Perselusban ezerszámra kavarogtak a kérdések, mikor előretekintett a rá váró feladatra.

Hogyan is jutott el idáig?

Elég-e a szeretet, hogy minden jól süljön el?

Van-e bocsánat számára Hermionétól?

Mi lesz ezután?

Lánya fel tudja-e dolgozni az ő jövendő halálát?

Halál… ennél a pontnál elakadt, fáradtan roskadt le az íróasztala mellett álló székre, s fejét bánatosan kezei közé hajtotta. Újra érezte végigfutni testén a borzongást, a kellemetlen hideg érzést, hogy bevégeztetik a sorsa, meg kell halnia, s magára kell hagyni szeretett gyermekét. Egy cél lebegett a szemei előtt, biztosítani Hermione számára egy jobb jövőt, amelyben nem kell a származása miatt szégyenkeznie, amelyben az emberek nem fordulnak el tőle dermesztő közönnyel, ahol megértik, támogatják, szeretik.

Félelmetes volt belegondolnia, mióta a lány megárvult, csak az ő szeretetét érezhette. Az övét, akinek meg kellett tanulnia, mi is az a szeretet, és hogyan kell érezni. Le kellett rázni szívéről a kőburkot, hogy ne legyen oly’ bántóan koppanó minden egyes dobbanása, hanem szeretettől lágy és heves.

A férfinak egy percig sem volt kétsége afelől, hogy megérte a változás, hiszen jobb ember lett. Azonban a kétség ott égett lelkében, hogy miért kellett annyit szenvedniük mindkettőjüknek, ha ilyen kegyetlen módon véget is ér épp mikor elkezdődhetett volna a boldogság.

Hermione ismét árva lesz…

Eddig a gondolatig jutott Perselus, mert ekkor dörömbölés hangzott fel ajtaján, majd a következő percekben felgyorsultak az események körülötte.

Röpködő átkok.
Vér.
Ijedt sikolyok.
Könnyek.
Hermione.
Torony.
Halálfalók.
Dumbledore.
Könyörgés.
Zöld fénycsóva.
Menekülés.

Órákkal később tért csak Perselus ismét öntudatra, akkorra fogta fel igazán, hogy megtette, amit meg kellett tennie. Megölte a Roxfort igazgatóját, ismét gyilkossá lett. De ami a legrosszabb volt, el kellett szakadnia lánya közeléből, hátra kellett hagynia Hermionét a keserű magányban, kétségek között.

Felidéződtek benne az elmúlt hónapok feszült pillanatai, ahogy a lány könnyes szemekkel néz rá, s próbálja vele remegő hangon elhitetni, hogy van megoldás, holott már ő sem hiszi. Legalábbis Perselus azt hitte. Mert ő nem látta a reményt, s bemesélte magának, Hermione csak azért próbálja hitegetni, hogy megkönnyítse az előttük állókat. Fel sem merült benne a gondolat, hogy lánya igazán hisz benne.

Mindaz, amit tett, futótűzként terjedt el a varázsvilágban, így kénytelen volt visszatérni Voldemort védőszárnyai alá, aki szívélyesen fogadta, hiszen halálfalója helyre hozta vétkeit azzal, hogy leszámolt a legfőbb ellenséggel.

- Potter már esélytelen, hogy valaha is legyőzhessen engem, Dumbledore állandó segítsége nélkül még a legegyszerűbb bűbájokat sem tudja elvégezni – gúnyolódott a Sötét Nagyúr, mire hívei alázatosan nevettek a megállapításon. – Ha nincs az a szerencsétlen félnótás, akkor az a taknyos kölyök a bölcsek kövét sem szerzi meg, nem menekülhet a Titkok Kamrájából, vagy akár legutóbb a Minisztériumból. Itt az ideje, hogy végezzek vele! – mondta szilárd eltökéltséggel a hangjában Voldemort, s eszelős tekintettel nézett végig hívein. – Eljött az ideje, hogy a befolyásom alá vonjam az egész világot. Kezdjük a Roxforttal…

Az a baljós kimenetelű éjszaka fájdalmas módon meghatározta Perselus következő hónapjait. Hiába próbálta magát kivonni a kellemetlen halálfalói kötelességek alól, nem kockáztathatta, hogy engedetlensége miatt bántódása essen lányának, ezért alázatosan végezte a rá szabott feladatokat, és nem próbált meg érintkezésbe lépni Hermionéval.

Elképzelni sem tudta, mit érezhet az a szerencsétlen lány a felbolydult világban, egyedül. Csak remélni merte, volt valaki olyan jó hozzá, és befogadta, otthont nyújtott számára, a támasza lett a nehézségekben. Nem volt olyan perce a napnak, hogy ne gondolt volna rá, ne azon töprengett volna, mit érez a lánya, megbocsátotta-e neki, amiért megtette ezt a szörnyűséget.

Valahol a szíve mélyén egy hangocska azt suttogta neki, hogy az a szeretet, ami kettejük között elpusztíthatatlanul kialakult, erőssé teszi rá a lányt, hogy kitartson, hogy megbocsásson, hogy továbbra is várjon rá, hogy visszakapja őt, az apját, Perselus Pitont.

Azokban az órákban, mikor a férfinak nem volt egyéb dolga, mint szobája magányába zárkózni, újragondolta azt a sok évvel korábbi éjszakát, mikor törölte a kómából magához térő csöppnyi gyermek emlékeit. Végigfutatta gondolatát a pillanatképeken, s arra az eredményre kellett jutnia, minden tragédia éppen ugyanúgy történt, mint abban az életben, csak még fájdalmasabb eseményekkel teletűzdelve.

Talán Hermione nem szenvedne most sem annyira, ha nem szereti meg őt…

Perselus fel volt rá készülve, hogy majd vissza kell térnie a Roxfortba, hogy ő legyen az új igazgató, mint ahogy azt is tudta előre, hogy a diákok még jegesebben, gyűlöletesebben fognak vele viselkedni, mint annak előtte. Arra azonban nem számított, hogy Hermione is ott lesz, és végig kell néznie az újra kőszívűnek mutatkozó férfi minden gaztettét, az ő gaztetteit. Csupán lopott pillantások. Ennyi adatott meg a férfinak, hogy érezze imádott lánya töretlen szeretetét.

A feltétel nélküli szeretetet.

Perselus egyszerre várta már, hogy eljöjjön a pillanat, mikor véget ér a háború, s vele együtt a szenvedések. De félt… nem akart meghalni, nem akarta magára hagyni Hermionét.

Többé már sohasem.

Az idő előrehaladta egyszerre volt kínzó lassúságú és őrülten vágtató is. Mindössze szempont kérdése volt. Ha a világ megváltására és Voldemort pusztulására gondol, akkor vánszorgónak tetszett, ám ha Hermione végső elvesztésére, akkor fénysebességgel száguldónak.

Ő, Perselus Piton, élni akart… a lányával együtt egy békés életben, mikor nem kell eltitkolnia, hogy vannak érzései, hogy ő is emberből van, hogy ő is tud szeretni… Hermionét.

Mégis fel volt készülve a halálra, s éppen ezért, mikor Nagini felé kúszott a hideg kövön, hogy halálosan megmarja, már pusztán csak dühöt érzett, és végtelen fájdalmat, amiért tehetetlen volt.

Keserűen pillantott Hermionéra, aki elrejtőzve nézte végig az eseményeket, majd szemei megakadtak Harry Potteren.

Talán el kellene neki mondani, hogy egykor szerette az anyját? Megkérni, hogy vigyázzon Hermionéra?

Igen, meg kellene tennie, de már nem volt idő.

A hatalmas kígyó már ott sziszegett a lábai előtt…