Vidáman csicsergett egy madár a dús lombkoronán, dala messzire elhallatszódott a ligetben, mégsem hallotta senki. Hétágra tűzött a Nap, szinte felperzselte a föld felszínét, mégsem érezte senki. A tóparton egy gyönyörű unikornis oltotta szomját a kristálytiszta vízzel, de senki sem látta. Pedig az egyik tölgy törzsének dőlve egy lány gubbasztott, fejét az ölébe hajtotta, s halkan szipogott. Vörös fürtjei az arcába tapadtak, ahogy felpillantott, nagy, élénk zöld szemeiben könnycseppek csillogtak. Annyira magába volt omolva, hogy nem hallott, nem látott és nem érzett semmit, csak szívében a mérhetetlen üresség volt jelen.

Azokban a percekben nem érdekelte, hogy neki most órán kellene lennie, és minden valószínűség szerint ezért még kapni fog McGalagony professzortól, mit bánta ő, hogy iskolatársai teljesen lököttnek fogják gondolni, sőt, azt is semmibe vette, hogy barátai valószínűleg aggódnak miatta. Nem érzett semmit, csak ürességet.

Lily Evans sohasem tartozott a kiborulós, sírós lányok közé, benne mindig volt tartás, erő, magabiztosság. Nyugodtan rá lehetett bízni egy-egy feladatot, az ember biztos lehetett benne, hogy időben, precízen elkészül vele. Erős falakat épített maga köré, nem akart gyengének látszani. Gyakran volt sértések céltáblája származása miatt, sokat csalódott már az emberekben, éppen emiatt kevesen tudtak a falakon belülre jutni, csak az, akinek megengedte. Remélte, így kevesebb szenvedés árán tudhatja maga mögött ezeket az éveket, melyek miatt titkon sokat szenvedett, mégis, a legszebb időszaknak tartotta az életében. Éppen ezek az elszigetelő falak jutatták ezen a csodálatos nyár eleji napon a napsütötte liget fáinak oltalmába.

Mindig jelen volt benne a tartózkodás, ha egy fiú randevúra hívta, félt, hogy csak csalódna az illetőben, mint egykoron a legelső, és éppen a miatt egyetlen alkalommal. Úgy érezte, hogy az ellenkező nem csak kihasználja, játszik vele, majd eldobja, mint a felesleges kacatot, vagy a szemetet. Rossz tapasztalat szülte benne ezeket a gondolatokat, arra nem is gondolt, hogy létezik igaz, tiszta szerelem. Egészen addig a reggelig.

James Potter az iskola egyik legkedveltebb személyisége volt, az iskolában minden második lány vele akart járni, s a fiú ezt kezdetben ki is használta. Ahogy egyre idősebb lett, úgy vált érettebbé is, és idővel már csak egy lány körül jártak a gondolatai, talán az egyetlen személy, akit nem kaphatott meg Lily volt. Csodálta a kitartását, az erős jellemét, vonzotta, hogy olyan megközelíthetetlen. Számtalan alkalommal kérte, találkozzon vele tanórán kívül is, de sosem járt sikerrel. Mindezek ellenére benne erősebb lett a vágy, hogy a benne kialakuló érzelmeket a lány viszonozza. De egy reggel képes volt mindent megváltoztatni, mindent tönkre tenni.

Úgy érezte, jó úton a halad, hiszen Lily már legalább szóba állt vele, képesek voltak úgy elbeszélgetni, hogy ne sértsék meg a másikat. Hiába, mindketten erős egyéniségeknek bizonyultak. James kitartóan ostromolta a lányt, míg az legalább olyan elszántan utasította vissza.

Megzizzent a fű a léptek alatt, de a földön kuporgó lány ezt sem vette észre. Halkan az ő nevét mondták, de nem hallotta, nem érezte az érintést a vállánál, csak újabb könnycseppek gördültek ki a szeméből. A fiú kissé idegesen túrt bele fekete hajába, megigazította szemüvegét, majd leguggolt a lánnyal szembe. Óvatosan arrébb fésülte a gyönyörű arcba tapadó vörös tincseket, mire a zöld szempár hirtelen rápillantott. Jamesben olyan érzés keletkezett, mintha Csipkerózsika most ébredt volna föl.

-         Te meg mit keresel itt? – kérdezte rekedt hangon a lány, alaposan kicsengett szavaiból a kétségbeesés, a meglepettség.

-         Bocsánatot szerettem volna kérni – felelte leszegett szemmel a fiú, s elhúzta a kezét Lily arcától.

-         Nincs szükségem a te szánalmadra, sem a bocsánatodra – mondta jeges éllel a hangjában, majd elfordította a tekintetét.

-         Értsd meg, Lily, nem akartalak megbántani, legkevésbé sem akartam beletaposni a lelkedbe, hiszen tudod, hogy én szer…

-         Ne, kérlek, ki ne mondd azt az egy szót, sokszor jobban kifejezi az érzelmeket a hallgatás! Bár megértem, az ember nem mindig tud lakatot tenni a szájára - szavai hatására a fiú még jobban szégyellte magát, bármit megtett volna, hogy a múltat meg nem történté tegye.

-         Bárcsak reggel az én számon is lakat lett volna – motyogta, s óvatosan megfogta a lány kezeit, aki nem húzta vissza, túl kába volt hozzá.

-         A legszörnyűbb, hogy igazad volt abban, amit mondtál, és éppen ez fáj benne annyira. Nem engedek magamhoz igazán közel senkit, és épp emiatt fogom még azokat is elveszíteni, akik most mellettem állnak. Makacs vagyok, önfejű és roppant kitartó, és sokszor olyankor is az eszemre hallgatok, mikor a szívemre kéne. Megértem, hogy elveszítetted a türelmed velem kapcsolatban, mert teljesen jogos. Nem látom a fényt az alagút végén – magyarázta, közben zöld íriszeit a fiúéba fúrta, s pillantása olyan mágikus erővel hatott, hogy James teljesen elfelejtett minden előre kitalált mondatot, hosszú percekig csak nézte szerelmét, aki olyan tetszett, mint egy elesett őzike.

-         Hidd el – kezdte, mikor már újra a szavainak ura volt -, egyszer kitalálsz a fényre, mert minden rossznak valamikor vége szakad. A zord telet is a megváltó tavasz követi, csak most benned is a tél tombol. Az érzelmeink olyanok, mint az évszakok. Segítek megtalálni a tavaszodat, nem hagylak többé magadra! – fogadkozott, majd ajkaihoz vonta az apró kezeket, s lágy csókot nyomott rájuk.

-         Ígéred? – csillant fény a lány szemébe, mire James aprót bólintott.

Lily-be mintha visszatért volna az életkedv, szorosan hozzábújt az előtte guggoló fiúhoz, s olyan erősen szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. James boldogan viszonozta az ölelést, majd együtt hallgatták az apró madárka csicsergését. Lily újra érezte a Nap simogató sugarait, meglátta a táj apró szépségeit, majd boldogan konstatálta:

- Mégiscsak a boldogság bennem él! – nevette, s a kedvese vállára hajtotta a fejét.