Búcsúzni sohasem egyszerű, de sokszor elkerülhetetlen, muszáj. Sok értelemben búcsúzhatunk, elköszönhetünk útra kelésünkkor egy családtagunktól, szerettünktől; hátunk mögött hagyhatunk egy korszakot az életünkből; fájó búcsút vehetünk egy tárgytól, egy tájtól, állattól, élettől. Az elválás lehet fájó, bár időnként megkönnyebbülés. Az ember lépten-nyomon búcsúzik valamitől, vagy valakitől; lehet, hogy csak ideiglenesen, lehet, hogy örökre, de búcsúzni sohasem egyszerű.

Hosszú évekkel ezelőtt a pályaudvaron várakoztam a vonatom indulására, s olyan esemény szemlélője lehettem, mely mély emléket hagyott bennem, s akárhányszor eszembe jut, rájövök, búcsúzni sohasem egyszerű. Békésen ültem székemben, s a peronon állókat figyeltem. Egyesek rohantak, le ne késsék a vonatukat, mások sután elköszöntek. Gyors volt a világ, de megpillantottam egy párt, akik mintha egy másik dimenzióban lettek volna.

A lány zöld szemeiben könnycseppek csillogtak, míg a fiatal férfi óvatosan simogatta a vörös tincseit. Fekete íriszei bánatosan néztek végig a szép vonásokon, majd erős karjait kedvese karcsú dereka köré fonta, s olyan erősen szorították egymást, mintha soha nem akarnának elválni. Lelassult körülöttük a világ, s olyan kínosnak éreztem, hogy ezt az intim pillanatot meg mertem nézni, hogy zavartan pislogtam. A mozdony éles füttye zavarta meg a szerelmeseket; a fiú lágy csókot nyomott a puha ajkakra, majd sebes léptekkel elsietett a saját vasútjához. A lány még egy ideig homályos tekintettel nézett utána, talán akkor látta utoljára. Végül a rohanó tömeg magával sodorta; még láttam, ahogy felszáll egy másik szerelvényre, hogy a saját útját járhassa.

Az alatt a pár perc alatt végérvényesen megtanultam, búcsúzni sohasem egyszerű.