Alkonyodott, már csupán egy-két fénynyaláb jutott be a kis szobába. A kellemes, sárga színű falakat fényképek borították, örök emlékeket, soha nem múló érzéseket rejtve. A fehér márványkandallóban vidáman pattogott a tűz, lágy meleget árasztva. Egy kis dohányzóasztalon gyönyörű csokor vörösrózsa állt, kristályvázája alatt remekbeszabott csipketerítővel. Továbbá a helyiség részét képezte egy kényelmes fotel, egy antik rámás tükör és egy nagy baldachinos ágy.

A fekvőalkalmatosságban egy fiatal nő feküdt, vastag takarókba bugyolálva, mintha rettegni kéne a hidegtől, hiába volt a kisszobában meleg. Az éjjeliszekrényén egy dobozszerűség állt, mely csodaszép dallamot árasztott. A zene lassú volt, és pont olyan, amire táncolni lehet és érdemes, kellemesen romantikus. A barnahajú szépség ellenben nem volt olyan állapotban, hogy szórakozhasson, gesztenyebarna szemeiben fáradtság és fájdalom látszódott. Arcán látszódott a szenvedés, tudta, nemsokára eljön érte a végzet. Próbálta kihasználni azt a kevés idejét, ami még hátravan, éppen ezért küldetett egy órával azelőtt az egyetlen emberért, akit még élete során látni kíván, gyermekkori iskolatársáért, egykori ellenségéért. Már csak ő volt a reménye, hogy békében távozhat. Nem tehetett mást, mint várt, és küzdött az életéért.

Az ajtón kopogás hallatszott, majd nyikorogva kinyílt, és egy szőke hajú férfi jelent meg, tekintete nyugtalanságot sugallt. Félve lépett néhányat az ágy irányába, majd helyet foglalt a fotelban. A beteg nőt pásztázta, aki ezt egy fáradt mosollyal viszonozta. A férfi szürke szemeiben öröm látszódott, bár tudataltija megsúgta neki, innen már nincs visszaút. Hosszú percekig nézték egymást, majd a nő észbekapott, sürgeti az idő, ezért egy sóhaj után megszólalt, megtörve a zene nyugtató hatását.

-         Gondolom, nem tudod miért pont téged akartalak látni halálom előtt utoljára – mondta a nő, majd  a férfi bólintott -, roppant egyszerű, nem akarok úgy meghalni, hogy nem tisztáztuk a kettőnk között fennálló feszültség okát. Remélem, úgy tudok távozni, hogy már nem utálsz. Azt nem kérem, hogy szeress, és főleg nem azért, mert, mint te is tudod, meghalok, csupán, hogy a lelkiismeretem nem furdaljon.

-         Ha te azt gondolod, hogy gyűlöltelek valaha is, és még most is így gondolod, akkor félreismertelek. Azt hittem, már rájöttél, hisz te vagy a legokosabb boszorka, akit valaha is ismertelek, én mindig is szerettelek, csak a magam módján – a férfi hangja elakadt, majd a nő könnyes szemeibe nézett.

-         Pedig azt hittem… - felelte a nő meglepődve, alig hallhatóan, de a férfi mégis értett minden szót -… nem érzel mást, nem csak irántam, más iránt sem, mint utálatot. Hiszen te még forróságban is hideg jégcsap voltál, olyan, ami nem tud elolvadni.

-         Nem volt oka elolvadni, az egyetlen ember, aki meg tudta volna törni a hideg uralmát, az észre sem vette, hogy nem a meleg szükséges, hanem a szeretet. Ő is fagyos volt velem szemben, mert én bántottam őt, igen tudom, hogy rengeteg fájdalmat okoztam neked, de csak, mert féltem – vallotta be önmagának is a fiatal férfi érzelmeit, mire a nő szemei elkerekedtek.

-         Mégis mitől féltél? Egy sárvérű griffendélestől? Mindig is ennek tartottál, csupán azért, mert féltél, ezért a butaságért volt az egész? – a nő lemondóan sóhajtott, majd szeméből kibuggyantak annak sós nedvei.

-         Mindentől, mindenkitől, s leginkább az irántad érzett érzelmeimtől. Rettegtem, most is rettegek, hogy nem bocsátasz meg nekem, itt hagysz egyedül, kétségek közt, örökre egyedül, egy fagyos jégcsapként.

-         Már nem sem fagyos, sem jégcsap. Ugyanolyan sebezhető ember lettél, mint bárki más, kár, hogy túl későn tudtam meg. Mert így világ életemben gyűlölni akartalak, el akartam felejteni, hogy valójában szeretlek, azt hittem, legalább nyugodtan meghalhatok, úgy, hogy nem kell vallanom, de lám, kicsaltad belőlem legféltettebb titkomat, ami szinte már feledésbe merült, annyira mélyen őrzöm a szívemben.

-         Megbocsátasz nekem valaha? – nézett a férfi reményteljesen a nőre, aki addigra már zokogott.

-         Már meg is tettem, mert bizonyítottál nekem. Mindig is tudtam, a kemény külső érző szívet takar. A túlvilágon elmondhatom Harrynek és Ronnak, hogy igazam volt, nem vagy érzéketlen tuskó – a barna szemek egyre lejjebb csukódtak, teljesen elnehezedtek, a nőt fokozatosan elhagyta az életerő.

A nap már lement, egy fénysugár sem világított a szobába, csupán a tűz lángjai világítottak a helyiségben. A nő szívverése egyre csak lassult, szinte már alig dobogott, lelki szemei előtt lejátszódott az élete. Amikor a szülei büszkék voltak rá, mert megkapta a roxforti levelét, mikor a süveg a Griffendélbe osztotta, két legjobb barátja, a kalandjaik, és az elvesztésük a háború idején. Majd egy szőke férfi alakja bontakozott ki a távolban, kezét felé nyújtotta, és magához ölelte, mikor odaért hozzá. Erőt vett magán, utoljára kinyitotta szemét, és az időközben az ágyra átült férfire tekintett. A zenedobozból egy szomorú szám szólt, bárkinek sírni lett volna kedve tőle, de ők nem sírtak.

-         Táncolnál velem? – kérdezte a nő erőtlenül, majd a férfi bólintott.

Kisegítette a nőt a hatalmas ágyból, majd hagyta, hogy rátámaszkodjon. Testét már szinte elhagyta minden ereje, azt a testet, ami egykor duzzadt az erőtől, most tehetetlen volt, akár egy rongybaba. Hosszú hullámos haja kissé kócosan omlott vállaira, leért egészen vékony derekáig. Fehér hálóinge a földet súrolta, kényelmes meleg papucsa nem segített semmit, lábai így is reszkettek. Nem a hideg volt az oka, vagy az erőtlenség, hanem a boldog bizsergés, egy tánc az egykori ellenséggel, az első és egyben utolsó.

A nő gyengéden ölelte a férfi széles vállait, míg neki a derekát karolta át két erős kar. Testük eggyéolvadt a tánc közben, lágyan ringatóztak. A nő utoljára tekintett a szürke szempárba, majd a férfi mellére hajtotta fejét. Hallgatta szívverését, és élvezte a pillanatot. Egy tánc és más semmi, ez adatott nekik, és egy macska egér harc, mait egy életen át játszottak, megkeserítették a másik életét. Két külön oldalon álltak, mégis ugyanazon. Elrejteni az érzelmeket, és nem bevallani a szerelmet. Végül együtt tértek meg, őszinték voltak magukkal, és a másikkal szemben is. A nő erre a gondolatra elmosolyodott, és ezzel a mosollyal az arcán halt is meg. A szeretett férfi karjai nem engedtek az ernyedt testet, egyre szorosabban ölelte halott szerelmét. A szám véget ért, a zenedoboz elhallgatott, tudta a gyász ideje jött el.

Az ágyra fektette az élet lángja által kihunyt testet, majd a földre hanyatlott, és keserves zokogásba kezdett. Életében először, és minden bizonnyal utoljára sírt. Nagy nehezen felállt, majd a kis asztalhoz lépett, és a rózsákat a földre hajította. A kristályváza egy könnyed mozdulattal a falnak hajítva landolt, apró darabokra tört, legalább olyan kicsire, mint a szerelemtől égő férfi szíve. Ekkor előhúzott egy éles tört a zsebéből, és csodálta a fegyvert, a nemes tulajdonsága miatt, őt sosem lehet szeretettel, vagy szerelemmel felolvasztani ridegségéből. Kezébe fogta az éles pengét, markolta amilyen erősen csak tudta, remélte, hogy a fájdalom enyhíti az elvesztés okozta űrt a szívében. Vörös cseppekben hullott a vér kezéből, egyenesen a hófehér csipketerítőre. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve lefeküdt a holt nő mellé az ágyra, egy lágy csókot lehelt a szürke ajkakra, majd szívébe szúrta a tört. Rögtön talált, vére kibuggyant, fehér ingét elszínezte, végül rövid haláltusát követően követte kedvesét.

Abban a pillanatban, mikor meghalt, lelke egy jobb világba került, melynek a kapujában már várta a szeretett nő, nyújtotta a kezét, amit elfogadott, húzta magával, majd újra megszólalt a lágy zene, és testük újra összeforrt, ott táncoltak a számukra paradicsomnak tartott hely egy lombos fája alatt, táncoltak, míg lelkük létezett.

Draco Malfoy végső megnyugvást talált, már nem érdekelte, hogy ezért valószínűleg apja csalódott benne, már nem érdekelte. Örök békét és szeretetet nyert, mikor Hermione Grangert választotta.