Március 7, szerda 16:57

A mai délután eddig meseszerűen alakult. De most komolyan.

Az egész úgy kezdődött dél előtt néhány perccel, hogy bemondták a hangosbemondóba, hogy mindenki menjen haza, mivel csőtörés van az alagsorban. Persze, hogy rögtön ujjongani kezdtünk valamennyien, mivel lett volna még három óránk, így viszont szabad volt az egész délutánunk!

Miután az egész iskola kitódult, a körülbelül hatszáz diák egyszerre próbált meg felpréselődni az éppen érkező buszra. Mi egynéhányan előre láttuk, hogy reménytelen lenne a próbálkozás, így inkább gyalogosan indultunk meg a hazafelé vezető úton. A szokásos kis társaság jött össze, akikkel a cukrászdában is voltam. Ők néhányan voltak azok a személyek az osztályban, akikre nyugodt szívvel mondtam, hogy ugyan őrültek, de remek emberek. Na jó, Dóra kivétel, mert ő rá az első jelző nem igaz, ő a komolyság mintaképe. Három szóval tudnám őt jellemezni: fegyelmezettség, céltudatosság, szerénység.

Igazából nem is értem, hogy gondolhatja a Tibi, hogy valaha is lesz esélye Dórinál, mikor ők ég és föld. Lüke barátunk azonban mégis mindent megpróbált már az évek folyamán, hogy barátnőmnek feltűnjön, majd eleped érte, Dóra azonban vagy nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy Tibi bizony nagyon bele van zúgva.

A gondolataimból Máté rángatott vissza, mikor viccesen meglóbálta a kezét az arcom előtt.

-         Teljesen elbambultál – felelte nevetve, mire én lesajnáló pillantást küldtem felé.

-         Ha így lenne, nem tudnék előre haladni, mert már rég a kocsik elé léptem volna – válaszoltam.

-         Akkor is kissé el vagy ma varázsolva, nyuszó-muszó – mondta, s közben úgy vigyorgott, hogy csodáltam, még nem esett ki a saját száján.

-         Hányszor kértelek már, hogy ne hívj így? – kérdeztem játszott-sértetten, mivel valójában nem zavart a jelző, az évek alatt rengeteget aggatunk már egymásra. Aztán, mivel Máté nem felelt semmit, gonoszan tovább fűztem a szót. – Tényleg, mézes puszedlim, mi van azzal a szupertitkos projekttel, amiről múltkor beszéltél?

Máté arcáról lefagyott mindennemű mosoly, helyette fülig vörösödött. Azt hiszem, rendesen ráhoztam a frászt, nehogy Kata előtt kiderüljön, hogy a projekt tárgya éppen ő, ugyanis Máté szeretné őt randevúra hívni.

-         Nem tudom, miről beszélsz, Luca – nyögte végül, s közben könyörgő pillantásokat küldött rám.

-         De, tudom én, hogy te tudod, hogy én tudok arról, amit te csak tudni akarsz. – Mire ezt a mondatot kimondtam, a nyelvem már szinte összegabalyodott.

-         Ez volt aztán a mondat – mondta elismerően Dani, majd füttyentett is hozzá. – Na, magyarázza már el valaki, hogy miről van szó!

-         Semmi-semmi, ez a mi Máténk magánügye – legyintettem.

-         És mások magánügyébe nem szép dolog beleszólni – szólt hátra Dóra.

-         Bizony, Dórikának igaza van – helyeselt Tibi is, hogy álmai nőjének felkeltse figyelmét, de terve balul sült el, ugyanis barátnőm semmit nem utál jobban a világon, mint ha valaki Dórikának szólítja.  

-         Pedig engem érdekelne, hogy Máténak milyen kis titkai vannak – mondta Kata, mire én gonoszan elvigyorodtam, épp úgy, mint az említett néhány perce.

-         Óh, sok mocskos titka van, egy egész délután nem lenne elég mindet felsorolni. Na de ez a titok mindenen túltesz – válaszoltam negédesen, mire Máté kínjában csak a szemeit forgatta.

-         Elmeséled? – Kata ebben a pillanatban olyan kislánynak tűnt, ahogy a srác felé fordul, akinek a titka bizony nem más, mint hogy belé van zúgva.

-         Talán majd egyszer, ha ettől a nőszemélytől kellő távolságban leszünk – felelte Máté, és közben jelentőségteljes pillantásokat vetett felém.

-         Én a helyedben szaván fognám – nevettem, majd mielőtt kedvenc puszedlim válaszolhatott volna valami epéset, Danival kezdtem diskurálni.

-         Láttad tegnap este a Vészhelyzetet? – kérdezte ő, s mivel az egyik kedvenc sorozatomról volt szó, míg el nem váltunk egymástól, erről beszélgettünk.

Legalább ezzel Máténak is megadtuk a lehetőséget, hogy Katával beszélgethessen édes kettesben.

Mikor hazaértem egy után pár perccel – mivel egészen hazáig gyalogoltam, a többiek meg a mi megállónkban szálltak buszra -, a nagyi megdöbbenve konstatálta, hogy mit keresek már idehaza. Ami az illeti, engem is letaglózott a jelenet, ami fogadott. Ugyanis az én özvegy nagymamám a nappaliban valami iszonyú csöpögős zenére keringőzött a… jesszusom, a mama a seprűvel táncolt. Nem is tudom, melyikünknek kéne most egy orvosi beutaló, nekem, amiért ilyet láttam, vagy neki, amiért ezt tette. Az egy dolog lenne, ha az ember magában táncol, na de a seprűvel?

A jelenet óta ki sem merek jönni a szobámból, vajon mit látnék, ha előbújnék. Marcellnak inkább nem mesélek a nagyi különös szokásairól.

Apropó Marcell. Amikor ma hajnalban, még suli előtt felvetettem neki is, hogy Annusnak is jönnie kéne velünk Agárdra nyáron, eléggé felélénkült. Minden bizonnyal ilyen hatással van az emberre, ha szerelmes. Ugyanis az ötletem után már koffeinre sem volt szüksége, hogy felébredjen. Irigylem őket a boldogságukért.

-*-

Március 9., péntek, 07:32

Ritka eset, hogy ilyen korán érjek be az iskolába, de mivel ma szakadó esőre virradtunk, drága bátyám felajánlotta, hogy behoz, csak akkor kissé hamarabb érek be, mint szoktam. Na, ez legyen a legnagyobb tragédiám az életben.

Péntek ellenére nem vagyok valami hétvégevárós hangulatban, ugyanis nyomaszt ez a szörnyű időjárás. Hiába képzeltem el magamban szépen, hogy szép napos időnk lesz a hétvégén, elő lehet majd hozni a hintaágyat, és kicsit heverészni, az eső mindent elront.

Egy valami miatt várom csak, hogy végre víkendre csöngessenek, mégpedig, hogy akkor újra láthatom Áront. A mozi óta csak üzeneteket váltottunk, de ezek közel sem olyanok, mint személyesen beszélgetni, hiszen hiányzik belőle, hogy lássam őt, az arckifejezéseit, a mozdulatait.

Vajon ezt mivel lehetne definiálni? Kóros Áron-hiány?

No nem baj, ha minden jól megy, alig tizenkét óra múlva már láthatom őt. Csak lenne már este…

-*-

18:52

Zsuzsa néni természetesen ma is volt olyan drága és kedves a mi szeretetreméltó osztályunkkal, hogy órák után bent tartson minket próbálni, elvégre nem éghetünk le Micimackóval az egész iskola előtt. Hiába nyafogtak-hisztiztek egyesek, hogy ez nem fair, mert már hétvége van, őt nem igen tudták meghatni, így következett a szokásos: katasztrofális nyikorgás, éneklésre egyáltalán nem emlékeztető ricsaj.

Szegény tanárnő minden bizonnyal nem gondolt rá, hogy ez milyen hatással lehet már az ő korában, mi csak egyszerre azt vettük észre, hogy a szívéhez kap, majd összeesik. Épp úgy, mint a filmeken. A többiek persze rögtön elkezdtek hisztériásan visítani, vagy fejvesztve futottak a folyosón segítségért. Szerencsére néhányaknak volt annyi lélekjelenléte, hogy telefonáljanak a mentőknek, illetve megpróbálják a lehető legjobban ellátni, nehogy még nagyobb tragédia történjen.

-         Az Isten szerelmére, mi történt? – jött be idegesen az igazgató a visítozásra, de amint meglátta Zsuzsa nénit falfehér arccal, átváltott aggodalmasra.

-         Már szóltunk a mentőknek, igazgatóúr, és néhányan elmentek a tanáriba és az orvosiba további segítségért – hadartam gyorsan, közben a tanár osztályfőnökünk pulzusát tapintgatta, nyilván ő sem tudta, ennél mi többet lehet tenni egy nyílván szívinfarktust kapott személlyel.

Nagy sokára végre meghallottuk a távolban a mentőautó szirénáját, így hát lefutottunk Dórával a kapuba, hogy mutassuk az utat, hol a beteg. Mire visszaértünk, immár a mentősökkel, Zsuzsa nénit már egy halom ember állta körbe.

-         Utat, engedjenek át minket! – kiabálta az egyik mentős.

Miután végre odafértek, és az igazgatót is arrébb tessékelték, ő remegő hangon megköszönte az osztálynak, amit tettünk – ja, hogy szívrohamot okoztunk a tanárnőnek -, majd hazaküldött valamennyiünket.

A buszmegállóban néma csöndben álltunk, senkinek nem volt hangulata megszólalni, csak döbbenten néztük, ahogy lassan kitolják Zsuzsa nénit a hordágyon, beemelik az autóba, majd szirénázva elhajtanak az esőben. Abban a pillanatban az járt a fejemben, hogy lám, mily’ törékeny is az emberi élet. És ahogy a többiekre néztem, ők is valami hasonlón gondolkodhattak.

Magamban elrebegtem egy imát a tanárnőért.

Mikor hazaértem, és végre a szobám magányában tudhattam magamat, előtörtek belőlem a könnyek. Az ijedtség, a kétségbeesés váltotta ki őket belőlem, és csak nem tudtam abbahagyni, hiszen ahányszor csak rá gondoltam, megjelent előttem Zsuzsa néni falfehér arca és az a pillanat, ahogy fájdalomtól eltorzultan esik össze miközben a szívéhez kap.

Talán egy órán át zokogtam már, mikor Marcell jött be a szobámba. Mikor könnyes pillantásomat ráemeltem, hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy megölhessem a bátyámat, és ő úgy szorítson magához, hogy elfelejtsem, milyen egy kegyetlen világban is élünk.

És Marcell ölelt magához, nem kérdezett, csak szorított és ezzel megnyugtatott. Hosszú percek teltek el ismét, mire remegő hangon el tudtam neki mondani mi történt.

-         Nem a ti hibátok, Luca. Egy szívinfarktus bármikor felléphet – válaszolta gyengéden, s kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. – Hallod? Ti mindent megtettetek, hogy segítsetek. A többi az orvosok dolga, és hidd el, meg fog gyógyulni. Lehet, hogy már a tavaszi szünet után arra mentek be reggel, hogy ott ül az asztala mögött, és dolgozatokat lobogtat felétek – mondta mosolyogva. És az ő feltételezése az én ajkaimra is mosolyt csalt, hiszen annyira Zsuzsa nénire vallana, hogy rögvest a szünet után számonkérést írasson velünk.

-         Úgy szeretnék dolgozatot írtunk matekból – sóhajtottam.

-         Ne aggódj, fogsz! Most viszont menj, mosd meg az arcod, pakolj össze, és menjünk át anyáékhoz! – adta ki a parancsot, mire megadóan bólintottam, és azt tettem, amit mondott, próbáltam visszarángatni magam a normális világba.