4.

Csend.

Csupán a lángnyelvek pattogása, s a könyv lapjainak susogása hallatszik. Vele még ez is tökéletes. Nem is kívánhatnék többet.

Ahogy karjaimba simul, s derekára kulcsolom kezem, Ő elégedetten felsóhajt, és nincs más dolgom, mint hallgatni szívének egyenletes dobogását, s élvezni a pillanat meghittségét.

Ő tovább olvas, szabad kezével az enyém felé nyúl, s ujjaink összekulcsolódnak. Az illata teljesen elbódít, barna hajfürtjei csiklandozzák nyakamat, ahogy vállamra hajtja fejét, de még ez sem zavar. Hiszen Ő itt van velem. A feleségem.

Talán percek telnek el, de lehet, hogy órák, mire érzem, hogy apró keze finoman húzza maga után az enyémet, majd mindkettejünké megpihen a hasán. Nem tudom mire vélni az egészet, kérdő tekintettel pillantok bájos arcára, s válaszul ő felém mosolyog. Nem csak ajkaival, de a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel is.

Lassan fogom föl tekintetének jelentését, de mire végre megértem, agyamat elborítja a rózsaszín köd. Boldogan ölelem, csókolom meg mosolygó arcát, száját.

Életem legszebb ajándékát kapom Tőle, s tudom, soha sem leszek képes betelni a szeretetével, szerelmével, odaadásával. Vidáman simogatom, puszilom hasát, s az Ő kacagó hangja élettel tölti meg a szobát.

Ez még a meghitt csendnél is fantasztikusabb.

5.

Izgatottan toporgok az ajtó előtt, s talán csak azért nem kaptam még szívrohamot, mert húgom nyugtatóan csitítgat, s szorítja meg kezemet. Harry bátorítóan beszél hozzám, hogy minden rendben lesz, de nem várhatja el tőlem senki, hogy egy ilyen helyzetben ne legyek feszült.

Nem tudom, már mióta ácsorgok az ajtó előtt, ami továbbra is némán mered felém. Szinte látom a gúnyos mosolyt, hogy ő tudja, mi történik a másik oldalon, hogy minden rendben van-e.

Egy életnek tűnik, mire szöszmötölést hallok odabentről, majd halkan megnyikordul, s kinyílik az ajtó. Egy középkorú ápolónő lép ki a helyiségből kezében egy apró csomaggal.

Óvatosan kezembe adja, mire Ginny izgatottan felsikít, s valamit a férje fülébe suttog.

A csomag lassan mocorogni kezd karjaimban, mire a takarók alól előbukkan egy csöppnyi kezecske és egy gyönyörű arc. Mintha a barna tekintet a csontomig hatolna, teljesen olyan érzésem támad. Örömkönnyek csordulnak ki szemeimből, hogy az élet ekkora csodát adott nekem.

Gyermekemmel a karomon lépek be Hermionéhoz, aki csillogó szemekkel pillant ránk, s mikor karjába adom a picit, s átfogom derekát, ő csak halkan annyit suttog:

-         A lányunk.

6.

Gyermeki kacaj, bagolyhuhogás, izgatott sikkantás.

Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de úgy érzem, túl gyorsan telt el az elmúlt 11 év.

Vajon az én szüleimen is ilyen jeges félelem lett úrrá, mikor valamelyik gyermeküknek megérkezett a levele az iskolából. Hermione boldog, mert Keirát nevetni látja, s ugyan én is mosolygok, de belül aggódom, nem akarom elveszíteni az egyetlen lányomat.

-         Hiszen csak iskolába megy. Ron édesem, egykor mi is oda jártunk, nem kell Őt féltened! – mondja este feleségem, miközben bebújik mellém az ágyba.

-         Tudom, de sajnos Ő semmivel sem jobb, mint mi voltunk egykoron – válaszolom keserű hangon, mire ő hozzám bújik, s megcsókol.

…

-         Ugyan, Apa. A szüneteket itthon töltöm, és nagyon jól fogunk szórakozni hármasban – feleli kedvesen, közben a vonat sípolással jelzi, hogy rögtön kigördül a vágányról.

-         Tudom. Vigyázz magadra! – magamhoz ölelem, s puszit nyomok az arcára és a homlokára.

Miután kibontakozik az ölelésemből, Hermionétól is elbúcsúzik, s elszalad, hogy fölszálljon a szerelvényre, ami egy új élet felé viszi.

Aggódás, félelem.

Súlyos teherként nyugszanak szívemen, de ugyan, egy apa mit érezhet, mikor egyetlen gyermeke elhagyja a családi otthont?

Aggódik, s félti.

Én is ezt teszem. Hiszen ez az én feladatom.

-         Szeretlek Titeket! – kiabál ki egy lehúzott ablakon, s vidáman integet felénk.

Halványan visszamosolygok, s integetek neki, amíg látni vélem a körvonalait.