A december fagyos széllel és ködös idővel csapott le a Roxfort területére, mégis ilyen rossz viszonyok között készültek megtartani a Griffendél - Mardekár kviddicsmérkőzést, ami minden bizonnyal az előrehozott döntővel is felért, hisz évek óta ez a két ház versengett az ezüst kupáért. Három nappal Mikulás előtt került sor a meccsre, Harry már kilenc órakor hosszas eligazítást tartott csapatának a taktikát illetően. Pontban tíz órakor aztán kiröppentek a vörös-arany színben pompázó játékosok, hogy az oroszlánok szembenézzenek a zöld-ezüst kígyókkal. A kommentári állásban a hugrabugos Brian Tyler volt látható, illetve leginkább hallható a tejfehér természeti akadály miatt.

-… Ginny Weasley, Ron Weasley, és a csapatkapitány, Harry Potter! – zengte felerősített hangján Brian, mire a griffendéles tábor tombolt, kiegészülve a hollóhátasok és hugrabugosok jelentős hányadával. -… Vicktoria Malfoy Piton, és a csapatkapitány, Draco Malfoy! – mutatta be a kommentár a mardekáros csapatot is, mire házukbeliek üdvözölték őket.

Bár igaz, Draco Malfoy az utóbbi időben nem látogatta az óráit, mégis azt sikerült elérnie, hogy a mérkőzésen játszhasson, hisz ő tűnt az egyetlennek, aki elhappolhatta Harry orra elől a cikeszt, más kérdés, hogy még soha nem sikerült neki.

Madam Hooch lépett a pálya közepére, mire a két csapatkapitány kezetfogott, közben régi ellenségekhez méltóan egymásra fintorogtak, majd hátatfordítottak, és felszálltak társaik közé. A meccs elkezdődött, Ginny kapta el először a kvaffot, és kezdett el szlalomozni az ellenfél karikái felé, elhajolt egy gurkó elől, kicselezte az őrzőt, és a bal oldali karikába jutatta a labdát.

A mérkőzés elején még kiegyensúlyozott volt a játék, majd fokozatosan húztak el az oroszlánok, a mardekárosok utolsó esélye Draco Malfoy volt, remélték, hogy elkapja a cikeszt, de nem hogy ő, Harry Potter sem látta az aranyszínű szárnyaslabdát, köszönhetően a sűrű ködnek.

A griffendéles karikáknál Ron viszonylag jól teljesített, voltak hatalmas védései, de általában a könnyebbnek ható lövéseket bekapta, az ellenfél szurkolótábora pedig újra és újra rákezdett az immár hagyománnyá vált Weasley-indulóra, ami már két éve volt a fiú idegességének oka. Egyre görcsösebbé vált, hiába vezettek már hetven ponttal, ő nem volt elégedett, így mikor Vick vezetett felé támadást összeszorult a gyomra. A lány már nagyon közel repült hozzá, próbálta kicselezni a vörös fiút, de nem tudta, így eldobta a labdát, amit az őrző seprűje végével védett, de mozdulatával a közelében lebegő lányt eltalálta, aki lefordult seprűjéről, s zuhanni kezdett a mélybe.

Ron nem gondolkozott, rögtön a lány után szállt, és egy méterrel a föld felett elkapta, nem érdekelte, hogy közben a karikáit szabadon hagyta, nem akarta, hogy a lány miatta megsérüljön. Óvatosan lerakta a földre, már rohant arrafelé Piton professzor, David és Madam Hooch is leszállt, miután lefújta a mérkőzést, ugyanis a cikesz ott csillogott Harry kezében.

Perselus Piton rögtön karjaiba kapta lányát, és indult vele a kastély felé, egyenesen a gyengélkedőre. Ron fásultan nézett utánuk, nagyon remélte, hogy nincs semmi komoly gond, nem akart okot adni rá, hogy utált bájitaltan tanára ezt is a nyakába kenje.

-  Úristen, mi történt? – halotta a fiú háta mögött húga izgatott hangját, pont abban a pillanatban landolt a földön.

-  Nem tudom, olyan gyorsan történt minden, túl közel repült, én meg a védés közben véletlen eltaláltam, ő meg leesett, tuti hogy Piton elevenen megnyúz! – sopánkodott Ron, miközben Harry megveregette a hátát.

-  Legalább nyertünk, na gyere! Majd később felmész hozzá a gyengélkedőre, és megkérdezed, hogy van, Piton meg nem bánthat, baleset volt – nyugtatta barátját, de mondata utolsó részében ő sem bízott teljes biztonsággal.

-  Meg egyébként is, ha szándékos lett volna, nem kapod el, hanem hagyod lezuhanni, nem? – folytatta tovább Ginny, mire bátyja egy harmatnyival nyugodtabb lett.

A meccset végül a Griffendél nyerte 300-80 arányban, a csapat legnagyobb örömére. Este a klubhelyiségben kisebb ünnepség kerekedett, mindenki ott volt, kivéve öt embert. Az egyikük volt Ron, aki azóta sem jött be a stadion öltözőjéből, Ginny valahol eltűnt, senki sem látta, Harry Oliviával sétált valahol a parkban, míg Hermione régi jó szokásához híven a könyvtárban ücsörgött, és nem is vágyott máshova, remélte hogy itt nem zargatja majd senki.

Éppen egy bűbájtan könyvbe temetkezett, teljesen kizárta a külvilágot, így fel sem tűnt neki, hogy a sötét sarokból figyeli őt valaki, annak is az acélszürke szempára. Draco Malfoy nem úgy nézte most a lányt, ahogy eddig, próbálta úgy nézni, mint egy másik embert, nem pedig egy sárvérűt. Tekintetével végigment a lány összes részén, és szórakozottan állapította meg, hogy kifejezetten csinos lány lett stréber Grangerből.

Nem volt már lapátfogú, haja sem kesze-kusza, szalmaboglya volt, mint egykor, hanem inkább hullámos, és a beszűrődő holdfény csak úgy csillogott rajta. Dracot egyszerűen vonzotta a lány, leginkább gesztenyebarna szemei, melyekben még tanulás közben is rengeteg érzelem ült. Végül az ifjú Malfoy arra a következtetésre jutott, hogy biztos csak az utóbbi időbeni túl sok alkoholfogyasztása okozza ezt az elméjével, neki nem tetszhet egy „olyanfajta”.

Napok óta figyelte a lányt, és rengeteget gondolt rá, nem értette még mindig, miért nem adja tovább a titkát, nem mintha bánta volna, de nem értette. Hisz neki van szíve! Gondolta, mire akaratlanul eszébe jutott, Vicktoria mit vágott a fejéhez, neki nincs szíve, nem tud szeretni, míg Hermione ízig-vérig ember, és van lelkiismerete.

-  Mondtam már Pansy, hogy milyen vadítóan szexi ez a ruci? – búgta sejtelmes hangon Sandro egy-két könyvespolcnyi sorral arrébb, mire a lány kacagását lehetett csak hallani, és a hogy elkezdi a két mardekáros egymást nyalni-falni.

Draco nem látta a jelenetet, ellenben a griffendéles lánnyal, aki felpillantva könyvéből, mint valami mozifilmet láthatta az eseményeket. Hermione szíve vad kalapálásba kezdett, arcára csalódottság, fájdalom ült ki, gyönyörű szemeiben könnycseppek csillogtak.

-  Hmm, Sandro, akarlak, kérlek, tégy a magadévá! – mondta két érzéki csók között Parkinson, hangja közben szinte könyörgővé vált.

Hermione kétségbeesetten látta, amint a csókolózó gerlepár egyre közelebb kerül ahhoz a bizonyos tetthez, nem bírta tovább elkezdett zokogni. Malfoy ekkor nem bírta tovább, előbújt sötét sarkából, és éles hangon szólt az ölelkező társai irányába.

-  Mint prefektus, kérlek titeket, ne itt elégítsétek ki a szexuális vágyaitokat, ide egyesek tanulni járnak! – felelte a fiú, mire Pansy ajkai eltávolodtak Sandroéitól, és gúnyosan elmosolyodott.

-  Dracocica, csak nem féltékeny vagy, hogy nem te vagy Sandro helyén? Ne aggódj drágaságom, biztos találsz megfelelő kurvát a suliban, hisz elég nagy a Roxfort – gúnyolódott a rókaképű, mire Draco nagyon dühös lett.

-  Húzzatok innen, ez könyvtár, nem kéjház! – üvöltötte a szőkeség.

-  Gyere Pans, menjünk, itt amúgy is sárvérűek vannak! – mondta higgadtan Alessandro, majd elkezdte barátnőjét az ajtó felé húzni, aki még egy öntelt vigyort eresztett meg a zokogó Hermione irányába.

-  Jól vagy? Tessék, itt egy zsepi! – azzal odanyújtott egy szatén, kívül csipkével keretezett zsebkendőt a lánynak, és leült vele szemben.

-  Mért küldted el őket? – kérdezte remegő hangon Mione, közben óvatosan megérintette a felé nyújtott kendőt.

-  Gondoltam nem akarod őket bámulni – mondta könnyeden Malfoy, mire a lány megütközve nézett az acélszürke szempárba.

-  Mióta érdekel téged egy sárvérű érzése? – érdeklődött a griffendéles enyhe gúnnyal a hangjában.

-  Amióta annak a lánynak az adósa vagyok…

-  Nem vagy az adósom, én befogom a számat, mert be kell! – szólt közbe Hermione, s szeméből újabb könnyek csöppentek ki.

-  Én meg elzavartam őket, elvégre ez a kötelességem – felelte lazán Draco, de amilyen természetesnek tűnt, annyira volt abszurd is, hisz a fiút sosem érdekelték a kötelességei.

-  Az viszont nem, hogy a sárvérű lelkét ápolgasd, hogy aztán te is beleköthess! – mondta csípősen a lány.

-  Hát ennyire megsértettelek az elmúlt években? – tette fel a kérdést a fiú, inkább magának mintsem a lánynak szánva azt.

-  Mit vártál, hogy majd örülök annak, hogy hat éven keresztül mást sem csináltál, mint sértegettél engem és a barátaimat, ott tettél keresztbe, ahol tudtál, ha olyan kedved volt még meg is átkoztál…

-  Jó, elismerem csináltam meggondolatlanságokat – vágott közbe az ifjú varázsló. – De hidd el, meg akarok változni.

-  Megváltozás alatt azt érted, hogy holt részegre iszod magad? Csak közlöm, hogy az nem old meg semmit! Ellógod az órákat is, ahelyett, hogy elkezdenél végre alkalmazkodni a külvilághoz, és fogd fel végre, a nővéredet nem fogod tudni feltámasztani, akármit is csinálsz, s csak azt éred el ezzel, hogy másokat is elvesztesz, akik közel kerülhetnének hozzád. Gondolj már bele, mire jó az amit csinálsz magaddal, a padlón vagy, s azt hiszed onnan nincs lejjebb, de csak tudatom veled, van annál rosszabb, mint ami veled történik! – kelt ki magából a boszorkány, majd két apró kezével az asztallapra csapott.

-  Sandro miatt borultál ki ennyire, vagy mi a fene bajod van?

-  Mit tudhatsz te arról, hogy milyen szenvedni, hisz te magadnak csinálod a fesztivált. Tudd meg, ezerszer nagyobb fájdalom is van, mintsem szerelmi csalódás meg egyebek. De a tiéd sem olyan hatalmas, csak hagynod kéne az embereket közelkerülni magadhoz, és nem úgy ellökni, mint Vicktoriát.

-  Mondj csak egy valamit, ami rosszabb, mint anélkül élni, akit szeretünk! – mondta dühösen Draco, majd Hermione szemeibe nézett.

-  Voldemort önkényuralma, annyi ártatlan halála, a tehetetlenség, és ami mindennél rosszabb, a háború pusztítása, hisz nem csak emberek halnak meg, hanem, városokat rombolnak le, több ezer éves emlékeket, a történelmünket, megfosztanak minket a múltunktól, de ellopják a jövőnket is! Érted? Ha így folytatódik nem lesz semmink, nem hogy a szerettünk mellettünk! – ordította Hermione, és közben zokogott, az asztalra roskadt, és keservesen sírt.

Draco megütközve nézte a lányt, ahogy szíve egyre hevesebben vert teste úgy zilált egyre jobban. A bűbájtan könyvéből aztán egyszercsak egy pergamen esett ki, és egy hozzá tartozó fekete szalag. A fiú rögtön tudta mi az, halálhír. Már csak azt nem tudta, a lány kiét veszette el.

-  A szüleimet, még mielőtt megkérdeznéd – felelte a lány, mintha meghallotta volna a mardekáros gondolatait. – És tudod ki ölte meg őket? Nem? Akkor elmondom, az apád! – az ifjú Malfoyba úgy hatolt ez az egy szó, mintha valami kést szúrtak volna belé. – De akkor gondolom azt sem tudod, hogy nem egy egyszerű halálos átkot mondott rájuk, hanem addig kínozta őket, míg lélegeztek! – ez volt a kegyelemdöfés a fiúnak, nem bírta hallgatni, hogy mi sok gaztettet hajtott végre az apja.

A fiú végül felállt, és elindult a könyvtár kijárata felé, az ajtóból még utoljára visszanézett a zokogó lányra, majd szomorúan kiballagott.

*

A tragédiáról mit sem sejtve , ezalatt Ginny a konyhán ücsörgött, de nem egyedül, még csak nem is házimanókkal, hanem Brian Tylerrel. A két fiatal jót nevetgélt valamin, s közben arcuk néha vészesen közel került a másikéhoz.

-  Nem lenne kedved velem jönni a bálba? – kérdezte hirtelen Brian, mire Ginny elvörösödött, legalább olyan nagyon, mint amilyet legifjabb bátyja szokott produkálni.

-  Nagyon szívesen – felelte boldogan a lány, mire a fiú is szélesen elvigyorodott.

-  Akkor minden bizonnyal enyém lesz a legszebb hölgy társasága – mondta Brian, mire Ginny kuncogni kezdett. A lány belenézett a fiú kék szempárába, és olvadozott szinte a fiú lehengerlő mosolyától.

Arcuk lassan közeledni kezdett, de ezúttal nem jött semmi közbe, és lassan össze is ért ajkuk, először lágyan majd egyre szenvedélyesebben csókolták egymást, s mikor ajkaik elváltak, szavak nélküli megállapodást követően távoztak a konyháról, egészen a hetedik emeleti Szükség szobájához.

*

Ron egészen este nyolc óráig maradt az öltözőben, nem nyugtatta az a tény sem, hogy nyertek, remélte hogy a mardekáros lánynak nem esik semmi baja, elvégre az az ő lelkén száradna. Még kedvelte volna is a lányt, he nem lett volna két olyan név tulajdonosa, melyet utált, a Malfoy és a Piton. Mégis, tudta hogy Vick más, mint akár a nagybátyja, akár az apja. Hisz Hermione mesélte neki, hogy az apjával szemben kiállt az ő oldalán, s bevállalta a büntetést is. Mégis, ez a két név állt aközé, hogy barátok lehessenek.

Komótosan indult el a kastély felé, kviddicstalárját már leváltotta rendes iskolaira, kezeit zsebébe dugta, s lehajtott fejjel battyogott a bejárati ajtó felé. Lemaradt az ebédről és a vacsoráról is, de nem érdekelte, nem érezte magát éhesnek, a gyomra inkább idegességében morgott. Apró léptekkel ment végig az útján, melynek a célállomása a gyengélkedő volt, érdeklődni a mardekáros lány hogyléte felől, és bocsánatot kérni, amiért eltalálta.

Az iskolaikórház ajtaja nyikorogva kinyílt, majd kilépett rajta az ifjabbik Piton professzor. Arca viszonylag derűs volt, Ronnak csupán bólintott, hogy bemehet, majd el is tűnt a folyosó végénél. A fiú óvatosan benyitott, s Madam Pomfrey éppen a szőke lány ágyánál tüsténkedett, de mikor észrevette a látogatót, távozott.

-  Szia. Jobban vagy? – kérdezte félve Ron, mire Vicktoria csak mosolygott.

-  Semmi bajom, hála neked. Köszönöm hogy elkaptál! – hálálkodott a lány, mire Ron fülig pirult.

-  Viszont, ha nem talállak el, nem lenne semmi bajod – ellenkezett a fiú, s közben leült az ágy melletti székre.

-  Nem a te hibád, én repültem túl közel, és te csak tetted a dogod, nem szabadott volna ott lebegnem, repülnöm kellett volna tovább. És mellesleg, nincs semmi komoly bajom, csak néhány karcolás – felelte továbbra is mosolyogva Vick, s ettől a mosolytól Ronnak olyan érzése támadt, mintha egy véla mosolyogna rá, elbűvölte, s nem tudott szabadulni tőle.

-  Mondd csak, van már partnered a bálba? – halotta Ron a saját hangját, amitől megrémült, nem akarta hogy a lány kosarat adjon neki.

-  Nincs, még senki normális nem hívott el, csak Crak – nevetett a lány, s a fiú is megengedett egy halvány mosolyt.

-  Ez esetben eljönnél velem? – kérdezte a vöröshajú óvatosan, szinte suttogva.

-  Nagyon szívesen – mondta Vick, mire a fiúnak akkora kő esett le a szívéről, hogy szinte hallani lehetett, ahogy koppan a gyengélkedő fehérköves padlóján.

-  Akkor most hagylak pihenni, szia! – felelte Ron, majd valami belső késztetéstől vezérelve puszit nyomott a lány mosolygós arcára, s meglepődésére a lány viszonozta azt.

-  Szia, jó éjszakát!

-  Neked is! – azzal kilépett a folyosóra, majd boldogan ballagott fel a klubhelyiségbe.

*

Hermione a könyvtárból lassan felsétált a griffendéles toronyba, majd a kedvenc fotelébe ült, közvetlenül a kandalló elé. Kezében továbbra is ott tartotta a feketeszalagos levelet, benne a szörnyű hírrel, a szülei soha többé nem ölelik magukhoz, nem tartják benne a lelket, amikor megfutamodna, s nem töltenek együtt több szép pillanatot.

Gondolataiba mélyedt éppen, mikor a portélyukon belépett Harry Oliviával karöltve. A klubhelyiségben már nem volt senki a lányon kívül, ezért elkerülhetetlen volt, hogy észrevegyék, amint ott sír a fotelba kuporodva. Lassan odamentek hozzá, s a vele szembeni szófára ültek, közben a remegő barátnőjüket figyelték.

-  Hermione, mi történt? Megint Sandro miatt sírsz? – kérdezte Liv, s közben tanácstalanul nézett kedvesére, hogy mi lehet Hermionéval.

-  Sandronak ehhez semmi köze, tök másról van szó! – felelte szipogva a lány, barna hajzuhataga mögé próbálva rejteni arcát.

-  Mi történt? Te nem szoktál minden ok nélkül sírni – próbálkozott most a fiú, s Hermione újra keserves sírásba kezdett.

-  Ez ma jött – mondta a lány, miután kicsit lehiggadt. – Azt írják, hogy újabb muglikat öltek meg, ezúttal Lucius Malfoy, s a szüleim is köztük voltak – nem bírt tovább beszélni, újabb görcs tört rá, s könnycsatornái kiapadhatatlannak tűntek. – Nem a gyilkosátokkal, hanem kínzással ölt. Addig kínozta a szüleimet, amíg meg nem haltak. Mit ártottak neki, azon kívül, hogy muglik voltak, mit? – kérdezte halkan a lány, majd újra sírni kezdett. Érzett két ölelő kart a hátán, de ezúttal nem olyat, mint álmaiban, ez most az együttérzés érzetét keltette a lányban, nem a biztonságét.

-  Ne aggódj, megbosszuljuk a szüleidet! – suttogta Harry legjobb barátnője fülébe, majd mikor érezte, hogy megnyugszik, s újra egyenletesen ver a szíve, egy takarót varázsolt, s betakarta a lányt. Ott aludt el a fotelban, abban, ahol néhány hónapja először álmodott a szeretőszívű Draco Malfoyról, most ez a fotel adott „otthont” a szüleivel kapcsolatos régi emlékeknek.

A lány még soha nem érezte magát ennyire szomorúnak, álmában is rengeteget sírt, ahogy felidézte szülei kedves arcát, az együtt töltött szép éveket, a legutóbbi találkozásukat, s ahogy elbúcsúznak tőle, azt az ölelést, ami ma már tudja jól, az utolsó volt.