Vidám vörös láng pislogott a kandallóban, kellemes meleget árasztva a hideg téli estén. A kis takaros szobában csak egy fotel volt, amiben egy öreg férfi ült. A tűz már kevés fényt árasztott, épp eleget ahhoz, hogy az ablakon kitekintve, látni lehessen a sötét utcán a hópelyhek lassú, ritmusos táncát, melyben a partnere a szél volt. Az égen csillagok ragyogtak, számos alakzatot rajzolva az égre tekintők számára. Az öreg egyre ezeket a csillagképet tanulmányozta, szomorú emlékeket felébresztve benne.

Gondolataiba mélyedve tekintett maga elé, és egyre csak a múlt kerítette hatalmába. „Fiatalság, bolondság.” Erre a gondolatra lágyan elmosolyodott, majd amilyen hirtelen érezte magát kicsit boldognak, szomorodott is el. Próbálta inkább elhessegetni a szívébe markoló emlékeket, de nem tudott nem rá gondolni. Szemébe könnycsepp jelent meg, tekintetét elhomályosítva, és szemeit csillogóvá varázsolva. „Varázslat”, ez volt a következő szó, ami eszébe jutott. Lassan, ráérős mozdulatokkal kitörölte szeméből a könnyeket, majd újra megnézte az ablakon túli, elérhetetlen pontok aranyszínű kavalkádját, melyek most egy rózsa kecsességét, tökéletességét formázták. „Szerelem”, egy újabb fájdalom. Talán a szél hatására, de a rózsa szirmai, komótosan elkezdtek a föld felé hullni. „Háború”, üvöltötte egy hang a fejében, amire borzongás futott végig testén, akaratán kívül is lehetőséget adva a könnyeinek végigcsorogni az arcán. Égette a bőrét a forró nedvesség, de mégsem érezte, a szíve fájt, az a testrésze, ami egykor szeretettel, szerelemmel volt telve, de mára már csak az üresség jellemzi. „Halál”. Igen, ez volt a megváltó szó, ő is tudta, már csak az elmúlás segíthet rajta.

Utat engedett a szemében gyülekező könnyeknek. Hosszan és némán csorgatta, míg csak egy cseppet is ki tudott ejteni, majd mikor könnycsatornái elapadtak, újra az égre emelte tekintetét. „Megbocsátás”, remélte része lehet még benne, elfelejtik a sok rosszat, amit tett, és ha eljön az idő, tiszta lelkiismerettel állhat azok elé, kiket egykor szeretett. Szép lassan lehunyta szemeit, és örök álomra hajtotta fejét a kényelmes karosszékben. Abban a pillanatban, a kandallóban kihunyt a pislákoló tűz, és az égen egy újabb csillag jelent meg, mely fényesebben ragyogott, mint társai.

A fényes égitestek újra formát öltöttek, kényelmes mocorgásuk eredményeképpen újra egyben, éppen, egészségesen tündökölt a rózsa. Aki ebben a pillanatban az égre emelte tekintetét, örömmel konstatálta, hogy szép estéjük van. Az emberek szívébe pedig beköltözött a legszebb, legnemesebb érzés. A „boldogság”.