Hol volt már a tündérkastély? Hol volt már a néhány órával korábban visszanyert béke, önuralom? A világ újra a feje tetejére állt, s a behegedtnek hitt sebek újra felszakadtak, a kétségbeesés spriccelt a szélrózsa minden irányába, mint a vér, ha az ember ütőerébe döfik a tőrt. Hermione kétségbeesetten rohant végig a kastély hosszú, sötét folyosóin, úgy érezte, ha nem jut azonnal friss levegőre, belefullad a múlt keserű emlékeibe.

Tizennégy év, átkozott tizennégy év telt el azóta a pokoli éjszaka óta, és szentül hitte, akkora fájdalmat már nem élhet át, mint akkor. Léptei visszhangot vertek a némaságban, de őt nem érdekelte az sem, hogy a portrélakók zsörtölődve néznek rá, hogy legszebb álmukból verték fel őket, nem hallotta meg a megjegyzéseket, miszerint egy felnőtt nő nem viselkedhet így, ő csak rohant és rohant és rohant.

Ő maga sem tudta, hová futhatna, csak el onnan, csak el tőle, minél messzebb, annál jobb, annál kevesebb fájdalmat okozhat neki, annál kevesebb sebet szakíthat fel újra.

Mikor végre elérte a bejárati ajtót, s kimenekülhetett a parkba, nagyokat szippantott, mintha az visszaadhatná a lélekjelenlétét. Nem állt meg, nem is lassított a tempón, csak rohant előre, hagyta, hogy lábai vigyék. Mindegy hová, csak el a közeléből.

Érezte, hogy ereje fogytán van, de csak akkor állt meg, mikor már úgy vélte, ott senki sem találhat rá. A tó egy rejtett partszakaszán, ős öreg fákkal körülvéve találta magát, lerogyott egy farönkre, s csak zokogott és zokogott. Siratta a múltat, siratta az elvesztegetett éveket és saját naivitását, hogy el tudja hitetni még saját magával is, hogy minden rendben.

Hiszen semmi sem volt rendben, az egész élete egy keszekuszaság volt egészen azóta, hogy belépett a varázsvilágba, hogy tudomást szerzett a mágia létezéséről, hogy megismerte őt. Átkozta a férfit, s átkozta saját magát, amilyért az érzelmei rabjává vált. Hogy is bízhatott benne? Tudnia kellett volna, hogy nem kaphat tőle semmi többet, mint keserűséget, fájdalmat, s könnyeket.

-         Mióta nem sírtam már miatta nappal? Tizennégy éve? Erre most képes megjelenni, s újra darabokra szaggatni a szívemet! – zokogott halkan, lábait felhúzta, s átkulcsolta őket, s csak sírt és sírt, megállíthatatlanul.

Siratta a férfit, akit szeretett; a férfit, akit abban a pillanatban csak gyűlölni tudott. Siratta önmagát, akit a lelke legmélyén valójában még akkor is imádott. Hiszen a gyűlöletet a szerelemtől csak egy hajszál választja el…

Perselus Piton valójában nem tudta, hogy miért tért vissza Angliába, miért vállalta el a tanári állást, miért akarta újra látni a nőt, aki apró kavicsokká törte az ő kőszívét. Próbálta az öregedésre kenni az egészet, hogy csakis ez késztethette arra az őrült gondolatra, hogy magányos, csöndes, talán már egészségtelen életét feladja távol mindentől, de nem tudta.

Megöregedett, ezt a tényt ő is elfogadta, de azt képtelen volt, hogy a tizennégy évvel korábban történtek után is abba a reménybe ringatta magát, hogy még nincs veszve semmi, hogy még minden helyre hozható. De amikor meglátta az egykor szeretett nő szemében égő gyűlölet lángját, tudta, hogy egy szentimentális barom módjára viselkedett. Csalódott, és nem csak a világban, és Hermionéban, hanem saját magában is.

Csalódott, mert vénségére illúziókban élt.

Megkeseredett - ha lehet még jobban – az eltelt majd másfél évtizedben, s csak azért nem adta még föl a sorssal vívott élet-halál harcot, mert hitte, hogy mindent helyre lehet hozni.

-         A fene egye meg, nem volt mit helyre hozni. Hiszen már akkor kellett volna tudnom, ő csak játszott velem, megbosszulta a diákévei alatt elszenvedett sértéseimet. Merlin szent szakállára, én meg bedőltem neki, hagyta, hogy beleszeressek, aztán meg eldobott, mint egy rongyot.

Ez már rég nem csupán csalódottság volt a férfiban, a csalódásokból már gyerekkorában épp elég jutott neki. Mindössze az elmúlt évek során annyira elhagyta a józan ítélőképessége, hogy nem vette észre, a csalódottság világméretű gyűlöletté fajult a nő iránt, és éppen ez a pokoli tűz táplálta azt a kiolthatatlannak hitt szerelmet, amivel annyi hosszú és magányban töltött év után is Hermione iránt viseltetett.

Szerette a nőt, és éppen ezért gyűlölte olyan irtózatosan magát, amiért nem tudta kiverni őt a fejéből, amiért arra kényszerítette, hogy feladja az életét, hogy visszatérjen, s újra darabokra tőrje a szívét. Hiszen a boszorkány sosem szerette, az imént is megvető, gyűlölködő pillantással nézett rá.

Mégis, minden szerelme ellenére is utálta a nőt, amiért ennyi év után sem tud rajta kiigazodni. Még hogy gondolt rá, mert a lelkiismerete és a szíve ezt diktálta… hát egy jó nagy francot!

Perselus idegei pattanásig feszültek, törni-zúzni támadt kedve, a híresen rideg magatartása egy pillanat alatt foszlott semmivé. El sem tudta képzelni, hogy fogja úgy kibírni az előtte álló egy évet, hogy Granger a közelében van, anélkül, hogy magához ne rántsa, s úgy ölelje-csókolja, hogy abba a nő belefulladjon, vagy anélkül, hogy valamelyikük meg ne ölje a másikat.

Azt azonban tudta a férfi, ez a vihar előjele, s itt még valaki nagyon csúnyán rá fog fizetni az érzéseire.

De hogy mi győz: a gyűlölet vagy a szerelem?

Azt még a jó öreg Merlin sem tudhatta.

Ahogy McGalagony igazgatónő belépett a Nagyterembe, mindenki elnémult, s értetlenül néztek végig az öreg boszorkányon.

-         Hogy tehette, Minerva? Hogy engedhette vissza őt az iskolába azok után, hogy megölte Albust? – tört föl végül mégis a keserű hang Bimba professzor torkából, mire kollégái szeméből elismerés sugárzott feléje.

-         Mindenkinek joga van egy második esélyhez – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az igazgatónő, de egy elégedetlen morajt kapott válaszul.

-         Második? Minerva, kérem, térjen észhez. Piton nem egy esélyt játszott már el eddig, hanem számtalant. Albus is megbízott benne, és mi lett a vége? Halott. Piton megölte…

-         És ebből ugye akkor önöknek logikusan következik, hogy engem is meg fog ölni? – szólt közbe erélyesen McGalagony, mire a tanári kar egy emberként megcsóválta a fejét.

-         Nem veszi észre, hogy Piton velejéig rossz ember?

-         Na most már elég legyen! – emelte fel hangját, mire hirtelen olyan csönd lett, amilyet még az igazgatónő soha nem tudott elérni kollégái körében. – Maguk ismerik Perselust hosszú évtizedek óta, nem egy személy önök közül még tanította is, éppen ezért tudniuk kéne, hogy ő valójában jó ember.

-         Ezt maga sem hiheti el!

-         De igen, hisz emlékezzenek csak rá, mit tett a jó ügy érdekében a háború folyamán. Nem saját akaratából ölte meg Albust, önök is nagyon jól tudják. Ő azt tette, amire megesküdött Dumbledore-nak, azt tette, amit tennie kellett. Ha ő nincs, minden bizonnyal Voldemort még mindig élne, s rémuralma alatt szenvednénk mind, feltéve, ha nem ölt volna meg minket. Perselus nem egyszer bizonyította, kihez hűséges, és éppen ezért, nem tűrök senkitől sem ellenvetést. Itt marad, és igenis ő fogja oktatni a sötét varázslatok kivédését, mert nála nincs alkalmasabb személy erre a posztra. Én az életemet is rábíznám Perselusra, de ha önök ennyire nem bíznak a józan ítélőképességemben, akkor nyugodtan távozhatnak! – mindenki mélyen megütközve nézett az igazgatónőre, hiszen előbbi beszéde szinte azt jelentette, hogy aki ellenkezni mer, ki van rúgva.

-         Rendben Minerva, ha ön így tartja helyesnek, ám legyen. De ne várja el tőlünk, hogy nem leszünk vele ridegek és távolságtartóak – szűrte fogai között Binns professzor, majd távozott a Nagyteremből.

-         Természetesen semmi ilyet nem várok el senkitől, elvégre Perselusról van szó – mosolygott McGalagony, majd ivott egy pohár sütőtöklevet, s neki kezdett ebédjének. Roxfortban még soha nem telt egy étkezés sem ekkora némaságban.

Miután Hermione könnyei végre elapadtak, s kellő erőt érzett magában, hogy szembenézzen a világgal, leporolta ruháját, s egy bűbáj segítségével megszárította könnyáztatta talárját. Lassú, ráérős léptekkel sétált végig a tó mentén, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a vadkanos kapu felé vette az irányt, feloldotta a zárakat és Roxmorts irányába ment.

Órákig bolyongott céltalanul, ellátogatott a Szellemszálláshoz, beült egy italra a Három Seprűbe, vagy csak mindössze kirakatokat nézegetett. Nem tudta, mit tegyen, hogy is mehetne vissza ezek után a kastélyba, hogyan nézhetne ezek után Piton szemébe. Oly nagyon rettegett, hogy a férfi rájön, ő valójában még mindig milyen mérhetetlenül szerelmes belé, s ezért a sértései céltáblájává válna. Képtelen volt arra gondolni, mi is lenne a leghelyesebb, tisztázni a múltat, s felszínre hozni a mélyben lappangó titkokat. De nem tehette, nem tudta rávenni magát, hogy valaha is elmondja bárkinek. Azzal túl sok életet tenne tönkre, és neki éppen elég volt, hogy a sajátja romokban hevert.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve hoppanált, majd a következő pillanatban egy temetőbe érkezett. Célirányosan haladt el a több száz számára ugyanolyan sír mellett, majd egy eldugott helyen állt meg, s letérdelt a márvány sír mellé. Szemei újra megteltek könnyel, ahogy újabb emlékek tódultak a tudatába. Homályosan látta csupán a nevet, de az így is belemart a szívébe. Ginny Weasley Potter

-         Potter – sóhajtott fel keserűen, s felrémlett előtte egykori legjobb barátnője arca. – Hát már ez is tizennégy éve lett volna? Tizennégy éve, drága Ginny, hogy elmentél? – szeméből kicsordultak a könnycseppek, majd fejét a sírkőre fektette, s némán zokogott, teste remegett. Órák teltek el így.

-         Hermione? Mit keresel te itt? – hallott egy ismerős hangot a háta mögött, mire gyorsan letörölte könnyeit.

-         Harry, na és te? Hol hagytad Romolát? – kérdezett vissza, remélte, hogy kissé rekedt hangja nem árulja el, míg arcára jótékony takarást bocsátotta az este sötétsége.

-         Ne aggódj, Bill és Fleur vigyáz rá. Amúgy meg csak hoztam friss virágot Ginnynek. De mond csak, neked most nem az iskolában kéne lenned? – kérdezte aggódva a férfi, miközben elhelyezte felesége sírján a virágcsokrot.

-         De igen, csak úgy éreztem, ki kell onnan szabadulnom, és Ginny is annyira hiányzik – mondta a féligazságot az asszony, mire Harry magához ölelte.

-         Mindenkinek nagyon hiányzik, de ennyi év után el kell fogadnunk, hogy elment. Az emléke pótolhatatlan, de az életnek mennie kell tovább, és mi itt vagyunk egymásnak, és ez segít túlélni a nehéz perceket.

-         Tudom, hogy igazad van. Az életnek mennie kell tovább – bólintott a nő, majd megszorította a férfi derekát.

-         Gyere, még mielőtt megfázol! – kibontakoztak az ölelésből, és Harry kézen fogva elkezdte vezetni Hermionét a temető bejárata felé. – Visszakísérhetlek a kastélyba, Mrs Potter? – kérdezte lágyan, mire a nő csak aprót bólintott, de a bensőjében felüvöltött a hang:

-         A döntéseid következményeitől már sohasem menekülhetsz!

Azzal hagyta, hogy férje húzza maga után.