Mióta ismerlek, játszom ezt a buta játékot, inkább gyűlöltelek mindig is, mint hogy bevalljam, hogy szívem legmélyén az irántad érzett szerelmem nyugszik. Érzem, te lennél az egyetlen, aki megóvhat életem ballépéseitől, te lennél képes pozitív irányba megváltoztatni. Te vagy az álom, veled ébredek reggel, s veled nyugszom, mikor lemegy a nap, te vagy az utolsó esélyem, az egyetlen már csupán, hogy valaha is ember legyek egy őrült ember játékszere helyett. Gyáva vagyok veled szemben, bántalak, s te önkéntelenül is hiszel a szavaimnak.

Téged ölelnélek szívem szerint, füledbe szerelmes szavakat suttognék, s nem engednélek el már sohasem, de nem teszem, mért is tenném, hiszen gyűlölsz engem, így hagyom, hogy a miattad kialakult magányom legyen az én végzetem, hiába tudom, csak te segíthetsz nekem. Pedig érzem, csodás szerelem lenne a miénk, de nem hihetek az álmaimnak, melyek arra sarkalnak, hogy ne adjam fel a reményt. Hiába, sosem voltál az enyém, s nem is leszel, mégis, örökre a legszebb álmom te leszel.

Te vagy a fény szürke életemben, ki ragyogsz a sötét égen, te vagy a gyémánt a hamuban, igaz, csupán álmomban. Ragyogd be életem, legyen valóság a képzeletem, tudom, ha szabadon szerethetnélek, minden rendben lenne. Minden szép s jó lenne, ha tudnám, hogy érzéseim viszonzást találnak, ragyogd be életemet szerelmem. Ugye minden rendben lesz, ha végre színt vallok előtted?

Ugye milyen érdekes, szeretlek, s nekem még fontosabb, hogy te viszont szeretsz, tudom, melletted boldog leszek. De félek, ez csak egy álom, ami nem tündérmese, mert a való élet más, a jót gyorsan felváltja a rossz, és a szerelem lángja kihuny szívedben, míg az enyém örökre lángol. Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben? Maradj hát velem, s csodás életet biztosítok számodra.

Itt vagyunk, végre egymás karjaiban, érzem tested melegét, bőröd bársonyos tapintását, szíved vad zakatolását. Tudom, van jövőnk, hisz a szemeidben látom a vágyat, ami bennem is ég. Sohasem változunk, éljük együtt életünk, a rossz elől elfutunk, csak a boldogság marad nekünk, angyalok leszünk, még akkor is, ha néha szenvedünk. Együtt járjuk végig az utunkat, csak azt nem tudjuk, ki hívta a másikat társunknak, de ez nem is fontos, a lényeg te vagy, nem mellékesen, az én oldalamon.

Ki látott minket, lehet, hogy nem hitt a szemének, két régi ellenség lelt egymás oldalán örök békét. Emlékszem elkerekedett szemükre, várták a magyarázatott, és ha nagy nehezen megemésztették, el is hagytak minket, megvagyunk mi kettesben. A sors előre megírta krónikánkat, hát hagyjuk, irányítsa ő az életünk kalandokon keresztül. Te csak fogd a kezemet, mert melletted biztonságot érzek.

Ha kell, örökre ismételgettem, csak hogy elhidd, szükségem van rád, hiszen az élet pörög, napról napra élünk, s minden este úgy fekszünk, hogy nem biztos a holnapunk. Te is tudod, nagy volt az ára, hogy téged választottalak, magunkra haragítottunk rengeteg embert, köztük őt is, a nagyurat. De hidd el, nem lesz semmi baj, csak te legyél mellettem.

Nem hittél nekem, nem szerettél te sem, senki sem szeret, az Isten, az emberek, na meg persze te sem. Csupán álmaimban látom újra arcodat, gesztenyebarna szemeidet, melyben, ha tehetném, újra elvesznék, vörös ajkaidat, mely most más száját csókolja, s más fülébe suttogja a szerelmes szavakat. Minden este úgy fekszem, hogy remélem ismét veled álmodom, a te sudár alakod jön velem szemben, egyenesen hozzám lépsz, megölelsz, s csókot lehelsz számra, úgy mint egykor rég… De helyette, olyan lettem, mint amilyennek megismertél, egy jégtömb, aminek nincsenek érzései, s a nyári forróság sem tudja felolvasztani, te vagy az egyetlen, hát szeress újra, mivel tud az a másik többet, mint én, MIVEL?

Csodás pár voltunk együtt, akkor is ha egykor mást mondtam a származásodra, hiába volt arany az enyém, nem érdemli meg bármilyen nemesfém nevét, ellenben a tiéd, ami lüktet az ereidben, táplálja szívedet, mely másért dobog már. Az enyém inkább volt valami rozsdás alumínium, mint aranyvér. A kapcsolatunk vége felé egyre többet sírtál, valamit elrontottam, csak azt tudnám mit, sosem panaszkodtál, azt hittem, minden rendben, most pedig, hogy már mindegy, hogy véget ért.

Gyakran sétálok a parkban, látom, ahogy a gyermekeiddel sétálsz, és ott az az átkozott férjed, pedig azt mondtad mindig is, csupáncsak barát. A gyerekeid, meg szakasztott olyanok, mint az a gyönyörű mamájuk, csak ne lenne vörös hajuk, inkább örökölték volna a te varázslatos barna hajad, ami igaz, már nem loknikban lóg, hanem kontyba tekered. Te így is ugyanolyan szép vagy, mint egykor a vonaton. Akkor sugárzott belőled az életerő, ma már gyakran fásultság tükröződik szemeidben, lehet, hogy kezd elhagyni az erőd? Mellettem ez nem így volt, lehet, hogy még mindig szeretsz, és vársz, mikor bukkanok fel újra?

Beszélnünk kéne, megbeszélni a sérelmeket, adj egy új esélyt, had javítsam ki a hibáimat, hiszen egykor mi voltunk az álompár… Beszéljünk, talán itt a lehetőség az újrakezdésre, talán újra kezdhetjük, talán sikerülhet…

Sikerült, újra az enyém vagy, a szívem újra értelmesen dobban, hisz mellettem vagy, újra együtt lépünk az élet hosszú, rögös útjára. Szerelmünk, vágyunk nem aludhat ki olyan könnyen, inkább fordulatot vesz, olyan helyekre juthatunk el általa, ahová eddig csak álmodtuk. Gyere, induljunk el, a régi érzés hajtja tettünk, de benne lesz az új erőm, amit tőled kaptam, mikor új reményt ébresztettél szívemben. Olyan boldoggá tettél, hogy most többször olyan erősnek érzem magam, mint egyébként, gyere velem, hisz megígérted.

Elindulunk, egésznap megyünk, elérjük a horizontot, addig megyünk, míg a fények tájékozódási lehetőséget adnak, és ha már a sötét honol az életűnkben, újra érzem tested forróságát, ajkaid vad csókjait, szűnni nem akaró vágyad és szíved heves kalapálását. Emlékek tódulnak a fejünkbe, visszatérnek, mint a régi jó barátok, akik néha odébbállnak, ha pirkad, s folytatjuk utunk. Ez az élet rendje, nagy utazás az életünk.

És ha drágám, a te utad hamarabb végetérne, majd úgy szorítalak, hogy tested ne hagyjon el engem, s füledbe suttogom, majd szívemnek féltve őrzött titkát, mit csak te ismersz, a szerelem tiszta érzését. A te utad új irányt vesz, egy másik világba utazol, de közben remélem, társaid lesznek az emlékek, a közös szép percek, és akkor majd gondolsz néha rám is. Ugye tudod kincsem, ha elmész, nagyon fogsz hiányozni, s remélem, álmaimban visszatérsz hozzám, s ha valójában nem is, de ott újra egyek lehetünk? 

Az űrt a szívemben, soha senki nem fogja pótolni, a szerelmet, mely egykor a tiéd volt, nem fogja senki örökölni. Hát tudd, drágám, egy barackfát ültetek az ablakom alá, s tavasszal majd azt gondolom, a virágokban van a lényed egy darabja, hisz olyan vagy te, mint egy apró virág. A legszebb a földön, ami oly törékeny, gondozni kell, hogy el ne hervadjon. Ez a virág voltál az én életemben, de valami hibát elkövethettem, elhervadt a virágok legszebb virága.

Itt maradtam egyedül, ma már magányosan járom utamat, ami már nem hosszú, nincs már olyan hely szinte, ahol ne jártam volna, hisz veled eljutottam a mennybe, nélküled a pokolba. Mostmár akkor is visznek lábaim, ha nem akarom, akár esik, akár fúj, nincs megállás, utolér a múlt. Nem éltem mintaszerű életet, egész életemben csak téged szerettelek. Nem fog rám senki sem emlékezni, megtagadtam a jövőmet fiatalon, szétzúztam a családod. Gyermekeid anya nélkül nőttek fel, remélem, megbocsátják nekem valaha, és te is, hiszen így gyermekeid nélkül éltél. Ráadásul, megfosztottalak a barátaidtól is. Bűnös voltam, már annak is születtem, és nem is tettem ellene, hiszen önző módon csak téged akartalak, nem érdekelt az ára. Egy utolsó senki leszek a történelem hasábjain, ha feltéve ott leszek, mit is várok? Senki sem fog emlékezni a nevemre, pedig én is, mint minden ember, gyerekfejjel azt reméltem, hős leszek az emberiség szemében. Ma már nem érdekel, csak az, hogy enyém voltál, s szerettél.