Lágy szellő lobogtatta meg egy fiatal nő barna tincseit miközben a tengerparton beszippantotta a friss sós illatot. Szemeit lehunyta, átszellemült a lemenő nap vöröses árnyékában, olyan volt akár egy újjászületett ember. A hullámok bokáját verdesték, ahogy belegázolt a hívogató vízbe, majd kinyitotta gesztenyebarna íriszeit, mélyet sóhajtott és visszasétált a partra, felmászott kedvenc sziklájára és figyelte a naplementét.

 Hermione Granger már majd egy hónapja tartózkodott a francia kisvárosban, remélve, hogy megtalálja a lelki békéjét, de ez a folyamat lassabban ment, mint bárki hitte volna. Mardosta szívét a lelkiismeret-furdalás, nem tudta magának megbocsátani saját hibáit, hogy a szívét követte az esze helyett. Éjszakánként nem tudott aludni, ahogy lehunyta szemeit, megjelent előtte Alessandro arca, dühös, vádló tekintete, amitől folyton reszketni kezdett, elfogta a sírógörcs és egész napfelkeltéig csak hánykolódott az ágyában. Magát okolta férje haláláért, amiért nem szerette őt, úgy ahogy megérdemelte volna, amiért nem parancsolt rá, hogy ne menjen folyton küldetésekre, sőt, egyáltalán hogy hagyta, hogy belészeressen, hogy feleségül vegye.

Ahogy ott ült a sziklán, sokszor eszébe jutott, hogy csak egy lépésre van a megnyugvástól, az évek óta keresett békétől.

„- Csak egy aprót kellene lépnem, s többé nem látnám Sandro vádló tekintetét!” – zokogta kétségbeesetten, s mereven bámulta a hullámzó habokat, a tengerből kiálló éles sziklákat, s tovább zakatolt a fejében a gondolat.

Felállt, a peremhez sétált, s mélyen beszippantotta az óceáni levegőt, karjait kitárta, mintha repülne, valahol nagyon mélyen reménykedett is benne.

„- Elrepülni a béke országába, hátrahagyni ezt a poklot, újra boldognak lenni. Mikor is voltam utoljára boldog? Merlinre, már nem is emlékszem rá… Talán mikor együtt voltam Dra… vagyis Malfoyjal? Nem, az azért túl régen volt, de hogy nem az esküvőmön az is biztos. Chris születésekor tényleg örültem, hiszen nagyon szeretem őt, csak akárhányszor rá nézek, az apját látom magam előtt, és ez istentelenül fáj. Mit nem adnék egy csepp boldogságért, egy békés percért. De hisz csak egy lépésre van tőlem az álmom…”

A kétségbeesés fájdalmas tőrként hasított a szívébe, olyan lehetetlennek látta helyzetét, mint az elmúlt napokban még soha. Mióta otthagyta Angliát, folyton ezen járt az agya, forogtak a kerekek, de nem volt mégsem gördülékeny a folyamat. Mintha berozsdásodott volna ez a nagyszerű elme, az egykori eminens diáklány már nem tudott józanul gondolkodni, s egyre inkább magába kerítette a vágy, hogy öngyilkos legyen. Az elmúlt néhány hétben még visszatartotta a fia iránti szeretet, de bármennyire is erős volt mindez, lassan nem bizonyult elégnek. Az önvád szorította a szívét, hogy ha egyedül hagyná Christ, akkor a gyereket megfosztaná a szülői szeretettől, de kisfia arca egyre csak múltbeli hibáira emlékeztette.

Felrémlett előtte Draco Malfoy arca, egy fiúé, egy férfié, akit teljes szívéből szeretett, akinek kitárta lelke legféltettebb titkait, akivel megosztotta szerelmét és bánatát, akinek odaadta a testét, akiről azt hitte, viszont szereti.

„- Ugyan, mi vagyok én? Nem több, mint egy sárvérű! Hogy hihettem, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik, hiszen annyi éven keresztül csak bántott, tudhattam volna, hogy ez is csak egy trükk, éreztem, hogy fájni fog, na de ennyire?”

Undorodott saját magától, szíve szerint letépte volna a saját bőrét, amin még mindig a szőke mardekáros érintését vélte felfedezni; kitépte volna a nyelvét, amiért valaha is őszintén elmondott bármit a fiúnak; ajkait összevarrta volna, csak hogy már soha ne vágyjon Malfoy csókjai után; de leginkább a szívét vájta volna ki, hogy többé ne érezzen semmit.

Ezután megjelent lelki szemei előtt a csalódott Sandro, a férfi, aki szerette minden hibájával együtt, de ő még csak könyörületet sem mutatott felé.

„-Mért mentem hozzá, miért? Bárcsak meg sem talált volna akkor a szünetben, bárcsak meghaltam volna. De ő olyan kedves volt, tudta, hogy nem vagyok szerelmes belé, csak úgy tudtam ránézni, mint egy barátra, egy testvérre, pont úgy, mint Harryre vagy Ronra, de mindez őt nem érdekelte. Tönkre tettem az ő életét is, ahelyett hogy a sarkamra álltam volna, s mondtam volna neki, hogy keressen magának egy olyan lányt, aki viszont szereti, hisz a Roxfortban minden második lány belé volt szerelmes. Mért pont én kellettem neki, a fenébe is? Miért látom őt folyton magam előtt? Merlin segíts, ne kínozz tovább!”

Összegörnyedt a szikla peremén, s hangosan zokogni kezdett, könnyei csak úgy záporoztak, s közben reménykedett, hogy senki sem látja kitörését. De ebben tévedett, nem vette észre, hogy már majd egy hónapja minden lépését egy szürke szempár figyelte, aki próbált érzelemmentes maradni a lányra nézve, de szörnyű önvád tartotta markában, mégis úgy érezte, az egész a lány hibája. Nem állta ki a próbát, elbukott az első adandó alkalommal…

Hermione szívét mintha egyre csak szorította volna valami erős, egyszer csak felüvöltött.

-         Sajnálom! Bocsáss meg, bocsáss meg… - hangja elcsuklott, míg ő felállt, megtörölte csillogó szemeit, majd újra lenézett a háborgó mélységbe.

Egy hosszú pillanatra azt hitte, káprázik a szeme, mintha az örökké vidám Colin Creeveyt látta volna az egyik alsó sziklán ülni, amint a lábát lógatja a habokba. Hermione megdörzsölte szemeit, de a látomás nem tűnt el, csak tovább erősítette abbéli hitében, hogy megőrült. Aztán megpillantotta a vízben úszkáló Lunát, aki szalmaszőke haját hátrafogta egyik kezével, majd a másikkal a ledermedt boszorkánynak integetett. Kissé arrébb egy másik sziklán Lavender napozott a lemenő nap sugarai alatt, majd idegesen pattant föl, amikor a mellette labdázó Dean és Seamus lefröcskölte. Hermione zokogott a látványon, főleg mikor úgy érezte, hogy egy puha kéz simogatja a hátát, oldalra pillantott, s könnyei függönyén át az őt átkaroló Sandrot vélte felfedezni. Megrettent, tekintetét visszakapta a dübörgő hullámokhoz, de már nem látta barátait a sziklák körül.

Egy pillanatra megkönnyebbült, kifújta a levegőt, amikor nedves szorítást érzett a bokái körül. Lenézett, s rémületében akkorát sikoltott, hogy az utána kémlelő szürke szempár gazdája idegesen elkezdett felé rohanni.

„-Mi a jó büdös fenét csinál ez a liba?” – dohogott magában.

Hermionét láthatatlan, vagyis számára nagyon is jól kivehető kezek húzták a mélybe. Colin, Seamus, Dean, Lavender és Luna, míg a hátánál Sandro tolta a sötét halálba. A nő előtt felrémlett otthoni szerettei arca, látta a barátait, a kisfiát. De a legrosszabb mégis az volt, mikor csuklóin érezte szülei meleg ujjait, és ők is húzták lefelé. Erőlködött, meginogott abbéli hite, hogy a halál mindent megold, testét megfeszítette, de a hatalmas túlerő már úgy látszott legyőzi őt, amikor kicsúszott alóla a talaj, és érezte, hogy zuhan.

Aztán egy erős szorítást érzett karjánál, valaki elkapta őt és felhúzta. A lány megkönnyebbülve érezte maga alatt a biztonságot jelentő talajt, s keservesen sírni kezdett, fel sem nézett kinek köszönheti az életét. Hosszú percekig csorgatta könnyeit, míg megmentője némán nézte a megtört nőt, s végül lágyan megsimogatta barna tincseit, megfordult, s indult vissza a rejtekhelye felé.

Hermione testét kellemes borzongás járta át, ahogy az érintést felfogta, de mire feleszmélt, a titokzatos idegen már lemászott a szikláról és a közeli városka felé bandukolt. Erőt vett magán, szuper gyorsasággal lemászott a szikláról és a megmentője után futott. A finom homok porzott léptei nyomán, de ő kitartóan üldözte az alakot. Az idegen érezte, hogy a lány követi, mégsem lassította lépteit, egyenletes tempóban haladt tovább.

-         Várj, kérlek! – kiáltotta utána Hermione, de az mintha meg sem hallotta volna. – Szeretném megköszönni, hogy megmentettél! – lihegte a lány, ahogy melléért, majd még két hosszú lépéssel szembe is fordult vele.

Eltátotta száját meglepődöttségében, ahogy egy iszonyúan ismerősnek vélt szempár nézett vele farkasszemet. Hisztérikusan felsikított, ahogy rájött, hogy nem csak hogy ismerős az idegen, de pontosan az is, akinek vélte.

-         Mi a fenét keresel itt, Malfoy? Netán te is csak az őrületem szüleménye vagy, mint az előbb a barátaim, akik le akartak rántani a mélybe? A fenébe, hát már tényleg megőrültem? – ordította, mire a szőke férfi megpróbálta lecsillapítani, oltalmazóan magához ölelte a lányt, de az, ahogy rájött, ki is nyugtatja, csak még idegesebb, dühösebb lett.

-         Ne érj hozzám, vagy nem állok jót magamért. Egy átkozott görény vagy, fogadnék hogy Voldemort parancsára jöttél ide, hogy megölj! – Hermione kirohanására már Draco is kezdte elveszíteni a türelmét, így elszámolt magában ötig.

-         Granger, használd már az eszed, ha a Nagyúr parancsára jöttem volna, hogy megöljelek, nem gondolod, hogy hagytam volna, hogy lezuhanj a szikláról. Ehelyett azonban visszahúztalak – magyarázta tanári stílusban, majd gúnyosan nézett a lányra.

-         Akkor mégis mit csinálsz itt? – csattant fel dühösen a boszorka, mire Malfoy fáradtan sóhajtott.

-         Megmentem az a kis csinos fenekedet, csak azt tudnám, mi a fenének, nem érdemled meg! – vetette oda cinikusan Draco, mire a lány egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott!

-         Még, hogy te ments meg azok után, hogy tönkretetted az életemet, na ne nevettess!

-         Higgy, amit akarsz, ez az igazság. De mégis mi az hogy én tettem tönkre az életedet, te hozzámentél Mattiohoz, szültél neki egy kölyköt, az nem az én bajom, hogy drága férjecskéd feldobta a talpát, te meg ebbe beleőrültél – szavai olyan mélyen megsebezték Hermione amúgy is vérző szívét, hogy egy hatalmas pofont kapott válaszul.

-         Tudd meg, egy hülye barom vagy, mindig is az voltál, ó hogy én mennyire gyűlöllek!

-         Érdekes, emlékszem, amikor még nem ezt mondtad!

-         Tévedtem, ha én valaha is azt gondoltam, hogy meg tudsz változni, egy cinikus dög vagy, aki mindenkit sérteget, aki nem elég jó a magafajtához. Mondd csak, nem poshad meg a nemesi véred, mert velem társalogsz? – ordította a fiatal férfi képébe, akinek egyre csak az járt a fejében, ez a lány már nem ugyanaz a Hermione, akibe ő egykor szerelmes volt. De ugyan, már nem is lány, hanem felnőtt nő.

-         Tehát már te sértegetsz engem, de bátor lett itt valaki. Bár nem csodálom, ha valaki a Főnix Rendjének tagja, akkor más sem lehet, mint bátor!

-         Igen, én veled ellentétben bátor vagyok, de te egy gyáva kukac vagy. Te mindentől félsz, vagy csak érzelmeidtől? Szerettél engem valaha is, vagy csak játszottál velem? – ugrott neki Hermione, mérgében pedig elkezdte verni ökleivel a fiú mellkasát.

-         Tudod jól, hogy nagyon szerettelek!

-         Akkor mért hagytál el? MIÉRT?

-         Na és te szerettél engem, vagy csak játszottál?

-         Hogy kérdezhetsz ilyet, hisz tudod…

-         Igen, akkor mért mentél hozzá Mattiohoz?

-         Tudd meg, az egész a te hibád, mi voltam én neked, egy ringyó, akit felcsinálsz, és ott hagyhatsz, ha úgy tartja úri kedved? – üvöltötte fájdalmában, mire Draco elsápadt, szürke íriszeiben mély megdöbbenés ült.

-         Miről beszélsz?

-         Arról, te ütődött, hogy csak azért mentem hozzá Sandrohoz, mert a te gyerekedet hordtam a szívem alatt. De ha te nem vagy gyáva szeretni, akkor nincsenek ilyen problémák! Viszont Sandro szeretett, elvett feleségül, úgy hogy tudta, hogy terhes vagyok, hogy másé a szívem örökre, mégis, apja lett a fiamnak, elfogadta, hogy tőlem sosem kaphat szerelmet, és mi a vége, most miattam halott. Arról nem is beszélve, hogy apád keze ebben is benne van, és még ki tudja hány barátomat vesztettem el miatta! – zokogta Hermione, és tovább ütötte a fiút, míg ereje elhagyta, s összeesett. A homokban zokogott tovább.

-         Sajnálom, de miért nem mondtad el mindezt már korábban?

-         Hogy mondtam volna, mikor azt mondtad, hogy az apádat választod helyettem? – szipogta a lány, miközben Draco letérdelt mellé a földre.

-         Bocsáss meg nekem, Hermione, akkora hülye voltam, de rettegtem, hogy téged is elveszítelek, úgy, mint Diana-t elvesztettem – felelte lágy hangon, szeméből egy apró könnycsepp buggyant ki, miközben magához ölelte a remegő lányt.

-         Annyira mély sebet ejtettél rajtam, az elmúlt öt évben állandóan szenvedtem, harcoltam a saját kínjaimmal, a lelkiismeretemmel, mert mások életét is tönkretettem, nem csak az enyém lett katasztrofális.

-         Sajnálom, sajnálom… - suttogta Draco, ahogy apró puszit adott a lány hajára.

-         Annyira szerelmes voltam beléd, hogy azt hittem, megöllek, ha újra találkozunk, azon az estén, mikor Sandro meghalt, meg is ígértem magamnak, hogy megteszem. De mindenekelőtt apádat – szipogta vékony hangon a lány, miközben tovább folytak könnyei.

-         Apámat bízd csak rám, nekem is vannak vele szemben törlesztenivalóim, még szerencse, hogy Dumbledore segített kimásznom a gödörből. Annyira szeretlek még mindig, könyörgöm, bocsáss meg.

-         Na jó, talán. Még meggondolom – mondta, majd a következő pár percben, nem esett egy szó sem közöttük, csak némán ültek a homokban, s hallgatták a másik szívdobbanását.

A Hold már feljött az égboltra, csillagok milliói csillogtak felettük a sötétben, a tengerparti sétányon vidám fény verődött a pár felé. Hermione fejében jobbra-balra zakatoltak a gondolatok, de folyton ugyanoda lyukadt ki.

-         Draco?

-         Hmm?

-         Szeretlek.

-         Én is téged – felelte lágy hangon a férfi, majd erősen magához szorította a nőt, s megcsókolta annak puha ajkait.

Újra megízlelték a régről már ismerős területeket, nyelveik óvatosan puhatolóztak, majd ahogy a csók egyre szenvedélyesebb lett, úgy kezdtek bele egy ősi, vad táncba. Hosszú percek múltán váltak szét, s egymást ölelve ültek tovább a Holdfényben.

Hermione újra boldognak érezte magát, olyannak, mint utoljára nagyon régen, s tudta, ilyet csak Draco karjaiban képes érezni. Úgy kellett neki ez a férfi, mint szomjazónak egy korty víz. A volt mardekáros is hasonlóan vélekedett, úgy ölelte magához a törékeny női testet, mintha az élete múlna rajta, s azokban a percekben úgy érezte, immár semmi sem állhat kettejük közé. Tévedett…

A távolban egy pukkanás szerű hangot hallottak, mire mindketten felkapták a fejüket, s megpillantottak egy halálfalócsuklyás alakot a sziklán, amint egy gyereket szorít magához. Christ…