Február 28, szerda 22:13

Az egész délutánt a suliban töltöttem, mert készülnünk kellett az iskolai diáknapra. Zsuzsa néni vezérletével gyurmából megépítettük az iskola épületének pontos mását, majd osztálytablót vágtunk, ragasztgattunk. Hulla kemény meló volt, mert jár az osztályba néhány elég degenerált gyerek, akikkel képtelenség együtt dolgozni. Zsuzsa néni egy idő után megunta, hogy a fiúk csak hátráltatnak minket a munkában, ezért elzavarta őket, hogy szedjenek szemetet az iskolaudvarban. Végül Katára, Dórára és rám maradt a plakát elkészítése.

Nem tudom, miért, de drága osztályfőnökünk azt hiszi, hogy én olyan nagyon kreatív vagyok, ezért valamennyi ilyen munkát rám szokta sózni. Na persze az elmúlt három és fél évben – mióta a hatévfolyamos gimibe járok –rengeteg ilyen volt, és mindig „kárpótolt” egy-egy osztályfőnöki dicsérettel. De ugyan, mire megyek én azzal. Ma is csak azt értem el, hogy zsinórban harmadik hete nem mentem különórára. Kérem, hogy lesz meg így a nyelvvizsgám?

Végül nagy nehezen elkészült a poszter, a gyurmaépület és a többi dísz, feljöttek a fiúk az udvarról, s az osztály közös produkcióját kezdtük gyakorolni. Zsuzsa néni nagyszerű ötlete volt, hogy valami zenei számmal álljunk elő, akik tudnak hangszeren játszani, azok zenélnek, a többiek meg énekelnek hozzá. Ez még jópofa is lenne, ha a társaság nem lenne zenei analfabéta – azokat leszámítva, akik zenélnek. Márpedig mi azok vagyunk.

Az Olga néni énekórái nem sokat érnek, mivel sose énekelünk – talán addig örüljünk -, csak jegyzetelünk, felelünk, és zenét hallgatunk. Rendszerint valamennyien alszunk, maximum firkálgatunk. Van, hogy ekkor születnek a legjobb verseim, mert kellően kómás állapotba kerülök.

Jesszus, elkalandoztam. Szóval ott tartottam, hogy ki kellett volna választani egy számot, de majd mindenki másra voksolt – már akinek volt ötlete. Zsuzsa néni ekkor vetette fel, hogy több dalt is előadhatunk. Persze erre mindenki felhördült, és végül megegyeztünk abban, hogy sorsolunk. Természetesen rám lett bízva, hogy készítsem el a cédulákat. Végül 8 dal maradt versenyben:

1) Republic: Szállj el, kismadár!
2) Edda: A kör
3) Bikini: Közeli helyeken
4) Charley és Cserháti Zsuzsa: Porsche, szerelem, száguldás
5) Prognózis: Tele van a város szerelemmel
6) Ákos: Ilyenek voltunk
7) Quimbi: Most múlik pontosan
8) Koncz Zsuzsa: Micimackó

Nekem igazából teljesen mindegy volt, hogy melyiket énekeljük, elvégre ismerem az összes számot. Egykor például nagy Republic rajongó voltam, később Edda és Bikini korszakom is volt. Abban előre megegyeztünk, hogy Máté gitározni fog, a Tóth Tibi zongorázni, a Kerekes Gabi pedig dobolni. Aztán a többiek megszavazták, hogy a Németh Adri húzza ki a cetlit, hogy őt szidhassák, ha rossz a dal.

Adri nagy levegőt vett, majd kotorászott kicsit a sapkában, és kihúzta a nyertest. Végül a 8-as számú versenyző, Micimackó nyert. Egységesen mindenki röhögni kezdett, de Zsuzsa néni dolgozattal kezdett fenyegetőzni, ezért kicsit megnyugodtunk. Tibi egy kottás könyvből felírta a táblára a szöveget, majd elkezdtünk ’énekelni’. Asszem egy szóval lehet csak kifejezni azt, amit produkáltunk: KATASZTRÓFA! Így, csupa nagybetűvel. Zsuzsa néni már szinte sírt kínjában, sajgott a feje, ezért inkább hazazavart minket. Búcsúzáskor „kedvesen” közölte, hogy tanuljunk, mert holnap dolgozatot irat matekból. Pfuj!!!

Ekkor már 7 óra volt, és nekem még el kellett mennem a könyvtárba, hogy visszavigyek néhány könyvet, és meghosszabbítsam az olvasójegyem. Gondoltam, ha már ott vagyok, kiveszek valami új olvasmányt. Ahogy a polcok között haladtam, egy ismerős arcot pillantottam meg. Amikor észrevett, kedvesen elmosolyodott, sötétkék szemei csillogtak a lámpafénynél, fekete haja kissé kócos volt. Isten bizony, helyesebbnek láttam, mint eddig bármikor.

- Szia! – köszöntem.

- Szia. Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Áron.

- Szerinted mit csinálhat egy ember a könyvtárban? – kérdeztem vissza, mire ő még szélesebben vigyorgott.

- Igaz, hülye kérdés volt. És mi jót veszel ki?

- Ezt – azzal felmutattam neki a könyvet, aminek a borítójára szép nagy betűkkel volt ráírva a szerzője és a címe: Dan Brown: Angyalok és démonok. – Na és te?

- Csak néhány unalmas történelemkönyvet. Tételeket kell kidolgoznom… - felelte, majd az egyik könyvtáros hölgy megszólalt, hogy lassan záróra, úgyhogy ha valamit ki szeretnénk kölcsönözni, akkor most még megtehetjük.

Így tehát a pulthoz mentünk, én is kivettem a könyvet, és ő is vagy hatot. Együtt sétáltunk a buszmegállóhoz – csak sajna nem ugyanazzal a busszal kell mennünk -, s közben egy szót sem szóltunk, csak némán mentünk egymás mellett. Nem néztem ugyan rá, de szinte láttam magam előtt, hogy már beszédre nyílik a szája, de mégsem szólal meg. Már láttam a távolban a busz fényszóróit, minden bizonnyal ő is észrevette, mert gyorsan elhadart egy mondatot.

- Nem lenne kedved hétvégén moziba menni? – kérdezte, mire én nagyon meglepődtem.

- De, szívesen – makogtam. Pont ekkor ért a megállóba a buszom.

- Klassz. Majd felhívlak, és megbeszéljük! – mondta, s integetett, miután bezáródott mögöttem az ajtó.

Hosszan figyeltem, míg el nem tűnt a szemem elől. Csak egy valamit nem tudtam, hogy akar felhívni, ha nem is tudja a számom?

Később, olyan 9 óra felé megkaptam a választ. Dia írt sms-t, hogy összefutott Áronnal, aki elkérte tőle a mobilszámomat. Istenkém, én olyan boldog lennék, ha lenne ebből valami! 

-*-

Március 2, péntek 15:18

Zsuzsa néni nem viccelt, tegnap tényleg írtunk matekból. Még szerencse, hogy tanultam, talán kivételesen még jól is sikerült. Este felhívott Áron, s megbeszéltük, hogy holnap délután megyünk moziba. Jajj, nagyon izgulok. Csak egy valamit nem értek: ez most randi?

Tegnap délután átjött Vera, Anna mellett a másik legjobb barátnőm. Verával az a gond, hogy nagyon ritkán találkozunk személyesen, mert ő művészeti suliba jár – istenien rajzol -, ezért nem ér rá túl sokszor. Viszont ő szinte belelát a lelkembe; még két perce sem beszélgettünk, de ő már rájött, hogy pasi van a háttérben. Meséltem neki végül Áronról, hogy hogyan néz ki, mikről szoktunk dumálni. Erre felkapott egy papírt és egy ceruzát az íróasztalomról, és rajzolni kezdett. Öt perc múlva megmutatta művét, és nem túlzok, ha azt mondom, Áron mosolygott vissza rám a lapról.

Vera szörnyen vizuális alkat, és ez remek dolgokra teszi képessé. Néhány éve kitaláltuk, ha egyszer kiadnák egy könyvemet, majd ő rajzol hozzá képeket.

Verával amúgy is rokonlelkek vagyunk, talán ez abból fakad, hogy az ő szülei is elváltak évekkel ezelőtt. Ő az anyukájával él, mivel az apukája egy kis ausztriai városkában, Haid-ben lakik. Bár szó mi szó, Vera sosem jött ki jól az anyjával – ráadásul egyke -, mindig is féltem, nem akar-e Ausztriába költözni. De ő erre csak azt válaszolja: „Nem beszélek egy kukkot sem németül”. Ezenfelül mindketten elég komoly személyiségek vagyunk, de ha együtt vagyunk, úgy viselkedünk, mint két idióta, aki beszívott.

Később elkanyarodott a téma rólam, s ő mesélt arról, hogy az anyukája mostanában beteges, és ez sokkal közelebb hozta őket egymáshoz. Remélem, rendeződik a kapcsolatuk, mert önző módon rettegek, nehogy elveszítsem őt (is).

Körülbelül hét évvel ezelőtt elvesztettem az addigi legjobb barátomat. Néha szörnyű belegondolni, hogy már milyen távoli az emléke, pedig ő volt az első, akit igazán közel engedtem magamhoz – a családtagokon kívül persze. Még az óvodában ismerkedtünk meg, majd együtt jártunk általános iskolába három éven keresztül. Egy padban ültünk, több iskolai szakkörre jártunk. Vikinek az a jó szokása volt, hogy folyton mosolygott, mellette nem búslakodhatott az ember. Ha rossz kedvem volt, mindig megnevetetett. Kezdetben – az elvesztése után – nem tudtam rágondolni, gyakran hallottam a nevetését álmomban, minden reggel sápadtan ébredtem. Szörnyen hiányzott, de nem bírtam sírni. Hiszen ő sem sírt, mindig nevetett, még akkor is, amikor végleg elhagyott.

Manapság ritkábban látom magam előtt az arcát, sok idő telt már el azóta, de valamennyiszer, ha már végképp tragikusnak érzem a helyzetet, eszembe jut, hogy ő még akkor is mosolygott, amikor meghalt. Viki tudatlanul is örökre mély nyomot hagyott bennem, és szörnyű belegondolni, ez nem jó nekem. Borzalmas a lelkiismeretem valahányszor apró dolgok miatt vagyok durcás vagy szomorú, hiszen ő évek óta tudta, hogy beteg – soha nem mondta el senkinek -, mégis tudott mosolyogni. Sokkal jobb ember volt, mint én valaha is leszek. Talán éppen emiatt a csalódás miatt volt utána jó sokáig – a karós incidensig a legjobb barátom egy plüssállat. De aztán jött Anna és Vera…

Tudom, hogy önző vagyok, de nem bírnám elviselni, ha akár Vera, akár Anna nem lenne többé a barátom. Nélkülük nem teljes az életem.

-*-

Március 3, szombat 23:12

Még szinte haza sem értem, apu már is lehordott, hogy mért nem tudtam legalább hazatelefonálni, hogy későn jövök meg. Kérdem én, nem úgy volt, hogy hétvégén valahol vidéken lesz valami megbeszélés izén, és nem is fogjuk látni? Tuti, hogy valami rosszul sült el, mert igencsak paprikás a hangulata, s egy hétre eltiltott az Internettől. Most komolyan, a felnőttek miért hiszik azt, hogy a legnagyobb büntetés, ha bevonják a számítógépet? Attól tartok, sosem fogom megérteni őket, de azt garantálom, ha én nekem lesznek gyerekeim, sosem fogom eltiltani őket semmitől. Nem hiszem el, hogy képes volt ennyire felhúzni, hogy mindjárt bőgök, jobb lesz, ha lemosom az arcomról a sminket, mert még a végén az egész képem feketélleni fog.

-*-

23:45

Talán sikerült lehiggadnom, miután vettem egy jó kis hidegzuhanyt. Persze arra ügyeltem, hogy ne legyen megint betegség a vége, nem venné ki magát túl jól az én zsúfolt életemben.

Kezdjük elölről ezt a mai bejegyzést.

Áronnal az Örsön találkoztam, már távolról mosolygott és integetett, mire nekem elkezdett remegni mindkét térdem, a gyomromat a torkomban éreztem. Mikor odaértem, kedvesen köszöntött, s adott két puszit. Attól tartok, szörnyen elpirultam, s ezt ő minden bizonnyal észrevette, bár nem tette szóvá. Igazi lovag volt, kaptam tőle egy szál fehérrózsát is, életemben először kaptam fiútól virágot, már ha Marcell nem számít, tőle évente kétszer kapok. De ez más volt, hiszen Áron nem a testvérem - hála az égnek.

Mivel szépen sütött a nap, elhatároztuk, hogy sétálunk egy kicsit mozizás előtt, így felszálltunk a metróra és a Blaháig mentünk, onnan pedig egy jó nagyot sétáltunk a belvárosban. Végig nagyon jól szórakoztam, Áronnak roppant jó a humora, s nagyon jól tudja előadni magát. Persze azért tud ő komoly is lenni, mikor a család került terítékre, akkor nem viccelődött. Tökre meg lehet érteni, hiszen az apukája meghalt, amikor mindössze kilenc éves volt. Nem akartam elrontani a hangulatot, ezért próbáltam terelni a témát.

Mikor a plázába értünk, már egy kicsit sötétedett, s a levegő is lehűlt, így örültem a bentről áradó melegnek. Ráérősen baktattunk a mozi felé, majd pénztárnál megbeszéltük, hogy melyik filmet nézzük meg. Áron megvette a jegyek – hiába ellenkeztem, hogy had fizessem ki a sajátomat, ő nem hagyta -, és mivel még volt időnk, elmentünk kirakatokat nézegetni.

A könyvesboltba még be is mentünk, majd élénk eszmecserét folytattunk néhány klasszikusról, minek végén rá kellett döbbennem, hogy én, aki rengeteget olvasok, csupa nagyszerűnek tűnő könyvet még csak a kezembe fogtam. Áron megígérte, hogy majd összeállít nekem egy listát, hogy mit lenne érdemes elolvasnom.

Szinte repült az idő, így vissza a moziig meg kellett szaporáznunk a lépteinket, nehogy lekéssünk a kezdésről, de szerencsére pont időben elfoglaltuk a helyünket. Ez az este tuti nem arról lesz emlékezetes a tudatomban, hogy mennyire fantasztikus volt a néznivaló – erős jóindulattal is csak annyit lehet rá mondani, hogy egyszer nézhető -, sokkal inkább, hogy néha véletlenül összeért Áronnal a térdünk, vagy a vállunk, és nekem ilyenkor remegni kezdett az egész testem az izgalomtól. Csak remélni merem, hogy ő nem vette észre, milyen hatással van rám már pusztán egy kis érintése is.

Mikor véget ért a mozi, odakint már erőteljesen hideg volt, arról nem is beszélve, hogy az idő is tíz óra után járt. Egy ideig együtt mentünk, majd az Örsön – ahol találkoztunk is -, elbúcsúztunk. Nem is akárhogyan, ugyanis amikor már éppen indultam volna a buszom irányába, ő még gyorsan elkapta a csuklómat, maga felé fordított, s egy lágy puszit nyomott a számra.

Nem volt csók, mert éppen csak egy pár másodpercig tartott az egész, ráadásul csukva volt a szám, de ez még így is több volt, mint amit valaha kaptam bárkitől. Nah jó, azt leszámítva, amikor oviban az egyik fiúval Békakirályfit játszottunk, s nekem meg kellett őt csókolnom, hogy ő újra emberré változhasson. De ez tényleg nem számít, mert még csak öt évesek voltunk, és az esetről nem is tudott senki Vikit leszámítva. Viki meg már úgysem mondhatja el senkinek.

Istenem, úgy hiányzik…