit erélyesebben a fiú, mire Hermione kicsit összerezzent. – Ma már nincs senkim!

-  Gondolj Vicktoriára! Neki fontos vagy, sőt, David is ott van neked, még akkor is, ha a szüleid nem. Ne emlékeknek élj, hanem a jelennek, a jövő reményének, harcolj azért, hogy legyen jövő!

-  Ez most egy enyhe célzás volt, hogy nehogy halálfalónak álljak? – kérdezte a fiú gúnyosan, mire Hermione lemondóan megrázta a fejét.

-  Nem, lehetsz Voldemort bábja is, ha úgy hiszed, akkor tehetsz azért, hogy a világ ne pusztuljon el. Az aranyvérűek a fél- és sárvérűek kiirtását hirdetik, de közben egymást is gyilkolják, És ha te, Draco Malfoy úgy gondolod, hogy ezt a hagyományt kell követned, akkor legyél halálfaló. De ha azt mondod, hogy nem akarsz olyanná válni, mint a szüleid, és az összes ősöd, akkor két dolgot tehetsz, harcolsz a mi oldalunkon, vagy megszöksz! Rajtad áll a döntés, csak te választhatsz, senki nem parancsolhat neked.

-  Alábecsültelek, amikor azt hittem, hogy a sárvérűséged… mármint mugliszármazásoddal együtt jár a tudatlanság, mert tudom, hogy valamilyen szinten igazat mondasz, de igenis, lehet az embert kényszeríteni. Példának okáért az Imperius-átokkal – ellenkezett a fiú.

-  Az Imperius legyőzhető, csak erős akarat kell hozzá.

-  Akkor ott van az érzelmi zsarolás.

-  Kettőnknek van egy hasonlósága, azok, akik igazán fontosak nekünk, vagy halottak vagy hátatfordítottak, így nincs kiket féltenünk. Elvégre a saját életünk nem ér egy fikarcnyit sem, hiszen egyszer mindenki meghal. Ki előbb, ki utóbb, maximum nem élünk olyan sokáig. Nincs igazam? – Hermione tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan, egy különös csillogás, amit nem a sírás okozott, sokkal inkább, hogy felnőtté vált.

-  Ezt úgy mondtad, mintha nem tartanál már mást fontosnak, csak a halált.

-  Egy valamit tudnod kell Malfoy, ha eljön a háború, nem érdekel, hogy melyik oldalon fogsz harcolni, feltéve ha ott leszel, de tudd, ha ott meg kell halnom, figyelek majd arra, hogy minél több mocskos halálfalót magammal vigyek, köztük az apádat is. És ha kell, téged is megöllek, nem fogok teketóriázni. Nincs már kit szeretnem, így nem fog érdekelni, ha a harctéren veszek, legalább az utókor érdekében haltam meg, és talán emlékezni fognak a nevemre – mondta falfehér, de mégis elszánt tekintettel a boszorkány.

-  Az ember azt hinné, hogy egy törékeny rózsaszál vagy, erre kiderül, hogy mégsem – felelte őszintén a fiú, mire a lány arcán átfutott egy halvány mosoly.

-  Nincsen rózsa tövis nélkül!

-  Igaz! – mosolygott a fiú is, majd az égre emelte a tekintetét. – Későre jár már, és hiába vagyunk iskolaelsők, már mi sem bóklászhatunk a folyosókon, úgyhogy jobb lenne, ha visszatérnénk – mondta, majd felállt a padról.

-  Fogunk mi még valaha ilyen barátságos hangulatban beszélgetni? – nézett fel rá a griffendéles, mire a mardekáros arcán szomorú mosoly futott át.

-  Nem hinném, de ha valaha megértésre és nyugalomra vágysz, ide nyugodtan eljöhetsz. Legyen ez a hely mostantól a tiéd is, nem lenne értelme kitiltanom innen, hisz nekem is úgy mutatták egykoron.

-  Köszönöm… Draco! – mosolygott a lány, majd a fiúhoz lépett és megölelte, és agy lány puszit nyomott az arcára.

-  Én köszönöm, Hermione! – viszonozta a lány gesztusát Draco is, majd mindketten elindultak a saját klubhelyiségük felé, tudván, valószínűleg nincs több közös beszélgetés.