Élt egykor egy királykisasszony, aki a száztornyú kastélya menedékébe zárkózott a zord világ elől. Tudósokkal, bölcsekkel vette magát körbe, hogy beléjük helyezze a hitét, a reményét. A királykisasszony élete összedőlni látszott, mivel egy gonosz sötét varázsló sárkányokat, gonosz óriásokat, bánatot árasztó lényeket szabadított az addig békés, nyugodt világra.

A királykisasszony nem volt olyan, mint más mesebeli lányok. Nem volt szépség, de okosabb volt, mint bárki a társai közül. Nem volt boldog, felhőtlen élete, de volt tartása… egészen addig, míg a kis királyfik nap-nap után mellette álltak.

A királykisasszony feketében járt. Sötét színben, mint az éjszaka. Szemeiből eltűnt a csillagok fényének visszatükröződése, színtelen-hűvösen csillogott. A kétségbeesés lassan felemésztette a lelkét, elszállt belőle minden szépség.

A királykisasszonyt a boldogsággal együtt hagyta el a remény is, a hit is. Gyémánt könnyeket hullatva sétált fel száztornyú kastélya legmagasabb tornyába, hogy közel érezze magát az éghez, az elvesztett békéhez, elhunyt kiskirályfiaihoz. A királykisasszony utánuk akart menni.

Élt abban a kastélyban egy fekete herceg is, aki mindenkitől elzárkózva élt hercegi lakosztályában. A királykisasszonnyal ellentétben ő nem a királyfikba, tudósokba, bölcsekbe vetette hitét, hanem a leányba. Árnyékként követte őt, láthatatlan védelmezte, s lágyan szerette.

A herceg a királykisasszony után sétált az égbe nyúló toronyba, remélve, hogy a bús Csipkerózsikát felkeltheti gyászos álmából. A leány a párkányon állt, sápadt sóhaj szakadt fel torkából. A Hold fénye glóriaként tündökölt aranyszín haját körüllengve, hófehér ruhája angyalszárnyakká nemesült ahogy arcát a csillagok felé fordította.

A herceg elsápadt, mert a királykisasszonyt már nem lelte sehol. Egy angyal lebegett helyén, majd a herceghez röppent, s gyémánt könnyeit a remegő kezekbe csöppentette. Csipkerózsika örök álomba szenderült, ahol újra találkozott a királyfiakkal, s együtt kergethették a szentjánosbogarakat a sötét éjben.

A herceg szívébe beléfúródott a bú, a tenyerébe hullott gyémántcseppek mázsás súlyként vonzották a pokol mélyére.

Míg a királykisasszony angyallá szelídülve szárnyalt az égen, a herceg árnnyá halványodva eltűnt a homályban. Tudósok, bölcsek küzdöttek a gonosz sötét varázsló ellen, s mikorra valamennyi sárkányra pórázt kötöttek, szemükből vérszín könnycsepp hullott.

A mesebeli ország megmenekült, de királykisasszony, királyfiak, s fekete herceg nélkül maradt. Álmok nélkül, csodák nélkül.