Gyengeség, nem több az, mint egy állapot. Két fő típusa van, testi és lelki. Tudja ezt mindenki, Ő is ezek között volt, tisztában volt vele, mindenki valamilyen szinten gyenge. Hátát a hideg kőfalnak vetette, lábait mellkasához vonta, fejét térdeire hajtotta, s halkan könnyezett. Sötét éjszaka volt, csak a Hold fénylett a fekete égen, a csillagokat felhők takarták. S ahogy ott ült a sötétségben, testét s lelkét átjárta a gyengeség, a szenvedés.

Sosem érezte még ennyire kilátástalan helyzetben, nem vágyott másra, mint hogy valaki leüljön mellé, átölelje a vállát, s hallja a szívdobbanását. De nem hallott semmi egyebet, mint a konténerekben étel után kutató macskák zörgését. Nem járt arra egy ember sem, nemhogy még őt vigasztalja bárki is. A magány keserű tőrként hatolt szívébe, nem volt kit szeretnie, nem volt kinek szeretnie, nem ismerte mi is a szeretet. Sosem volt igazi családja, csak egy árvaházi kisfiú volt, akitől tartottak a társai. Nem voltak barátai sem, csupán fölösleges tényezők voltak mások a szemében. De ezen a kísérteties éjszakán lelkileg gyengének érezte magát, vágyott mások társaságára, mégsem volt mellette senki.

Egy sötét árny suhant keresztül a sikátoron, macskanyávogást hallott, s kutya ugatását, majd léptek közeledtének zaját. Egy ember sziluettje bontakozott ki a távolban, hosszú haja táncolt, miközben a szél fújta, sietős léptekkel haladt, cipője sarka visszhangot verve kopogott. Szaporán ugrott fel a fal tövéből, s egyenesen az érkező lány elé állt, megragadta csuklóját, s erősen magához szorította az ismeretlent. A fiatal nő menekülni próbált, de fogvatartója nem engedte, ölelte őt, mintha az élete múlna rajta, észre sem véve, hogy áldozata már szinte fulladozik. Csak ölelte, s hallgatta szívverését, mígnem teljes némaság ereszkedett a keskeny utcára. Az alak elengedte a testet, mire az élettelenül esett a hideg aszfaltra.

-         Hát te is itt hagysz? – suttogta csalódottan a sötétségbe, majd fagyos hangon kacagni kezdett. – Hát senki nem kér a szeretetemből? – hangja egyre élesebb lett, majd hirtelen elnémult. – Akkor többé senki se várjon tőlem könyörületet! Legyenek mások gyengék, én a világ legerősebbje leszek! – üvöltötte végül, majd egy botot húzott elő kabátja zsebéből, amivel írni kezdett a levegőbe.

Fényes, zöld betűkkel jelent meg egy név, Tom Rowle Denem, majd pálcájával újra intett egyet a semmibe, s a betűk átrendeződtek, kiadva mindenidők leghatalmasabb sötétvarázslójának a nevét, Voldemortét.

- Nem leszek soha többé gyenge! – sziszegte, majd lassú léptekkel elindult a sötét távolba.