Nagy pelyhekben hullt a hó, fehérre színezte egész Londont. Egy-egy apró légfuvallatnál a fákon megpihenő hópihék megrezdültek, majd csatlakozva társaikhoz szálltak tovább a földön heverő kupacok irányába. December 24.-ét mutatott a naptár, a Szeretet ünnepét egy békés, boldog új életben.

Egy fiatal nő haladt végig az Abszol úton, erősen szorította kisfia kezét, hogy el ne vesszen a hatalmas tömegben. Másik kezében csomagokat tartott, melyek karácsonyi ajándékok tucatjait rejtették a hozzá közel állók számára. Útját a Foltozott Üst felé vette, ahol reményei szerint végre megmelegedhetnek didergő gyermekével együtt. A kocsma az évek hosszú sora alatt mit sem változott, ugyanúgy rengetegen lebzseltek arrafelé, hisz a hely amolyan átjáró volt a varázs- és muglivilág között. A boszorkány egy sarki asztalhoz vezette kisfiát, lefejtette róla a vizes talárt, majd a pultnál rendelt számukra egy-egy meleg italt. Ahogy visszatért, ő is megszabadult hosszú köpenyétől, s így láthatóvá vált szép göndör haja, és gesztenyebarna szeme. Leült szőkésbarna hajú kisfia mellé, majd a szatyrokban kezdett kotorászni, mígnem elégedetten vette tudomásul, hogy valamennyi barátjának sikerült beszereznie meglepetést.

Megkönnyebbülve dőlt hátra és kortyolt bele vajsörébe, s alaposabban is szemügyre vette a kocsmában tartózkodókat. Jó aurorhoz híven mindent megfigyelt, majd tekintete megakadt egy fekete taláros idősödő férfin, aki egyenesen az asztalukhoz tartott. A boszorkány kedvesen rámosolygott egykori tanárára, aki aprót biccentett neki és leült vele szembe. Kisfia ekkor szaladt el játszani egy pajtásával, aki akkor érkezett szüleivel a kocsmába.

-         Mi szél hozta erre, professzor? – érdeklődött, mire a varázsló fáradtan felhorkantott.

-         Nincs is annál rosszabb, mintha az ember felesége elvárja, hogy valami egyedi ajándékkal kápráztassák el. A lányomról és az unokáimról nem is beszélve… - sóhajtotta, mire a lány nevetni kezdett.

-         Ugyan már, nincs is annál édesebb teher, mint örömet szerezni azoknak, akiket szeretünk. Vagy ön nem így gondolja?

-         Tudja, Hermione, ezzel nem is lenne baj, csak lejártam már mindkét lábamat, de még mindig nem tudom, mit is adhatnék Lettynek – morogta kelletlenül, s ezzel a hanglejtéssel roppantul emlékeztette a nőt az egykori undok bájitaltan tanárra.

-         Sokszor egy-két kedves szó, egy gesztus többet ér mindennemű pénzköltésnél.

-         Mire akar kilyukadni, kisasszony? – nézett kissé rosszallóan a nőre, mire az lágyan elmosolyodott.

-         Gondolt már arra, hogy ne mindig feketét hordjon? Vick folyton próbálja önt rábeszélni a kissé színesebb öltözékre, itt lenne az idő, hogy hallgasson rá! – tanácsolta, mire a férfi megcsóválta a fejét.

-         És akkor mégis hová lenne a tekintélyem? A tanításban csak hátráltatna…

-         Ugyan, ezt ön sem gondolhatja komolyan. Tekintély? Ahh… az nem attól függ, hogy hogyan öltözködik… na jó, nem kell úgy kinézni, mint Gilderoy Lockhart , de én őszintén hiszek benne, hogy kevesebb diákja rettegne öntől, és sokkal jobb eredményeket lennének képesek elérni. Hát még a felesége mennyire örülne mindennek… - felelte ravaszul, mire a férfi megadóan bólintott. – Professzor, csak nem beteg?

-         Honnan veszi ezt, Granger? – mordult rá kissé erélyesebben, mint szerette volna.

-         Tévedtem, kizárt, ön sosem volt, és nem is lesz beteg. Csak egy pillanatra nem hittem a szememnek, hogy valamiben egyetért velem – nevetett vidáman a nő, mire a férfi is kissé elmosolyodott.

-         Hol tölti a ma estét? – terelte el a szót Piton, mire a nő elgondolkozó arcot vágott.

-         Azt hiszem a Grimmauld téren, Christian biztos örülne neki, ha játszhatna a többiekkel, és ami azt illeti, rám is rám fér a társaság.

-         Hát az igaz, nem sokat forog mostanában a varázsvilágban. De legalább végre újra látom önt mosolyogni, Hermione. Túl sokáig tartott.

-         Igen, sokáig. Ez az elmúlt hat évem bizony ráment az újrakezdésre, a felejtésre, s az elfogadásra. Újra kellett kezdenem az életemet, el kellett felejtenem azt a hajnalt, hogy Draco az én hibámból halt meg, s el kellett fogadnom, hogy nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem sok barátomat is, illetve a férjemet. De a fiam érdekében muszáj volt, hisz nemsokára már késznek kell lennie arra, hogy a varázsvilágban éljen, s talán a Roxfortban tanulhasson.

-         A Roxfort miatt ne aggódjon, még hogy egy Malfoyt ne vegyenek fel oda, ki látott még ilyet?

-         Kérem, professzor, ne felejtse el, annak ellenére, hogy ki volt az apja, ő még Granger marad. Nem akarom, hogy a halálfaló nagyapjával azonosítsák, vagy akár az apjával, akiről sokan a mai napig sem hiszik el, hogy a mi oldalunkon állt, hisz ott volt a karján a Sötét Nagyúr bélyege – mondta, miközben tekintete kissé elfátyolosodott.

-         Én is viseltem a sötétjegyet, ne felejtse!

-         Az más, hiszen önt látták szembeszállni Voldemorttal, viszont Dracóról mindezt csak én mondhatom el, és egy ember szava nem ér fel egy egész társadaloméval!

-         Talán igaza van – nyugtázta Piton, majd hosszú percekig egyikük sem szólt semmit. -Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül.

-         Persze, bármily furcsa is, maga előtt nincsenek titkaim – nevetett fel a nő, mire a férfi együtt érzően rámosolygott.

-         Nem gondolkozott még azon, hogy újra férjhez mehetne?

-         Többször nem akarok olyan hibát elkövetni, mint akkor, amikor Sandrónak meggondolatlanul igent mondtam. Csak akkor házasodnék meg újra, ha szerelmes lennék, s az a frigy Christian érdekeit is szolgálná, máskülönben örökre egyedül maradok. De miért kérdezi? – pillantott kíváncsian egykori tanárára, aki kissé elgondolkodott a hallottakon.

-         Csak azért, mert azt hittem, a magányán segíthetne egy társ a mindennapokban – mondta kissé habozva, mire Hermione megcsóválta a fejét.

-         Ez a társ nekem a kisfiam.

-         És ha ő a Roxfortba fog járni, akkor teljesen egyedül marad?

-         Harry és Ron már régóta mondják, hogy itt lenne az ideje visszatérnem a varázslóvilágba, és ami az illeti, nekem is megfordult a fejemben. Lehet, hogy veszek valahol egy kis lakást, vagy házat, és akkor közelebb lehetek a barátaimhoz és Chrishez.

-         Kevés dologban értek egyet a vejemmel és Potterrel, de ebben a lehető legnagyobb mértékben. Nem szabad elszigetelődnie a mágiától olyan mértékben, mint az elmúlt hat évben, hisz maga egy rendkívüli tehetségű boszorkány, és nagyszerű barát is – mondta Piton tőle szokatlan kedvességgel a lánynak, mire az kissé elmosolyodott.

-         Professzor, látja? Képes maga olyan apró gesztusokra, amivel nagyobb ajándékot adhat valakinek, mint a vagyonokat érő ajándékokkal. Köszönöm – felelte elérzékenyülve Hermione, majd egy apró könnycsepp hullott alá szeméből, a boldogság könnye. – Nekem most mennem kell, remélem, este még találkozunk! – azzal fölállt, magára terítette a köpenyét, s intett fiának, aki odaszaladt, fölvette talárját, s a szatyrokkal megrakodva elindultak kifelé a kocsmából.

-         Boldog karácsonyt, Hermione! – hallotta még a háta mögül Piton mély hangját, mire visszafordult, s széles mosoly terült szét az arcán.

-         Magának is, professzor! – felelte, majd kisétált a hóesésbe.

Perselus Piton magába mélyedve ült még hosszú percekig a sarokban, miközben szívét átjárta a karácsony boldog hangulata, s fejében egy kósza gondolat ütött szöget.

-         Miért is ne? – suttogta halkan, míg egy ravasz mosoly jelent meg szája szegletében, majd felpattant – már amennyire kora engedte – s elindult kifelé a kocsmából.