Hermione a szünet utolsó napjának reggelén viszonylag korán ébredt, majd sétára indult az iskola folyosóin. Gondolatai vadul cikáztak, hol elvesztett barátaira, hol Dracóra, majd a hónapok óta tartó furcsa álmaira gondolt. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy szerelme elhagyta, de végül magára szólt, „Ne érdekeljen! Ha neki így volt jó, ám maradjon örökre gyáva…”. Az álmain nem tudott kiigazodni, hiszen azok olyanok voltak, mintha valamilyen szinten a jövőt mutatnák, ők együtt vannak Dracóval, és a férfitől született gyermeke. „Badarság!” – űzte el a gondolatot, majd elindult, s a bagolyház felé vette útját. Éppen azon morfondírozott, hogy hidegülhetett el ennyire Harrytől és Rontól, mikor Hedvig repült be a helységbe, és egyenesen a boszorkány előtt landolt. A lány felé tartotta lábát, amire egy csomag volt erősítve, rajta címzéssel, amiből egyértelművé vált neki, az ő számára érkezett a küldemény. Óvatosan bogozta le a madár lábáról a hosszúkás tárgyat, majd egy tálkába vizet adott a szárnyasnak, és megsimogatta apró fejét. A bagoly hálásan megcsipkedte Hermione kezét, majd felröppent a magasba, és lassan eltűnt a horizonton. Bátortalanul nyúlt a lány újra a csomag után, óvatosan kibontotta selyempapírjából, s kicsusszant belőle egy vaskos könyvszerűség. De nem könyv volt, hanem mikor a fedelét felhajtotta, rájött, hogy a kezében tartott ajándék egy fényképalbum. Tele régi emlékkel, olyan pillanatok jutottak eszébe a fotók láttán, melyeket már szinte teljesen elfeledett. Gesztenyebarna szemeiben könnycseppek csillogtak, majd az utolsó laphoz érve el is sírta magát.

- Így akarnának emlékeztetni a barátságunkra? – tette fel hangosan a szívét szorító kérdést a lány. – Vagy még mindig azt hiszik, hogy el akarok menni, és így akarnák megakadályozni? Hiszen tudhatnák, hogy nem akarom elveszíteni őket, és örökre ők maradnak a legfontosabbak az életben, tudhatnák… - zokogta hangosan, nem érdekelte, hogy hallja e bárki is, számára csak az volt a lényeg, hogy vissza akarja kapni a két fiút.

Többet jelentettek neki bárminél és bárkinél, hiszen annyi kalandban vettek részt közösen, annyiszor álltak egymás mellett a bajban egészen azóta, hogy az elsős korukban együttes erővel néztek szembe a trollal, mikor először mentették meg az életét, s lettek barátok. És most ez a két fiú olyan távol volt tőle mind lelkileg, mind fizikailag, mint talán még soha azelőtt. Hogy gondolhatnák azt, hogy elfelejtett mindent, hogy itt hagyná őket és elmenne, hisz ma már csak ők, a barátai voltak neki. A szüleit meggyilkolták, szerelme elhagyta, hogy az apja oldalára álljon, hogy inkább legyen az ellensége, mint hogy szeretni merje. Rokonai nem voltak, csupán egy nagymamája, akit nem látott tízéves kora óta, aki valahol Franciaországban élt. De ugyan, hogy gondolhatta akár Harry, akár Ron, hogy olyan messze menne, hogy olyan távol legyen tőlük. Hányszor fogadták meg, hogy örökre barátok maradnak, és most a fiúk azt hiszik, hogy megszegte ígéretét, mikor ő csak a szüleit féltette… Ó, ha megérthetnék őt.

Kicsiny teste rázkódott a zokogástól, ahogy ott kuporgott a bagolyház hideg kövén, görcsösen szorítva magához a fotóalbumot. Érezte, hogy valaki odalép mellé, de nem látta könnyei függönyétől, hogy ki az. Annyira gyenge volt, hogy fejét sem volt ereje felemelni, egyre csak sírt, majd végső gyengeségében elsötétült előtte a világ. Csupán a tudatalattija érzékelte, hogy a titokzatos idegen ölbe veszi és elindul vele vissza a kastélyba, minden más rejtély maradt számára.

*

A gyengélkedőn tért magához, az egész helységben csak ő volt, sem egy beteg, sem pedig látogató, és még a javasasszony Madam Pomfrey sem. Ettől kicsit csalódott lett, nem tudta, mit keres itt, mennyi ideje fekszik, és mért nem érez magában semmi erőt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból. Vágyott rá hogy valaki belépjen, és elmondja, mi történt vele, de a helyiség néma maradt. Hosszú percekig várakozott, majd végre kinyílt a gyengélkedő ajtaja, s belépett rajta a javasasszony, Dumbledore és Alessandro. Az igazgató kedvesen mosolygott a lányra félholdalakú szemüvege mögül, Madam Pomfrey megkönnyebbülten sóhajtott, míg a mardekáros fiú rögtön odament az ágyához, és megölelte a beteget.

- Mit keresek itt, mi történt? – kérdezte a lány, mikor levegőhöz jutott barátja szorításától, mire a két felnőtt összenézett, majd az igazgató kezdte el mesélni a történteket.

- Immáron három hete fekszel itt, igen, tudom hogy hosszú idő, de ne aggódj! Azért kerültél ide, mert a bagolyházban elájultál, számunkra ismeretlenek az okok, és nem tértél magadhoz. Mr. Mattio hozott fel ide, mert nagyon aggódott miattad. Ez idő alatt számtalan vizsgálatot végeztek el rajtad, de nem állapítottak meg semmiféle betegséget, csupán mély depressziót, kimerültséget, illetve… - itt elakadt az igazgató lágy hangja, nem tudta folytatni a mondatot.

- Hogy gyermeket vársz – fejezte be végül az asszony, a griffendéles lány arcára pedig megdöbbenés, majd rémület ült ki.

- Merlinre, mit vétettem, hogy még ez is… - sóhajtotta a lány, majd könnycseppek gördültek le az arcán.

- Hermione, tudnunk kell, hogy ki a kicsi apja, értesítenünk kell őt is. Kérlek, mondd el! – folytatta a javasasszony, mire a lány csak konokul megrázta a fejét.

- Neki nem kellene a gyereke, én sem kellek neki, inkább ne tudja meg sem ő, sem pedig bárki más a földön, csak akinek én akarom, az tudhassa. Ő gyáva még élni is – zokogta a lány, mire Sandro bíztatóan átölelte a vállát. – Ebből botrány lesz, ugye? – szipogta a boszorkány Dumbledore-ra nézve.

- Ez most már csak tőled függ, gondolom az nem kérdés, hogy megtartod a babát – szögezte le az igazgató ellenvetést nem tűrő hangon, mire Hermione is helyeslően bólintott. – De öt hónap elég hosszú idő ahhoz, hogy lassan mindenkinek feltűnjön az állapotod, éppen ezért a legjobb az lenne, ha ezt a bájitalt beszednéd ezentúl, ami láthatatlanná teszi a hasadat, viszont a kicsi rendesen tud fejlődni – azzal egy fiolát nyújtott a lány felé, majd hozzátette. – Piton professzor minden hónap végén elkészíti neked a megfelelő mennyiséget, szíves engedélyeddel ezt már megtárgyaltam vele - ennek hatására a lány mélyen elpirult. – Viszont van itt még egy probléma, a gyermekednek szüksége van apára, hiszen micsoda pletykák kereszttüzébe kerülnél, ha ez nem így lenne. És itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, hogy mit tegyünk. Ha meg akarod tartani a becsületed, ami márpedig neked mindig is volt, akkor két dolgot tehetsz. Vagy elmondod hogy ki a gyermeked apja – erre a lány újra csak megrázta a fejét -, vagy pedig…

- Engeded, hogy segítsek – fejezte be a mondatot Sandro, majd a griffendéles értetlen tekintete miatt magyarázni kezdett. – Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek, és megígértem neked a békülésünkkor, hogy segítek, ahogy tudok. Az ajánlatom roppant egyszerű, gyere hozzám feleségül, a nevemet adom a gyermekednek, apja leszek apja helyett is, téged szeretni foglak, és sohasem foglak olyanra kényszeríteni, amit te nem akarsz, mert tudom, hogy te nem úgy szeretsz engem, ahogy én téged. Nekem csak az a fontos, hogy téged megvédhesselek – fejezte be mondandóját a mardekáros, majd mindenki Hermionéra nézett a válaszát várva.

- Neked ebből mi hasznod van? Csak koloncnak lennék a nyakadon, és összetörném csupán a szívedet. Nem akarom kihasználni az érzéseidet, hogy ekkora terhet vegyél a nyakadba.

- Kérlek, értsd meg, hogy nekem ez nem teher, hanem ajándék! Hiszen így segíthetek rajtad, akit a világon mindenkinél jobban szeretek, úgysem tudnék mással boldog lenni, nem lennék képes mást venni feleségül, hát így legalább a közeledben lehetek, még akkor is, ha az csupán ennyi is. Te és a kisbabád lehettek a családom, és úgy fogom szeretni ezt a kicsit, mintha a sajátom lenne, és ha rajtam múlik, soha nem derül ki, hogy nem az enyém! – jelentette ki Sandro, majd reményteljesen nézett a lányra.

- Soha nem fogom tudni ezt eléggé meghálálni neked – szipogta Hermione, mire a fiú csak mosolygott.

- Nekem elég, ha szerethetlek titeket – mondta végül a varázsló, majd Dumbledore halkan köhintett.

- Már csak egy apróság, a külvilágnak el kell hinnie, hogy ez a gyermek kettőtök szerelmének gyermeke. Éppen ezért, úgy kell tennetek, mintha fülig szerelmesek lennétek, és egy kis hazugsággal elérhető lenne, hogy legalább azt ne higgyék, hogy az esküvő előtt fogant a kicsi – felelte az igazgató csillogó szemmel.

- Mire gondolsz, Albus? – kérdezte Madam Pomfrey rosszat sejtő tekintettel.

- Minél előbb össze kéne házasodnotok, szerintem a Valentin-napi bál megfelelő alkalom lenne, hogy az egész világot átverjétek. És ha később azt hazudnátok, hogy a kicsi korábban világra jött, mint kellett volna, akkor nem olyan átlátható a dolog. És ha tesszük azt, az esküvő után szinte rögtön fogant volna, akkor sem annyira látszódhat még a pocakod. Értitek, mit mondok? – nézett a két fiatalra a professzor, mire azok némán bólintottak. – Intézkedhetek?

- Köszönök minden segítséget önnek igazgatóúr. Megköszönném – felelte halk hangon a lány, mire Dumbledore rámosolygott.

- Gondolom nincs ellenetekre, hogy az egész iskola jelen legyen, hiszen minél többen látják, annál többen tudják terjeszteni a hírt – mondta bölcsen a férfi, mire az ifjú jegyespár bólintott. – Ránk már nincs szükség itt, Poppy, menjünk! – azzal az igazgató és a javasasszony távozott, Hermione pedig újra halkan sírni kezdett.

Sandro óvatosan átölelte a lányt, és abban az ölelésben benne a volt a lány iránt érzett összes érzelme, a mély szerelem, szeretet és segítőkészség. Finoman simogatta a hátát, nyugtató szavakat suttogott a fülébe, majd mikor abbahagyta már a szipogást is, kicsit elhúzódott tőle. Zsebébe nyúlt és előhúzott belőle egy apró dobozt, és a lány tenyerébe tette.

- Ha már játszunk, legyen hiteles – felelte mosolyogva, majd Hermione kinyitotta a dobozt, amiben egy gyönyörű gyémántköves gyűrű feküdt egy bársonypárnán. – Még nagymamámé volt, amikor a halálos ágyán nekem adta, azt mondta, hogy ez azé a lányé legyen, akit én tiszta szívemből szeretek. És én téged szeretlek a legjobban.

- Én ezt nem fogadhatom el, hiszen én csak kihasz…

- Ne mondj ilyet, kérlek! Nem te kértél, hogy vegyelek feleségül, én kértelek rá, hogy gyere hozzám, és így ez a gyűrű téged illet – azzal kivette a dobozból az ékszert és a lány gyűrűsujjára húzta, majd lágyan megcsókolta a kezét.

*

Az egész iskola nemsokára arról beszélt, hogy egy griffendéles és egy mardekáros házasodik össze, hát, még amikor kiderült, hogy meg sem várják a menyegzővel az iskola végét. Alig három hét múlvára tűzték ki a nagy napot, pedig az ara még a gyengélkedő „vendégszeretetét élvezte”. Hermione a következő három napot töltötte még ott ébredést követően, amíg teljesen összeszedte az erejét. Ez alatt az idő alatt nem fogadott egy látogatót sem, gondolkozni akart, megfontolta, hogy barátait hogyan békíthetné ki, és el akarta nekik mondani a teljes igazságot.

Végül egy péntek este engedték őt el, egyenesen a klubhelyiségbe ment, remélve, hogy a rosszidő oda űzte barátait. Nem is tévedett nagyon, szinte minden griffendéles diák ott lézengett, ezzel alapos ricsajt csapva. A két fiút végül kiszúrta a kandalló előtti két fotelben, majd odament hozzájuk.

- Sziasztok! – köszönt nekik halkan, mire Harry és Ron is boldogan ugrottak föl és ölelték magukhoz a lányt! – Beszélnem kell veletek, de valami csöndesebb helyen.

- Akkor menjünk a Szükség szobájába, ott beszélgethetünk! – felelte Harry, és pont akkor tűnt fel a hálószobalépcsők tetején Ginny és Olivia. Amint kiszúrták a barátnőjüket rohantak hozzá, és agyon ölelgették.

- A legjobb, ha ti is jöttök, ez mindannyitokra tartozik – jelentette ki, majd a portrélyukon kimászva elballagtak a titkos szoba irányába. Útközben még csatlakozott hozzájuk Vicktoria is.

A helyiségben egy kandalló és hat kényelmes fotel jelent meg, ugyanannyi gőzölgő csésze teával. Mindenki helyet foglalt, majd Hermionéra néztek várván, mit fog mondani. A lány elmesélt mindent, ami azóta történt vele, hogy a barátságuk megingott, és a két fiú igencsak szúrós szemmel nézett rá, mikor odaért, hogy mi történt közte és Malfoy között, de végül úgy-ahogy megértették, és megígérték, hogy nem átkozzák darabokra. Végül mindenki megígérte neki, hogy számíthat rájuk, akármi történik is.

Este fáradtan feküdt le a lány, legalább azzal a tudattal megkönnyebbülve, hogy a barátai még mindig ugyanazok, akiket annyira szeretett, és ez soha nem is változhat. Aztán a kicsire gondolt, meg kell neki adnia mindent, ha már az apja olyan szörnyű ember. Végül elaludt a szokásos álmot álmodva.