Minden kezdet nehéz, nekem is az volt Dan nélkül, egyedül éreztem magam, hiába voltak mellettem a barátaim, apa, a kislányom, és hiábavalóan támogatott a Potter házaspár és a rend, én már örökre megváltoztam, a gyerekemnek sem lettem jó anyja. Hiába szerettem a kis Melindát, túlságosan is emlékeztetett az apjára, és engem akkoriban kiborított, ha csak a nevét is említették, kitört belőlem a dühroham, teljesen depresszióba estem. Ekkor már csak az érdekelt, hogy megtaláljam a gyilkosát, kézre kerítsem és bosszút álljak érte. Mérhetetlen fájdalom talált menedéket a szívemben. Hiába mondják azt, hogy az idő minden sebet begyógyít, ez nem akarta abbahagyni a vérzést, még mindig ezer pontból ömlött testem vörös nedve, de megölni nem volt hajlandó.

Melinda rengeteg mindent örökölt az apjától, azokat a gyönyörű élénkzöld szemeit, arca nemes vonásait, kellemes természetét, haját pedig mindkettőnktől, gyönyörű, hosszú és fekete. Az egyetlen, ami mutatta, hogy van benne valami pitonos is, az a fehéres, sápadt bőre volt, olyan, mint nekem, vagy a nagyapjának. Olyan gyermek volt mindig is, aki igényelte a szeretetet, de én nem tudtam neki megadni, túlságosan is hasonlított az apjára, és amikor ránéztem, mindig összeszűkült a szívem, és olyan lettem, amilyen soha sem akartam lenni, mint az én anyám volt. A lányommal szemben, az utolsó emberrel, akit szerethettem volna, rideg voltam és elutasító, mikor szeretetre vágyott képtelen voltam magamhoz ölelni, vagy elmondani neki, mit érzek. Ezzel csak azt értem el, hogy elhidegült tőlem, és egyedül hagyott, a nagyszüleihez költözött, Ginny és Harry Potterhez, Dan szüleihez. Ők nevelték fel, nekem meg meghagyták a lehetőséget, hogy akkor látogassam, amikor csak akarom. Sajnos nagyon kevésszer tettem meg, nem láttam, ahogy egyre nagyobb lesz, nem voltam mellette, ugyanúgy, ahogy anya sem volt mellettem. És többé már nem is láthatom az én kis angyalkámat.

Istenem, ezt is foghatnám anyára, de nem teszem, nem lenne helyes, ez már csakis az én hibám, és a legnagyobb bűnöm, amiért szenvednem kell, míg az eszemet tudom. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor sem biztos, hogy másképp tudtam volna viselkedni, mert Daniel halálakor az én szívem egy darabja is meghalt, és vele együtt a szeretetem. Nem tudtam elmondani, hogy mennyire szeretem, nem tudtam soha magamhoz ölelni, és már nem is tehetem meg. És ez csakis az én hibám, az az örült bosszúvágyam, a pusztítás, amit a lelkemben lakozó harag tenni akart, a Voldemort és a halálfalói elleni utálatom vezetett ide. Ide, ahonnan az ember csak koporsóban jut ki, a varázslók börtönéből, Azkabanból, hát idáig süllyedtem. Már csak arra várok, hogy az ítéletemet végrehajtsák, ami rosszabb, mint a halál, hogy elszívják a lelkemet, a dementorok retteget csókját megkapjam. Félek, nem a haláltól, az nem rémiszt, sokkal inkább a múlttól, az emlékektől, az emberek reakciójától, Melinda gyűlöletétől, hogy tönkretettem a jövőjét, a túlvilágtól, hogy a pokolba jutok. De maga a halál ténye nem borzaszt, ha nem a csók végezne velem, akkor lehet, hogy az öngyilkosságot választanám, mert túl nagy a lelkiismeretem ahhoz, hogy ezzel éljek, akár hosszú éveket is. A szívem, azt hittem, nyugalomra talál, azzal, hogy kezemhez, ironikusan inkább pálcámhoz tapad két ember vére, de nem. Gyilkoltam, és ez a következménye tettemnek, vállalom, mert ha lehetőségem lenne visszaforgatni az idő kerekét, ami persze nincs, akkor sem csináltam volna máshogy, megtettem, ezzel megöltem két embert. Gyilkos vagyok, ide, ahol vagyok, tökéletes lakó.

*

Miután a lányom megszületett aurornak jelentkeztem, illetve, ahogy még az iskolában terveztük, beléptem a Főnix Rendjébe, és az ártatlanok védelmének szenteltem az életemet. Ekkor már Melinda nem élt velem, tehát nyugodtan dolgozhattam, hogy senkinek se kelljen annyit szenvednie, mint amennyit én szenvedtem egész életemben. Együtt dolgozhattam apával, aki újra elindult lefelé a lejtőn, újra olyan lett, mint akkoriban, amikor anya otthagyott minket. Teljes letargiába esett, és már én sem tudtam gátat építeni, hogy ne sodorja magával az élet folyója, nem tudtam fogni a kezét, nem volt lelkierőm, mert az enyémet sem fogta senki, egyszerűen elengedtek.

A Rend tagja volt Mark és Laura is, akik egy évvel Roxfort befejezése után összeházasodtak, és boldogok voltak együtt, annak ellenére, hogy nem lehetett kisbabájuk. És ott volt még Gerda, Nia és Aaron is, csak Dan hiányzott a nagy hetesünkből, de ő legalább nem láthatta, ahogy a világunk egyre sötétebb lesz. Mert bizony, eluralkodott a pánik, a Sötét Nagyúr és csatlósai egyre erősödtek, míg mi gyengültünk, és sorra gyilkolták a muglikat, és a nem aranyvérű boszorkányokat és varázslókat. A háború pedig a vége felé közeledett, eldőlni látszott, hogy ki kerül ki győztesen, itt mi már nem győzhetünk. Eltelt 10 év azóta, hogy Dan meghalt, és én teljesen összeomlottam. Ez alatt az évtized alatt minden tönkrement, örülök, hogy ő nem látja, ahogy minden elpusztul, amit szerettünk. Ilyen volt Roxmorts is, nem maradt belőle más, csupán egy romhalmaz, egy marék hamu. És itt ért minket a végső csata, az egykori falu melletti réten, ami mindössze tegnap történt, de nekem, egy életnek tűnt ez az elmúlt 24 óra.

A rét két oldalán állt a két ellenséges csapat, nálunk körülbelül 40 fehérmágus, míg ott, vagy 200 csuklyás, álarcos halálfaló. A dolog már ekkor eldőlt, kudarcara voltunk ítélve, csak a becsületünkért harcoltunk, illetve a dicső halálért. Hosszú, véres és kétségbeesett harc volt, sorra estek el a legnagyobb mágusaink, a sort pedig az idős igazgató, Albus Dumbledore kezdte, akivel személyesen Voldemort nagyúr végzett. A mi varázslóink és boszorkányaink nem használtak főbenjáró átkokat, csupán gyenge ellenvarázslatokat, nem akartunk az ő egyszerű szintűkre alacsonyodni. Nem sokkal később a professzor után két barátnőm, Nia és Gerda maradt örökre lehunyt szemmel a földön. Bennem egyre forrt a düh, és ideges voltam, láttam meghalni azokat, akik rengeteget jelentettek nekem, de még közel sem volt ekkor vége.

A következő áldozat Luna Lovegood volt, és mikor Mark látta édesanyja halálát, rögtön rohant az élettelen testhez, de időközben őt is eltalálta egy kósza átok, majd egy zöld villanást követően teste megdermedt, majd a földre rogyott, és többé nem állt föl. Ezekhez a veszteségekhez képest mi volt a sötét oldalnak, hogy időközben semlegesítettük Lucius Malfoyt, majd a feleségét, Narcissát, és a Lestrange házaspárt. Így is hatalmas volt a túlerő. A bennem felhalmozódott gyűlölet pedig kitörni készült, mint a vulkánból a láva, éreztem, hogyha benn marad, akkor belefulladok.

Láttam apát, ahogy szakadt és véres fekete talárjában párbajozik, a karja tele volt sebekkel, és remegett, ahogy pálcáját előreszegezve harcolt. Egy nő volt az ellenfele, nem volt már rajta maszk, így látni engedte, ahogy verejtékben fürdő barna hullámos haja a vállára omlik, és arcát eltorzította a düh. Nem lehetett több ötven évesnél.

- Crucio! – üvöltötte az átkot, melyet apámra irányított, aki vonaglani kezdett a fájdalomtól, a földön fekve rázkódott az egész teste – Perselus, csalódtam benned, ennél erősebbnek ismertelek, te sosem voltál gyenge. Crucio! - hallottam megint az átkot, és nem tudtam semmit sem tenni, földbe gyökerezett a lábam, végtagjaim teljesen lemerevedtek. Ekkor eszméltem és rájöttem, ki a hang gazdája, valaki olyan, akit soha nem felejtek, aki megígértette velem, hogy még megismerem, mi az a fájdalom.

- Merry, meg is ölhetsz, ha akarsz, de én akkor is nagyobbat csalódtam benned, mint te bennem, pont olyan lettél, mint az apád. Ölj meg, Merry, már nincs okom élni, megtettem, ami miatt nem haltam meg, amikor elmentél, felneveltem a lányunkat. Nyugodt szívvel halok meg. Gyerünk, ölj meg Merry! – apa szinte könyörgött.

- Te akartad, Perselus. Adava Kadevra! – zengett a hang, anya hangja, majd egy zöld villanás, és apa szíve többé nem vert egyet sem.

- Neee! – üvöltöttem és rohantam a test felé, majd rávetettem magamat, és öleltem, amilyen erősen csak bírtam. Közben egy elégedett tekintet pásztázta a hátamat. – Apa, nem hagyhatsz itt te is, hallod, szólalj meg!

- Csak nincs valami baj, kislányom? Azt hittem ennél azért erősebb vagy, na lássuk, mit bírsz. Crucio! – küldte felém az átkot, hangjában pedig érezni lehetett a maró gúnyt.

Testemet átjárta a fájdalom, görcsölt minden egyes testrészem, nem éreztem talajt a lábam alatt, szédültem és elestem, a földön vonaglottam, szenvedtem a kíntól és a fájdalomtól, de nem sírtam, hisz Dan halála után megfogadtam, erős leszek. Aztán enyhült a fájdalom, és újra ránéztem kínzómra, aki elégedetten vigyorgott.

- Mercedes, erősebb vagy, mint gondoltam, kellemesen csalódtam benned. Emlékszel, mit mondtál nekem, mikor eljöttünk? Hogy gyűlölsz. Megnyugtatlak kincsem, én sem érzek mást irántad, nincs is okom rá. Na és arra emlékszel, én mit mondtam? Fájdalom, látom megismerted, kicsit mondjuk rá kellett segítenem, de sikerült, és büszke vagyok magamra – jelentette ki haláli kacajjal körítve beszédét, majd folytatta. – Meg kellet találnom a gyenge pontodat, és lám, a Trimágus Tusa nagyszerű alaklom volt rá, hogy tudatosítsam benned, a szó jelentését. Én öltem meg azt a két embert, aki a legfontosabb volt az életedben, az apádat, és a vőlegényedet is. Voldemort nagyúr igazán értékelte az ötletemet, hogy animágus legyek, és ezzel bejussak Roxfortba, és a labirintusnál végre alkalmam volt. Mesteri terv, nem de?

- Te őrült vagy! – kiáltottam, ő meg tovább nevetett.

- Lehet kincsem, de legalább boldog. Nekem még van kit szeretnem, hisz itt van nekem Josh – abban a pillanatban egy magas, szintén álarcmentes férfi jelent meg anya mellett. Ő volt az, barna haj és szem, csak a mosolya változott.

- Gyűlöllek, egy átkozott gyilkos vagy. És még anyának sem voltál jó, nem tudod, mit jelent szeretni, mert kőből van a szíved! – üvöltöttem magamból kikelve, de ő még mindig nevetett, viszont öcsém elkomolyodott.

- Ugyan, Merci, ne szívd mellre, mi csak szórakozunk, ölni jó dolog, annál már csak egy valami édesebb, kínozni. Crucio! – üvöltötte most Josh, majd testemet újra átjárta a fájdalom, és újra szenvedtem, de nem ejtettem egy könnycseppet sem.

- Erős kislány, de most itt az ideje, hogy megtörj! Adava Kade… - üvöltötte anya, de nem tudta befejezni.

- Adava Kadevra! – ordítottam, és én voltam a gyorsabb, anya összeesett és holtan feküdt. – Megváltoztál Josh. Hova tűnt az én kisöcsém, akit annyira szerettem?

- Meghalt. És remélem, többé nem jut eszedbe szeretetről beszélni. Ezt anyáért, Crucio! – Egyre nagyobb kín volt, minden egyes kínzással gyengébbnek éreztem magam, Josh pedig elégedetten bámult rám.

- Én nem ilyennek ismertelek, mi változott? – hangom remegett, mikor belenéztem a szemébe, már nem hasonlított emberire, csupán egy gépre, minden már automatikus tett volt a részéről.

- Semmi, csak annyi, hogy ez a félnótás… - itt apa teste felé bökött -… már nem volt a közelemben, és nem akart mindentől megóvni, megismerhettem, milyen pusztítani. Crucio! – mondta az átkot újra és újra, nem hagyott levegőhöz jutni, élvezte a szenvedést.

- Ugye milyen jó tudni Mercedes, hogy nemsokára mehetsz a hülye haverjaid után? – hangja gúnyos volt, és élvezte a szenvedéseimet.

- Adava Kadevra! – préseltem ki a szavakat a fogaim közül, és láttam, hogyan ölöm meg a saját testvéremet, aki vér volt a véremből, majd ájultan a földre estem.

*

A Szent Mungóban tértem magamhoz, megtudtam, hogy Voldemort meghalt, abban a pillanatban az összes halálfaló bénultan esett a földre, vele haltak a társai, de a győzelemért cserébe nagy árat kellett fizetni. Nem maradtunk sokan, csupán Laura, Aaron, a Potter házaspár, a Malfoy házaspár, Ron Weasley és én maradtunk életben, mindenki más meghalt.

- Merci, ugye tudod, hogy ki ölte meg apukádat? – hallottam Lau hangját, majd bólintottam.

- Anya volt, és ott volt az öcsém is, Josh. Ők nem a Nagyúr halálával haltak meg. Azt még én tettem – hangom elcsuklott, könnymentes, néma önvádba temetkeztem.

- Miért, Merci, miért? Te nem lehettél, ugye ez csak egy rossz vicc?

- Bepöccentem, láttam, ahogy megölik apát, meg kínozzák, és elment az eszem. Ráadásul ők ölték meg Danielt is.

- A dementorok most jöttek meg érted – mondta szárazon Aaron, majd magához ölelt és a fülembe suttogta. – Mi melletted vagyunk, nem hagyjuk annyiban a dolgot.

- Köszönöm, de ez a végzetem, gyilkos vagyok, a saját véremet pusztítottam, és ezzel a saját lényem egy darabját is megöltem, Azkaban már megváltás lesz számomra. Csak kérlek titeket, vigyázzatok Melindára, és mondjátok meg neki, hogy nagyon szeretem! – nem bírtam tovább beszélni, a dementorok beléptek a kórterembe, magukkal hozva a bánatot.

Megálltak az ágyam előtt, mire én a döntést elfogadva kinyújtottam a kezemet, és csuklóimon kattant a bilincs, elvéve örökre szabadságomat. Két életben maradt barátom némán sírt, mikor kivezettek a helyiségből, Mrs. Potter biztosított, hogy Melindának jó sorsa lesz, nem fog semmiben sem hiányt szenvedni. Így kerültem ide, oda, ahol nemrég még a halálfalókat tartották, most én sem voltam jobb semmivel, mint azok.

Kedves olvasó, gondolom kíváncsi vagy, miért meséltem el a történetemet, hát a magyarázatom roppant egyszerű. Két okom van, az egyik, hogy talán a lányom meg tud bocsátani, ha hallja az igazságot, míg a másik, az emberek ismerjék a történetet valakinek a szemszögéből, valós-véres tényekkel, hogyan is lett béke a világban, hogy következett be a sötét oldal bukása.

Én már csak a büntetésemre várok, arra a meghittnek nem nevezhető csókra, mellyel a testem ugyan életben marad, de én magam meghalok, és a túlvilágon, talán lehetőségem lesz tiszta lappal indítani, és remélem, ott találom azokat is, kiket nagyon szerettem, de elveszítettem. Míg ezen a földön megbocsátják nekem, hogy ekkora bűnt követtem el, gyilkoltam, de a legrosszabb, hogy a lányomat sem szerettem igazán, úgy ahogy kellett volna. Hát most kimondom, szeretlek Melinda!

Most lép be a cellám ajtaján két dementor, és a mágiaügyi miniszter, Peter McCallister. Kérdéseire már csak robot módjára válaszolgatok, beismerve minden egyes bánatom.

- Tagadja e vagy sem, hogy adava kadevrával meggyilkolt a tegnapi napon két halálfalót, név szerint Merry és fia, Josh Blacket? – kérdezte a miniszter.

- Nem tagadom, csupán helyesbítem, nem két halálfalót, hanem az anyámat és az öcsémet öltem meg, különben ők tették volna velem ugyanazt – mondom vontatottan.

- Tudta e Miss. Piton hogy Merry Black volt annak, kit-nem-nevezünk-nevén a feltámasztója?

- Nem tudtam, köszönöm az információt.

- Kíván-e a büntetése ellen védekezni?

- Nem.

- Ítéletének végre hajtása előtt kíván e valami könnyítő körülményt felhozni?

- Bűnös vagyok, tehát, ha a lányomat említeném, az sem lenne elegendő. Nem – hangom határozott, alig várom, hogy vége legyen a szenvedésemnek.

- Utolsó kívánság?

- Mondják meg a lányomnak, hogy sajnálom, és hogy szeretem.

- Hát ennyi lett volna, sajnálom Miss. Piton. Eljött az idő. Isten oltalmazza önt.

A fiatal mágiaügyi miniszter, aki még egykor griffendéles háztársam volt, mi több, első kapcsolat az életemben, szinte szenvedve lép ki a cellámból, egyenesen az ajtó felé indul, vissza sem néz, nem akarja látni életem utolsó pillanatait.

Az egyik dementor lép elém, arcomon már érzem a hideg leheletet, szemeimet lassan lecsukom, majd ajkamon érzem a fagyot, mitől testem egészében megborzongok, és érzem, ahogy tudatom és életerőm elhagy, kiszáll minden bánat a fejemből, minden szeretet a szívemből, majd testem a földre hanyatlik, de már nem érzek fájdalmat sem, csak békét és örök nyugalmat. Minden kezdet nehéz, a tudat, hogy nem élek, de holt sem vagyok, az is nehéz, de majd megszokom, mert megszökni nem tudok.

A földön fekve talán valami csoda folytán, mintha a lányom hangját hallanám, zokog, szemeiből a forró könnyek az arcomra hullnak, majd gyermekem magához öleli ernyedt testem, és egy verset dúdol, melyat emlékszem, én tanítottam neki.

„Az emlékek távolodnak,

A rossz megszűnik,

A jó dolgok megbújnak,

Szívünkből sosem tűnik.”

Tudtam, az én kis angyalkám megbocsátott nekem, elnézte, hogy nem voltam jó anyja, csak ő legyen más, különben az is az én hibám lesz, de ő legalább szeretet, nem úgy, mint én az anyámat.

*

Utószó:

Melinda Potter Pitont a nagyszülei nevelték egészen 18 éves koráig, kora legnagyobb boszorkánya lett, de a magánéletben három kisgyermek boldog édesanyja. Újra építette a lerombolt Roxmorts falút, és beindította újra a tanítást Roxfortban. Idővel ő lett az iskola igazgatója is, majd hatvan évesen nyugállományba vonult, és férjével, Edgar Holmassal boldogan élt, mígnem 70 éves korában meg nem halt.

Legnagyobb tettei között tartják számon, hogy Roxmorts falu főterén megbocsátása jeléül édesanyjának szobrot emeltetett, illetve a 10 éven át élőholtként Azkabanban raboskodó asszonyt vőlegénye mellé temettette.