És igen, tévedni emberi dolog, az volt talán egész életem legkétoldalúbb időszaka, mert bár voltak benne nagyon boldog időszakok, ezt egyensúlyozni kellett a természetes rosszal. A Roxfort falai között nőttem fel, soha többé nem mentünk vissza Amerikába, Londonban vett apa egy kis lakást, mégis annyira kevés időt töltöttem ott abban az időben, hogy az iskola lett az otthonom, így hát ott is lettem már nem csak lelkileg, de testileg is felnőtt. A suliban lehetőségem volt újra gyereknek lenni – sokszor viselkedtem is úgy -, hisz nem kellett apára felügyelnem, szemmel láthatólag visszatért az életkedve, ami azóta nem volt, hogy anya és Josh kiléptek az életünkből. Attól a naptól változott meg megint minden, mikor megkaptam a levelemet.

*

Apa felszámolta az addigi életünket, és augusztus elején Angliába utaztunk, pontosabban a brit fővárosba, Londonba. Nem az volt az első alkalom, hogy új hazámban jártam, mikor kicsi voltam gyakran jöttünk, mert apa és anya alkalmanként különböző tárgyalások miatt, ha utaztak, mi is jöttünk velük. Emlékezetemben leginkább az Abszol út színes kavalkádja és forgataga élt, az a rengeteg boszorkány és varázsló, akikkel ott találkoztam, gyakran eszembe jutottak, hiszen majdnem valamennyien ismerték a szüleimet, innen vagy onnan. Az utazás napján is eszembe jutott az emlék, és melegség öntötte el a szívemet, amikor arra gondoltam, ez a hely lesz az új otthonom.

Reggel volt még, a levegő még nem volt olyan forró, mint délután, inkább kifejezetten kellemes és üdítő. Az utolsó apróságokat csomagoltuk el az utazóládákba, különböző csecsebecséket, pizsamákat, és piperéket, illetve apa bájitalaiból egy kettőt, ami különösen nagy figyelmet igényelt. Márpedig ilyen nem is kevés volt, azóta meg főleg megszaporodtak, hogy kiderült, újra tanítani fog. Mire az összes üvegcse a helyére került, én már a saját ládámon ültem és vártam, hogy apa is kész legyen. Ő egy egyszerű záróbűbájt küldött a csomagokra, majd megfogta a kezemet, és elhoppanáltunk.

Mikor újra talajt éreztem a lábam alatt, egy kis koszos és szűkös kocsmában voltunk, és a kocsmáros jött felénk, arcán fülig érő mosollyal. A korosodó férfi ócska mugliruhába volt öltözve, le sem tagadhatta volna a varázstudók körében eredeti származását, melyet a muglik miatt próbált elrejteni. Lelkesen megragadta ládáinkat, majd egy kis csigalépcső felé vette az irányt, apa meg intett, hogy kövessem az öreget. Tudtam, hogy a hely, ahol vagyunk, a Foltozott Üst, és ideiglenesen ott szálltunk meg. A férfiről is tudtam, hogy Tomnak hívják, és azt hallottam róla, rendes ember. A tizenkettes szoba előtt megállt, majd benyitott, én pedig utána mentem. Egy kellemes kétszemélyes helyiség volt, egy fürdővel, illetve egy gardróbbal. A szoba egyszerűen volt berendezve, két ágy, kisasztal fotelekkel. Nem is vártam többet, az is pont elegendő volt.

A következő három hétben ott laktunk; vagy az Abszol úton voltunk, vagy a szobában foglaltuk el magunkat. Apa az azévi tanévét állította össze, elméleti és gyakorlati órákat külön-külön, nekem pedig különböző elméleti mágiával foglalkozó könyvet halmozott föl, amiről azt remélte, ha nem is tanulom meg, de pár dolgot megjegyzek. Elég unalmas szórakozásnak bizonyult, gyakran ezért figyeltem, ahogy apa belemélyedt a munkába, vagy az ablak előtt álltam, és a látványt próbáltam feldolgozni.

A táj, amit láttam nap, mint nap, mindig újat mutatott, új arcok, egy csomó mágust és azok ténykedését. Elég hosszú időre le tudott kötni a tanulmányozás, de így is gyakran elkalandoztak a gondolataim, olyan dolgok irányába, amikre az elmúlt három évben nem is mertem gondolni. Gyakori gondolat volt anya és Josh az agyamban, talán azért, mert úgy tudtam, hogy ők is Londonban vannak, hiszen anyu megmondta, ő itt született, tehát örökre ez marad az otthona, és talán ezért hittem, hogy valóban egy országban, vagy városban tartózkodunk. Sokszor jutott eszembe, hogy látom-e még valaha az öcsémet, hisz ő és én nagyon közel álltunk egymáshoz, de anya valahogy nem vonzott, teljesen komolyan gondoltam, azt, amit akkor mondtam, neki, amikor felpofozott, gyűlöltem. Sokszor fantáziáltam, hogy megint együtt játszunk Joshsal, és apa is beszáll, mint régen, de az idő kerekét én sem tudom visszaforgatni, pedig hányszor tettem volna meg, legalábbis akkor, ma már semmin sem változtatnék.

Egyre jobban közeledett szeptember 1.-je, és egyre jobban izgultam, mi lesz velem, apa nyugtatása sem segített. Pár nappal az iskolakezdés előtt, nagybevásárlást tartottunk az Abszol úton, megvettük a tankönyveimet, a varázspálcámat, és vettünk nekem egy gyönyörű gyöngybaglyot és egy macskát; eddig hiába nyaggattam apát, hogy jó lenne egy háziállat, sosem egyezett bele, nem volt sohasem valami állatbarát, de így, hogy nem vele kellett laknia az állatnak, végre belement. A bagolynak a Hella, míg a vörös, hosszúszőrű cicámnak a Gin nevet adtam. Vetünk néhány talárt is, meg rávettem apát, hogy had kapjak egy seprűt is, végül úgy döntött, hogy lehet, de amíg nem tudok rendesen repülni, addig jó egy régebbi gyártmány is, így egy Tűzvillámra esett a választás. Így végül, már meg volt mindenem, ami kellhetett, és teli utazóládával indultunk el a King’s Cross vasútállomás 9 és ž-es vágánya felé.

Apa segített a nagy utazóládámmal átjutni a falon, ami a Roxfort Expresszt elválasztotta az egyéb vasutaktól. Kicsit féltem, hogy neki megyek a falnak, de ő határozottan mellém állt, és nem hagyta meg a lehetőséget a megfutamodásra. Nem maradt más választásom, átléptem a falon és semmi bajom nem esett. Hatalmas tömeg volt a peronon, diákok, akik a szüleiktől búcsúzkodtak, illetve barátok, akik üdvözölték egymást. Senkit sem ismertem, így hát nem is nagyon bámészkodtam, felszálltam a vonatra apával a sarkamban. Kerestünk egy üres kupét, majd magamra hagyott, azzal, hogy csak ismerkedjek, illetve neki beszélnie kell a tanárokkal.

Nem tudtam mit tenni, leültem az ablak mellé, ölembe vettem Gint, és néztem a tömeget. A vonat egy éles sípolással jelezte, hogy indulni készül, majd lassan kidöcögött a vágányról. Rengetegen integettek a peronról, majd kezdtek az alakok távolodni, végül mindenki tovatűnt. Percekig egyedül ücsörögtem, mikor kinyílt a fülke ajtaja, és egy tejfölszőke lány, egy fekete és egy vörös hajú fiú léptek be.

-         Leülhetünk? Már minden fülke teljesen foglalt – kérdezte a szőke lány, mire én bólintottam. Ők a csomagjaikkal megpakolva beljebb jöttek, majd helyet foglaltak, a lány mellettem, a két fiú velem szemben.

-         Én Daniel Potter vagyok – mutatkozott be a fekete fiú.

-         Örülök, hogy megismerhetlek, Mercedes Piton – mondtam, és rájuk mosolyogtam.

-         Laura Malfoy, örvendek. Te is elsőéves vagy? – érdeklődött a lány.

-         Igen. Ti is? – kérdeztem, mire ők bólintottak.

-         Mark Weasley vagyok, szia – most a vörösön volt a sor, hogy bemutatkozzon. – Jól hallottam, Piton a vezetékneved? – kérdezte kicsit meghökkenve.

-         Igen, miért? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

-         Tudod, a szüleinktől, már hallottuk ezt a nevet, azt hiszem édesapád, tanította a szüleinket bájitaltanra – magyarázta Laura.

-         Az lehet, ráadásul idén visszatér tanítani az iskolába – mondtam csevegő hangon, bár láttam az arcukon a rémületet, tudtam, hogy apa kemény tanár hírében állt.

-         Óh, akkor érdekes tanév elé nézünk. Tudod már melyik házba szeretnél kerülni? - érdeklődött Daniel.

-         Hát, talán Mardekár, mert a szüleim is oda jártak, bár nem érzem magam gonosz embernek. Na és ti?

-         Szerintem mindhármunk nevében mondhatom, hogy Griffendél –mondta Mark.

-         Hát nekem nem olyan biztos! – csattant fel Laura. – Ne feledd Mark, csak anyukám volt griffendéles, és apa mardekáros volt.

-         Ugyan már, attól te még nem vagy oda való. Legalábbis reméljük – mosolyodott el Daniel.

A vonatút hátralévő része kellemesen telt, sokat beszélgettünk, meséltek nekem a családjukról, az addigi életéről, hogy ők mióta eszüket tudják, nagyon jó barátok, hiszen már a szüleik is azok voltak. Danielnek Harry Potter és Ginny Weasley, Marknak Ron Weasley és Luna Lovegood, míg Laurának Draco Malfoy és Hermione Granger a szüleik. Innen is jött ez a korai barátság, olyan amilyenről én mindig is csak álmodoztam.

Mikor beértünk a Roxmorts falu beli állomásra már mindannyian talárban voltunk, és összeszedtük a cuccainkat. A leszállást követően egy hatalmas, talán óriás jött felénk, és intett nekünk, elsőéveseknek, hogy menjünk vele. Mi követtük őt, és a csónakok irányába mentünk, majd vízre szálltunk, és a tavon hajókázva tökéletesen kivehető volt a kastély hatalmas épülete, és rengeteg tornya, kivilágított ablakai. Mindenki csodálta a monumentális épületet, és észre sem vettük, mire elértük a tó túlsó felét. Elindultunk a kastély irányába és egy nagy tölgyfaajtón beléptük az előtérbe. Ott egy idős boszorkány várt ránk, akinek jellegzetes csúcsos süveg volt a fején. Intett, hogy kövessük. A szívem a torkomban dobogott, nagyon izgultam a beosztási ceremónia miatt. A nő intett, hogy sorakozzunk fel, majd egy idős, őszszakállú és hajú, félhold szemüveges varázsló, valószínűleg az igazgató állt fel szólásra.

-  Köszöntök minden új és régi diákunkat, illetve a tanári kart, ahol idén egy új tanár található. Köszöntse mindenki szeretettel Perselus Pitont, a régi új bájitaltan tanárt – apa biccentett, míg mindenki tapsolt, beleértve engem is, majd Dumbledore folytatta beszédét. – Frics úr megkért, hogy tájékoztassalak titeket, a Tiltott Rengeteg területére idén is tilos a belépés. Remélem mindenki komolyan veszi. És most kezdődjön a beosztási ceremónia.

A boszorkány egy háromlábú széket hozott be, rajta egy rongyos, kopott süveggel, ami egy szakadás mentén szájat formált, és hosszú dalba kezdett az összefogást illetően. Majd a professzorasszony intett a kitörő taps elcsendesítése érdekében.

-         Kérem, azt, akinek a nevét mondom, lépjen a székhez, én a fejére teszem az iskolai Teszlek süveget, ami beosztja önöket a házukba. Amíg itt tanulnak, a házuk lesz az otthonuk. A négy ház a Griifendél, a Hollóhát, a Hugrabug, illetve a Mardekár. Akkor kezdjük. Mark Weasley.

Mark feszengve lépett ki a csoportunkból, mintha attól rettegett volna, hogy valaki leharapja a fejét. Leült a székre, majd mikor még nem is volt a fején a süveg, az már akkor kiáltotta.

-         GRIFFENDÉL! – majd az egész teremben tapsvihar támadt, és ő meg leült az említett ház asztalához.

-         Alfonz Meyers! – harsogta a nő. Egy barna hajú fiú lépett ki a sorból, majd odalépdelt a székhez.

-         HOLLÓHÁT! – harsogta a süveg. A következő 10 percben beosztott még újabb embereket, akikről fogalmam sem volt, hogy kik.

-         Daniel Potter! – hallottam a boszorkány hangját, és bíztatóan Danre pillantottam. Ő leült a széken, és a fejére került a fejfedő.

-         Óh, a legújabb Potter, és legalább olyan tehetséges, mint az apja vagy a nagyapja. És még Weasley vér is. Na jó, legyen… - hosszú hatásszünet, majd elkiabálta magát – GRIFFENDÉL! – újra tapsvihar, és Dan leült Mark oldalára.

-         Gerda Longbottom - mondta a boszorkány újra, mire egy barna hajú és szemű lány megindult felé.

-         GRIFFENDÉL! – harsogta a süveg, majd következett a megszokott tapsvihar.

-         Laura Malfoy – jött a következő szólított, Laura pedig magabiztosan kilépett a sorból, és a süvegen látszott, hogy nagyon gondolkozik.

-         Hát ez nagyon nehéz kérdés, Malfoy és Granger vér egyvelege, nagyon nehéz. Észnek és bátorságnak nem vagy híján, az biztos, tehetséges is vagy, hova tegyelek? Hát talán, ez a megfelelő döntés. GRIFFENDÉL! – kiáltotta el magát a Teszlek süveg. Ismételten örömujjongás, Laura pedig boldog mosollyal ment a griffendél asztalához.

-         Amos Crack – ez volt az újabb név, és egyedül maradtam, én leszek az utolsó, már biztos volt.

-         MARDEKÁR! – harsogta a süveg, ő pedig gyér tapsot kapott, csak az ő háza béliek tapsoltak.

-         Mercedes Piton! – szólítottak, mire én remegő lábakkal indultam el, de mikor láttam apám bátorító pillantását, határozottan, pitonosan léptem a székhez. Éreztem a fejemen a süveget, és szinte éreztem a sóhajtását.

-         Egy Piton, de rég volt már, mikor apád ült ezen a széken, óh, és anyád sem éppen ma húzott a fejére. Egy Piton és egy Black leszármazottja, csupa mardekáros ős, és amilyen biztos voltam náluk, most éppen olyan határozatlan vagyok veled. Számos erényed van, bátorság, akaraterő, ész, de érzek itt mást is, félelmet. Nehéz döntés, az egyszer biztos, nem tudom, hol lenne neked a legjobb, talán… Nem, nem az nem lesz jó, nem hasonlítasz annyira, a szüleidre, hogy te is bejárd azt az utat, amit ők megtettek, nehéz, talán sokak nem fognak örülni, de legyen a… - hatalmasat sóhajtott, mintha fájna kimondania, de erőt vett magán, kifújta a levegőt és – GRIFFENDÉL! – törte meg a nagyteremben beállt némaságot a döntés, majd néhány pillanat meglepődöttség után, hatalmas tapsvihar fogadott.

Apára pillantottam, szemében mintha csalódottságot láttam volna, látszott rajta, hogy nem örült neki, ő azt szerette volna, ha én is mardekáros leszek, mint ő is volt egykor, talán arra is gondolhatott, hogy Josh biztos nem hozott volna szégyent a fejére, míg én igen. Remegve ültem le az asztalhoz, Laura mellé, és Dannel szembe. Ekkor újra Dumbledore emelkedett szólásra.

-  Mindenkinek jó étvágyat kívánok! – mosolygott, majd az asztal roskadásig megtelt különböző ínycsiklandozó ételekkel.

A lakoma alatt kicsit feloldódtam, és megismerkedtem több emberrel is, majd miután végeztünk, a prefektusok vezetésével felmentünk a klubhelyiségünk irányába. Rengeteg lépcső, több száz festmény mozgó portrélakókkal, majd elértünk egy pufók asszonyt, aki arisztokratikus fölénnyel bámult ránk.

-         Kérem a jelszót! – hangja is arra utalt, amire a tekintete.

-         Angyalhaj! – mondta egy fekete hajú lány, a prefektuspár egyik tagja.

A kövér dáma fejével biccentett, majd feltárult a kép mögött rejtőző klubhelyiség, ami a házunknak megfelelően vörös és arany színekben volt feöltöztetve. A kandallóban vidám tűz pattogott, kényelmes fotelek és kanapék voltak kis asztalokkal előtte és puha szőnyegek.

-         Hálószobáitok az emeleten találhatóak, a lányoké balra, a fiúké jobbra. A csomagjaitokat már felvitték. Jó éjszakát. – tartott rövid eligazítást a prefektuslány, majd feltessékelt minket.

A hálószobába lépve ugyanaz a színösszeállítás fogadott, mint a lenti helyiségben, vörös és arany. Négy baldachinos ágy volt és négy szekrény. Oldalról nyílt a fürdőszoba, míg az utazóládáink már az ágyaink mellett voltak elhelyezve. Már ott várt az ágyamon Gin is, látszott rajta, hogy tetszik neki a szoba. Elfoglaltuk az ágyainkat, majd kicsomagoltunk, utána meg rövid beszélgetést tartottunk.

Négyen voltunk a szobában, Laura, Gerda Longbottom, egy Antonia Patrick nevű lány és én. Hosszan beszélgettünk, de végül fáradtan dőltünk az ágyunkba, és annak ellenére, hogy izgultunk a tanítás miatt, viszonylag gyorsan elaludtunk. Nekem az utolsó kép, ami bevillant az agyamba elalvás előtt, apa csalódott arca volt, és egy forró könnycsepp buggyant ki a szememből, végig folyt az arcomon, majd a számba csorgott. Gyorsan letöröltem a sós nedvet, és lehunytam szemeimet. Hosszú és szerencsére álommentes alvásba merültem.